Az orosz-ukrán háború amerikai eredete
„Az imperializmus legszélesebb körben alkalmazott álcája és igazolása azonban mindig is az antiimperializmus ideológiája volt. Azért használják ilyen széles körben, mert ez a leghatékonyabb az imperializmus összes ideológiája közül.” – Hans Morganthau, Politika nemzetek között
Az iraki háború
„Az ENSZ-nek ezzel problémája van? Akkor engem kellene szankcionálnia! Szankcionáljatok a hadseregetekkel! Ó, várjatok egy percet, nektek nincs hadseregetek? Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy be kell fognotok a pofátokat!” – Dave Chapelle – Chapelle Show
2001. szeptember 11-e után az Egyesült Államok több háborút is elindított, létrehozott egy globális kínzási hálózatot (Guantanamo), széttépte az addig lefektetett nemzetközi jog szabályait, direkt egymás ellen uszította Európa nyugati és keleti országait és masszívan destabilizálta a Közel-Keletet. Nem kívánok párhuzamot vonni az iraki és az orosz-ukrán háború között. Ami engem érdekel az az Egyesült Államok 2000-es évekbeli politikai kultúrája és a mai Oroszország politikai kultúrája közötti hasonlóságok, és nemcsak nagy vonalakban, hanem részleteiben. A káröröm a háború elején, amely átfordult abba, hogy a hadsereg túl puhány, az áldozathibáztatás, a keresztény nacionalizmus, amely elárasztotta az országokat, a rögeszme az európai dekadenciáról és a népirtásra való uszítás.
Amikor gyerek voltam, azt hittem, hogy ez a normál politika az Egyesült Államokban. Ahogy felnőttem, arra jutottam, hogy ez csak egy érzelmi reakció volt egy egyedülálló terrortámadásra, és azt gondoltam, hogy nem látom majd többé, de ma már mindenhol ezt látom. Nem tudok nem gondolni a korai Fox Newsra vagy Rush Limboughra, amikor a szemem elé kerül az orosz propagandagépezet egyik nagymestere, Vladimir Soloviev. Nem látom a különbséget az átlag orosz állampolgár ostoba közömbössége és a 9/11 utáni átlagos amerikai állampolgár ostoba közömbössége között és nem látom az orosz liberálisok gyávaságát anélkül, hogy ne látnám az amerikai vagy európai liberálisok gyávaságát. Ez természetesen nem véletlenek egybeesése, Putyin politológusai nem a semmiből szereznek ihletet. Mint minden professzionális munkavállaló, a legjobb gyakorlatokat keresik kortársaik között, és amikor Putyin először elnök lett, senki sem volt előrébb, mint Karl Rove és Roger Aisles, de szerintem ennél van egy mélyebb ok is, mert alapvetően mind az iraki háborút, mind az orosz-ukrán háborút ugyanazzal a céllal vívták és vívják, nevezetesen a liberális nemzetközi rend megdöntésének céljával.
A legfőbb ügy, amely miatt a neokonzervatív mozgalom a ’90-es években forrongott az Egyesült Államokban, az az volt, hogy Bill Clinton következetesen ragaszkodott a koalíció és konszenzus építéséhez.[1] Clinton megvárta, amíg Jelcin engedélyt adott a NATO bővítésére, megvárta, amíg a többi európai ország is beleegyezett a boszniai beavatkozásba, várta a franciák engedélyét, hogy beavatkozhasson Ruandában, amely engedély azonban soha nem érkezett meg, mert a franciák titokban a hutukat támogatták[2]. Elnöksége vége felé Clinton türelmetlenebbé vált, de még a koszovói háborúban is csak azután lépett fel egyoldalúan, hogy két évig könyörgött a többoldalú erőfeszítésért, és csak azután, hogy konszenzusra jutott a franciákkal, a németekkel, a britekkel és az olaszokkal.
