A közbeszéd az elmúlt évek során egyre jobban elmérgesedett. Egyre mélyebbek azok a háborús árkok, melyekben a polarizált közösségek tagjai igyekeznek véleményükkel, gondolataikkal megsemmisíteni a másik oldalt.
Mit tehetünk ez ellen a káros folyamat ellen, ami megmérgezi a pluralista és demokratikus társadalmakat?
Az egyik megoldás: Sztoikusokat a politikába!
Ma minden téma, bármilyen triviális is, átpolitizálódik. Aki valamiről nem osztja a véleményemet, az ellenem van, tehát az árok másik oldalán helyezkedik el. Cselekedetink, ha csak szimbolikusan is, de politikai megnyilvánulásként értelmezhetőek és ezáltal akarva-akaratlanul is rögtön törzsi hovatartozás jelévé válik. A frontok az online térben még inkább élesednek és már nyomát sem lelni a vitának és a kultúrának. A vitakultúra pedig már-már egy idealista eszmény. A tények nem számítanak. Ha a másiknak eltérő véleménye van, akkor ő a rossz oldalon áll, így ellenség.
Bár a mai generáció hihetetlenül toleráns, kozmopolita, felvilágosult és erkölcsileg felülmúlja az összes korábbi generációt,ennek ellenére a jelenlegi konfliktusokat a gyűlölet és a gyűlöletbeszéd jellemzi.
Pedig az élet nem fekete-fehér.
A probléma gyökere nem az emberi természet, hanem véleményem szerint a társadalmi körülmények teremtik azt meg. A social media, a hagyományos média kattintásvadász információközlése, mely teljesen eltorzítja a valóság képét és buborékokat képez. A politika egyes szereplői tovább fokozzák a már amúgy is paprikás hangulatot.
A politikusok példaképek.
A probléma az, hogy általában nem túl jó példaképek. A mai politika rendkívül érzelmesnek, irracionálisnak, megtévesztőnek tűnik.
Az építő kritikát, a kölcsönös megértés vágyát, a tisztességet, a szerénységet és a valódi vezetést felváltotta a sértés, egymás gúnyolódása, a hiúság és arrogancia.
A nép számos választott képviselőjében nehezen fellelhető a kötelességtudat és a szolgálatkészség.
Megállítható ez a folyamat? Korrigálható a polarizált világunk?
Miként tudunk hidat teremteni a szakadék felett?
Olyan politikai kultúrának megteremtése a cél, amelyben minden véleménynek helye van, amelyben megvan a kölcsönös akarat az igazság keresésére és társadalom érdekeinek megfelelő cselekvésre.
Egy olyan kultúra, amelyben az ember teljes hittel fejti ki saját véleményét, miközben tanulóként hallgatja a másként gondolkodókat.
Egy olyan kultúra, amelyben a szemléletváltást nem gyengeségként, hanem fejlődésként ismerik el.
Egy politikai kultúra, amelyben a közösségi szolgálat és nem a személyes érdek, önérvényesítés áll a középpontban.
A sztoikus filozófiára van szükségünk.
Néhányuknak ez a politikai sztoicizmusra való felszólítás szinte ellentmondásosnak tűnhet.
A sztoikusok a mértékletességet és a bölcsességet sarkalatos erénynek tekintik, a belső békét keresik, és az erényes életre összpontosítanak.
Ezen tulajdonságok pedig szöges ellentétei a mai politikai cirkusznak, az annak a tomboló érzelmeivel, elhamarkodott döntéseivel, civakodásaival és mindent tudó attitűdjével.
A sztoikusok kötelességüknek tekintik a társadalom szolgálatát. Marcus Aurelius szerint társadalmi kötelességünk az egész emberiség iránti együttérzés, az együttműködés és egymás segítése.
“Együttműködésre születtünk, mint a lábak, a kezek, a szempillák vagy mint a felső és a alsó fogsor. Egymással ellenségeskedni természetellenes: márpedig ellenségeskedésszámba megy, ha bosszankodunk, vagy elfordulunk egymástól.”
Képzeld el, milyen lenne a politika, ha követné a következő sztoikus tanácsokat.
Kevesebb érzelem
Marcus Aurelius római császár úgy vélte, hogy az ellenféllel szembeni érzelmi reakciók a gyengeség jelei. Haragudni azt jelenti, hogy az érzelmek rabszolgájává válunk, és közben feladjuk a logikát. Tehát ha hagyod, hogy az ellenfél feldühítsen, máris vesztettél, mert feladod a józan gondolkodást az érzelmeid miatt.