Az amerikai neokonzervatív mozgalom számára ez annak a valóságnak a tagadását jelentette, hogy az Egyesült Államok unikális, „metafizikailag jó”[3], és nem olyan, mint bármely más nemzet, hibákkal és bűnökkel. Így amikor az ifjabb George W. Bush elnök lett, a mozgalom szándékosan nekilátott, hogy aláássa a nemzetközi szervezeteket, a nemzetközi jogot és a konszenzusépítést mint elvet, mivel szerintük ezek mind az Egyesült Államok „egyoldalú hatalmának erkölcstelen korlátjai” voltak. Ennek érdekében az első lépésük a ballisztikus rakéták elleni szerződés (ABM) felrúgása volt, a második pedig a hírhedt „American Servicemembers Protection Act” elfogadása – egy olyan törvényé, amely felhatalmazza az Egyesült Államok mindenkori elnökét Hollandia lerohanására abban az esetben, ha bármely amerikai katonát a hágai Nemzetközi Törvényszék elé állítanának[4] és az amerikai szavazók mindezt nagy többségben támogatták.
Azonban sajnos vagy szerencsére, az amerikai kontinensen kívül is élnek emberek a Földön és bizony ők is észrevették az Egyesült Államokban történteket. Az Egyesült Államok kapcsolata Európával 2003-2004-re gyakorlatilag összeomlott, a globális dél a történések alapján bizonyítottnak látta, hogy az Egyesült Államok semmit nem változott a vietnámi háború óta, és több közvélemény-kutatás is azt mutattatta, hogy erre az időszakra az Egyesült Államok vált a világot fenyegető legnagyobb veszéllyé számos ország állampolgárai szerint. Egyébként 2007-ben Ukrajnában (igen, Ukrajnában) a közvéleménykutatók által megkérdezettek azt állították, hogy az Egyesült Államok jelenti a legnagyobb veszélyt országuk nemzetbiztonságára – nem Oroszország, az Egyesült Államok[5] – de van egy fontos különbség a 2000-es évekbeli Egyesült Államok és a mai Oroszország között. Az Egyesült Államok egy demokrácia, ami azt jelenti, hogy az amerikaiak egyszerűen megválasztottak egy új elnököt, visszafordították az irányt, és úgy tettek, mintha mi sem történt volna. De a történet nem érhet ilyen szépen véget. Az embereknek szükségük volt valakire, akit hibáztathatnak és el kellett határolódniuk a háborúktól, – bizonyos értelemben szó szerint – a lakosság 60-70%-a támogatta az iraki háborút annak kezdete előtt, de évekkel később, amikor az amerikaiakat újonnan megkérdezték, hogy kitörésekor támogatták-e az iraki háborút, akkor csak 30-40% válaszolt igennel.
YouGov közvélemény-kutatás 2015-ből, amely az iraki háború 2003-as támogatottságát veti össze annak 2015-ös támogatottságával[6]
Kialakult egy narratíva, amely szerint valójában 2 támogatója volt az iraki háborúnak: az első, természetesen, az ártatlan tömegek, akiket egy masszív propagandakampánnyal rászedtek a háború támogatására, a második pedig természetesen a mélyállam, amely a nagyvállalatok (a gyógyszeripar, a hadiipari komplexum, a pénzügyi és az energiaszektor) és a védelmi ügynökségek egyfajta konzorciumát jelenti, amelyek létrehozták a propagandát. A mélyállam indítéka mesélőnként változó, néha a vállalatok kapzsisága[7] (olaj Irakban), néha naiv idealizmus a demokrácia terjesztéséről[8], néha pedig mindenki kedvenc bűnbakja: a zsidók[9], akik alárendelték az amerikai érdekeket az izraeli érdekeknek. Az indíték nem is olyan fontos, mint a hit, hogy van egy árnyékelit, amely becsapott minket, és mi soha nem lettünk volna ilyen hülyék, ha ők nincsenek.
Valójában az iraki háború oka egyszerűbb: az amerikaiak nem ismerik eléggé az Egyesült Államokon kívüli földrajzot ahhoz, hogy különbséget tudjanak tenni olyan helyek között, mint Afganisztán, Pakisztán, Irak, Irán vagy Szaúd-Arábia, így amikor 9/11 megtörtént, az amerikai lakosság a Közel-Kelet arab és muszlim világa ellen egyfajta kollektív felelősség formájában homályos dühöt táplált, a kollektív büntetés politikáját követelte és a gyenge, ritkán lakott Afganisztán nem csillapította ezt az igazságszolgáltatás iránti szomjat, hogy Henry Kissingert idézzem:
„Szeptember 11-e után az Egyesült Államok számára az volt a kérdés, hogyan tudjuk világossá tenni a régió számára, hogy az Egyesült Államokkal szembeni kihívások katasztrofális következményekkel járnak és ezért a régió minden kormányának, akár közvetlenül érintettek, akár nem, fel kell hagynia az ilyen csoportok közvetett támogatásával.”
Így aztán a Bush adminisztráció a régió legkönnyebb célpontját választotta, hogy példát statuáljanak a régió számára: Irakot. Namármost, a háborúk soha nem egyetlen okra vezethetőek vissza, de ez volt a fő ok, ez volt a gépzsír, ami megolajozta a háborús gépezet fogaskerekeit, nem pedig valami titkos összeesküvés. Ez a lincshangulat politikája volt, amelyet külpolitikára fordítottak és a külpolitikai elitnek nem volt szofisztikáltabb véleménye erről, mint a tömegeknek – Thomas Friedmannt, a korszak legbefolyásosabb liberális publicistáját idézve:
„Visszatekintve most már biztosan úgy érzem, hogy megértettem, miről szólt a háború. A terrorizmus buborék, amely alapvetően az 1990-es évektől épült fel, azt mondta, hogy repülőgépeket repíteni a World Trade Centerbe – ez rendben van, dinamitba burkolózni és izraelieket felrobbantani egy pizzériában – ez rendben van, mert mi gyengék vagyunk, ők pedig erősek, és a gyengéknek más az erkölcsük, […] és az, hogy a sajtó mártíroknak nevezi azokat az embereket, akik ilyen dolgokat tesznek – ez rendben van és ez egy buborékként épült fel, és számomra 9/11 volt a buborék csúcspontja és amit 9/11-en zsigeri módon megtanultunk az az, hogy ez a buborék alapvető fenyegetést jelent a nyitott társadalmunkra és amit tennünk kellett az attól tartok az, hogy átmegyünk a világnak arra a részére, és kipukkasztjuk ezt a buborékot. Át kellett mennünk oda, és alapvetően egy nagyon nagy bottal szét kellett robbantanunk ezt a buborékot annak a világnak a szívében, mert a buborék egy része azt mondta: elkaptunk titeket, ez a buborék valójában kiegyenlíti a hatalmi egyensúlyt köztünk és köztetek, mert minket nem érdekel az élet, mi készek vagyunk áldozatot hozni, ti pedig csak a részvényeitekkel és a Hummereitekkel törődtök! Amit látniuk kellett, az amerikai fiúk és lányok, akik házról házra járnak Busratól Bagdadig, és alapvetően azt mondják, hogy „melyik részét nem értitek ennek a mondatnak? Azt hiszed, hogy nem érdekel minket a nyitott társadalmunk, azt hiszed, hogy ezt a buborék fantáziát csak hagyjuk, hogy növekedjen? Hát ezt kapd be!” Erről szólt ez a háború. Lecsaphattunk volna Szaúd-Arábiára, része volt annak a buboréknak, lecsaphattunk volna Pakisztánra, de Irakot támadtuk meg, mert tudtuk, hogy megtehetjük!” – Thomas Friedman kirohanása Charlie Rose műsorában 2003. május 29-én[10]