Ehelyett az embernek nyugodtnak kell maradnia, hogy logikusan és tiszta elmével közelítse meg a problémát és az ellentmondásokat. Aki higgadt és kontrollált tud maradni más véleményekkel, ellenkezéssel szemben, annak megvan a szükséges ereje a helyzet megváltoztatásához, akár az ellenfél véleményének megváltoztatásával, akár a az adott probléma mélyebb megértésével vagy akár saját véleményének módosításával.
Azon csoportok tagjainak, akik erőszakkal, félelemkeltéssel vagy fenyegetéssel próbálják elhallgattatni a másként gondolkodókat, meg kell tanulniuk ezt a leckét. Az érzelmi túlreagálás a gyengeség, valamint annak a jele, hogy az álláspontjának nincs szilárd alapja
Meghallgatni és megfigyelni
A sztoikus filozófus és egykori rabszolga, Epiktétosz azt tanácsolta, hogy tanuljunk minél többet és ismerjük meg minél jobban az adott témát, mielőtt elmondjuk arról a véleményünket. Minél több nézőpontot és érvet kell meghallgatni, majd újra és újra kritikusan megkérdőjelezni saját véleményünket. Csak az tud tartósan hozzájárulni egy eredményes vitához, aki ezt megteszi. Epiktétosznak ez a tanácsa különösen fontos a “Cancel Culture”, a „politikai korrektség”, a “buborékok” és az online kommentek korában.
Ha megtanulunk minél több más véleményt meghallgatni, és nem csak a saját buborékunknak hinni, akkor kiszabadulhatunk abból, és a törzsi gondolkodást kiegyensúlyozott, kritikus gondolkodásra cserélhetjük.
Kevesebb ego
Ha hallgatod a politikusokat, nem lehet más, mint az az érzés, hogy hihetetlenül komolyan veszik magukat. A sikerrel az ego is nő. Sok politikus úgy érzi, hogy a választás megerősíti egyedülálló nagyságát. Elfelejtik, hogy a választás nem elhanyagolható mértékben a szerencsén és a véletlenen is múlik. Egy aktuális társadalmi kihívás hatalmas hatással lehet a választási eredményre.
Ryan Holiday amerikai sztoikus író nagyon érzékletesen kifejti az ego káros hatását és azt, hogy nem szabad túl komolyan vennünk magunkat.
“A látszat megtévesztő. A tekintély birtoklása nem ugyanaz, mint ha te magad lennél a tekintély. A jogosultságok birtoklása nem egyenlő az igazság birtoklásával. Az előléptetés nem szükségszerűen jelenti azt, hogy jó munkát végzel, és azt sem, hogy méltó vagy az előléptetésre (nem véletlenül nevezik sok helyen felfelé buktatásnak). Az emberek lenyűgözése egyáltalán nem ugyanaz, mint ha te magad vagy lenyűgöző.”
Marcus Aureliusnak volt egy bevett gyakorlata, ami segített neki elérni, hogy az egója ne lépjen túl önmagán. Ez a gyakorlat arra szolgál, hogy emlékeztessen bennünket, halandók és milyen kicsik vagyunk valójában, illetve a legtöbb dolog mennyire jelentéktelen. Azonban a háttérben ott lapul a kölcsönös összefüggés.
Sokkal jobb lenne, ha a politika (és mi magunk is) belátnánk, hogy mindegy, milyen származásunk, politikai véleményünk, végzettségünk, nemünk, korunk van, mi kölcsönösen függünk egymástól.
Sokkal jobb lenne az árkokat betömni, mint öncélú, megosztó posztokkal azokat tovább mélyíteni.
Epilógus
A sztoikus filozófia nem csak az egyént, de a társadalmat is jelentősen építheti. A sztoicizmus pedig egy stabil alappal szolgálhat a politikai színtérre való belépéshez. A politikának, társadalmunknak olyan emberekre van szüksége, akik azért szeretnének abban résztvenni, mert a társadalmat szolgálják, és nem azért, mert meg akarják valósítani saját magukat.
Légy te is sztoikus és indulásként kezd el lapozni Marcus Aurelius: Elmélkedések című írását.