Szerintem mindenki sejti mindezt a gyomra mélyén. Ettől a rideg, csúnya igazságtól való eltávolodás az új, populista külpolitikai elemzések központi motivációja, függetlenül attól, hogy szélsőjobboldaliak vagy szélsőbaloldaliak. Az események olyan változata ez, amely bármely olvasó/hallgató előítéleteinek hízeleg. A baloldalnak azért tetszett, mert kritikátlanul elfogad minden olyan elméletet, amely azt állítja, hogy a munkásosztály titokban mind egyetért velük. A jobboldalnak azért tetszett, mert az iraki háború katasztrófája után valahogy el kellett határolódniuk George Bushtól. A centrumnak pedig azért tetszett, mert sokkal szebben hangzik, hogy a demokrácia nevében elkövettél egy ártatlan hibát, mint hogy csatlakoztál egy muszlim terrortámadás miatti kollektív pánikrohamhoz. Így az Egyesült Államokban konszenzus alakult ki a lakosság körében, hogy hogyan kell emlékezni az iraki háborúra. Az egész a mélyállam hibája volt, és ők nem viselnek semmilyen felelősséget, függetlenül attól, hogy akkoriban valóban támogatták-e a háborút vagy sem. Csak egy apró mellékhatása van annak, ha elfogadod ezt a narratívát. Nem fogod tudni, hogy mit kellene tenni. Magától értetődik, hogy nem bízhatsz a kormányban vagy a szakértőkben, hiszen ők azok, akik hazudtak neked, de a legtöbb ember számára az is nyilvánvaló, hogy nem végezhetsz saját kutatást minden egyes különböző témában. Így aztán a legtöbb ember egyszerűen csak homokba dugja a fejét, de néhányan egy másik opciót választottak. A bizalmukat egyfajta önjelölt külpolitikai ellenelitbe vetették. Az ellenelit alatt pedig természetesen szélhámosokat értek.
Lyndon LaRouche
Most szeretném jelezni, hogy ez a cikk nem követi ugyanazt a lineáris megközelítést a történet elmeséléséről, amelyet a korábbi cikkekben tapasztalhattak. Az alábbi fejezetben egy picit visszaugrok a múltba, hogy bemutathassak egy Magyarországon kevéssé ismert amerikai politikust, aki szerintem hihetetlen benyomást hagyott a mai világon. Persze nem a teljesítményével (hiszen akkor mind ismernénk), hanem az összeesküvéselméletekkel, amelyeket kitalált.
Lyndon LaRouche és második felesége Helga-Zepp LaRouche
1946-tól 1983. március 23-ig az Egyesült Államok stratégiáját és külpolitikáját a 20. század leggonoszabb embere, a néhai Bertrand Russell[11] irányította. – Lyndon LaRouche
Az 1970-es években, amikor az Egyesült Államok kezdett egyre inkább jobbra tolódni, a radikális baloldal pedig egyre inkább megroppant, egy szélsőséges trockista szekta vezetőjének volt egy ötlete. A tömegek gyűlölték az új baloldalt, de talán még mindig lehetne egy győztes baloldali koalíciót létrehozni a szélsőséges szociális konzervativizmus, a baloldali gazdasági populizmus és a szélsőséges, államilag irányított fejlesztéspolitika kombinálásával. Alapvetően vegyünk mindent, ami egy reakciós építőipari szakszervezetnek tetszene, és aztán egyszerűen addig gyúrjuk össze mindezt, amíg egy koherens ideológiát nem alkot. Hogyan lehet mindezeket az eszméket koherens ideológiává alakítani? Egyszerűen. Kreáljuk egy bonyolult, mindent átfogó, mindenre kiterjedő összeesküvéselméletet. Ezt a kis, volt trockista vezetőt Lyndon LaRouche-nak hívták, és az összeesküvés-elmélete sokat változott az évek során, de a lényege elég következetes maradt ahhoz, hogy némileg össze tudjam foglalni. Íme tehát a LaRouchizmus:
A brit királyi család és az angol fábiáni szocialisták egy kis csoportja a Rockefellerekkel és a Rothschildekkel karöltve összeesküvést sző az emberi faj népességének jelentős csökkentésére, hogy megelőzzenek egy a malthusiánus katasztrófát. Egy olyan katasztrófát, amelyet könnyen el lehetne kerülni, ha egyszerűen hatalmas mennyiségű atomerőművet, óriási autópályát és hidat építenénk, hogy a világ összes kontinensét összekapcsoljuk, de ez csökkentené az összeesküvők profitját, ezért a brit királyi család kitalálta a környezetvédelmet és a neoliberalizmust, hogy elrejtse az igazságot a világ elől és a népesség további csökkentése érdekében a brit királyi család a világ első számú drogkereskedő kartellje[12] is és az IMF feletti ellenőrzését használja fel a megszorítások erőltetésére a globális délen[13], hogy minél több embert öljenek meg és … Henry Kissinger egy meleg KGB-ügynök[14].
Lehet, hogy ezek egy része észszerűnek hangzott számodra – nos, így kapnak el, mert a LaRouche mozgalom valójában egy szekta, nem pedig egy mozgalom. Megfog idelista fiatalokat, akiknek tetszik a mozgalom egyik aspektusa, beavatja őket az egész őrültségbe és hihetetlenül hosszú órákat dolgoztatja őket ingyen, hogy felhívjanak embereket és adományokért könyörögjenek nekik[15]. LaRouche az összes pénzt, amit a telefonhívásokból, illetve a követőitől szerzett, arra használta, hogy 4 évente induljon az amerikai elnökválasztáson. Ezek a kampányok országos ismertséget szereztek neki és így LaRouche-t különböző fősodratú médiatermékekbe is meghívták, hogy magyarázza el miért teszi, amit tesz – fergeteges eredményekkel, amelyekből pár részletet alább idézek is.
Részlet Robert Novak amerikai újságíró Lyndon LaRouche-sal készített interjújából:
- Robert Novak: Volt Ön valaha is marxista, saját értelmezése szerint?
- Lyndon LaRouche: Nem tudom.
- Robert Novak: Igen vagy nem?
- Lyndon LaRoche: Nem tudom.
Részlet Tom Braden amerikai újságíró Lyndon LaRouche-sal készített interjújából:
- Mr. LaRouche, szeretném visszaidézni Önt, ezt Ön írta a saját magazinjába: Henry Kissinger – volt külügyminiszterünk – hiteles források szerint nem zsidó, hanem buzi, ahhoz a fajhoz tartozik, amelyet egyes pszichopatológusok a szadomazochista személyiség extrém anális változataként írnak le. Javasolta önnek valaha is valamelyik pszichopatológus, hogy be kellene zárni?
További részletek amerikai újságírókkal folytatott beszélgetésekből:
- Ön szerint küszöbön áll egy Németország elleni szovjet támadás?
- (LaRouche): Eléggé fenyegető ahhoz, hogy azt feltételezzük, hogy bármikor bekövetkezhet.
- Azt mondja, hogy a B’nai B’rith[16] alapította vagy finanszírozta a Ku Klux Klánt?
- (LaRouche): Nem, nem, nem.
- Ma reggel olyan táblák voltak kiírva, hogy az NBC ölte meg a svéd Olof Palmét[17], mi a fenét jelent ez?!
Az Egyesült Államokban LaRouche egyfajta vicc lett, de világszerte egy másik hatalmi forrást kezdett kiépíteni. LaRouche hírszerzőként találta fel magát, hetente jelentetett meg egy magazint (Executive Intelligence Review – EIR), amely a kapcsolatait felhasználva történeteket közölt arról, hogy „mi történik valójában a világban” és valódi kapcsolatai voltak, az 1980-as évek elején már a CIA-val is találkozókat tartott[18], de eközben az FBI nyomozást folytatott utána, és nem sokáig tartott, amíg az FBI rájött, hogy a szervezete hamisan terhelte meg magánszemélyek hitelkártyáit.
LaRouche, mint vicc a Simpsons rajzfilmsorozat és az amerikai SNL (Saturday Night Live) sketch-komédia műsor szemüvegén keresztül
Bizonyíték LaRouche kapcsolatáról a CIA-val
Így LaRouche elmenekült az Egyesült Államokból, hogy második nejével éljen Németországban, ahol egy új szervezetet alakított, amelyet a Schiller Intézetnek hívnak, és kapcsolatokat alakított ki különböző európai államokban, például Oroszországban is. LaRouche Európában folytatta hírszerzési magazinjának kiadását, és felkarolt néhány új írót, akik közül a legfontosabb F. William Engdahl lett. William Engdahlról valószínűleg nem hallottak, de talán hallottak néhány általa kitalált összeesküvéselméletről. Például azt az összeesküvéselméletet, miszerint Bill Gates oltóanyagokkal próbálja sterilizálni az emberiséget, William Engdahl találta ki 2010-ben[19].
De nem ez a legfontosabb elmélet, amit Engdahl kitalált. Az 1990-es években LaRouche magazinja egy zsidó fedezeti alapkezelőre kezdett összpontosítani, akit – kitalálták – Soros Györgynek hívtak. Ez egy William Engdahl által írt cikkben csúcsosodott ki[20], amely arról szól, hogy Soros titokban egy kis NGO-hálózatot használ kormányok megdöntésére a Rothschildek nevében, és hogy ezeken az NGO-kon keresztül ő okozta az összes 1989-es forradalmat, amelyek megdöntötték a kelet-európai kommunista bábállamokat – mindezt pedig állítólag azért tette, hogy sokkterápiát hajtson végre Kelet-Európán és tönkretegye a kelet-európai államokat. Ez az elmélet megjelenése idején nem keltett nagy hullámokat és el is felejtődött volna, ha nem alakul ki egy mozgalom az amerikai baloldalon, ugyanis az amerikai baloldal egy kis részlege megszállottan igyekezett bebizonyítani Slobodan Milosevics szerb diktátor ártatlanságát[21]. A baloldalnak ezt a részét természetesen váratlanul érte, amikor a 2000-es választások manipulálására tett ügyetlen kísérlet után Milosevics úgy döntött, hogy az elsöprő tiltakozások hatására lemond, ami után szinte azonnal átadták a Nemzetközi Törvényszéknek, hogy vádat emelhessenek ellene emberiesség elleni bűntettekkel kapcsolatban, amely végkifejletről a jugoszláv háborúval kapcsolatban még nyugati ellenfelei is teljesen lemondtak. Így a baloldalnak ez a része természetesen megzavarodott, és belekapaszkodott az Engdahl által kreált elméletbe, miszerint Soros György szervezte meg Milosevics megbuktatását is, ahogyan a kelet-európai kommunista bábállamokét is, de mivel ez most már baloldali kiadványokban jelent meg, Soros nem a Rothschildek, hanem a CIA eszköze lett.
Színes forradalmak
2003-ban Georgiában járunk, ahol Eduard Sevardnadze (1995-2003) georgiai elnököt éppen saját pártfogoltja buktatja meg, egy Miheil Szaakasvili (2004-2013) nevű férfi. Oroszországban ez nem keltett nagy hullámokat, főleg azért, mert Putyin utálta Sevardnadzét, és örült a távozásának[22]. Ezt a történést később a történészek úgy nevezték el, mint a rózsák forradalma (2003. november 3-23.) Azonban Nyugaton több jobboldali publicistának is felkeltette a figyelmét, mivel néhányan azok közül, akik segítettek kiszorítani Sevardnadzét, NGO-k voltak, amelyeket Soros György finanszírozott. Engdahl régi elmélete tehát beigazolódott. LaRouche magazinja azzal vádolta Sorost, hogy a Rockefellereknek dolgozik[23], a baloldali publicisták azzal, hogy a CIA-nak[24], és még az amerikai neokonzervatív mozgalom tagjai is azt a vádat emelték ellen, hogy azért támogatta Szaakasvilit, hogy aláássa George Bush-t, mert Sevardnadze olyan jó amerikai szövetséges volt[25], de ezekből az elméletekből semmi sem jutott el Oroszországba, egészen egy évvel későbbig, amikoris valami történt Ukrajnában.
A 2004-es ukrán választás idején, amikor Viktor Juscsenkó és Viktor Janukovics között kellett az ukrán lakosságnak választania, Janukovics, akit a Kreml enyhén szólva preferált (a cikksorozat első részében ezt tárgyalom), kampányát nem más vezette, mint Gleb Pavlovszkij, akit szintén megemlítek az első cikkben. Gleb Pavlovszkij Putyin fő politológusa a 2000-es években és Putyin nyilvános imázsának fő tervezője volt[26] mióta Jelcin őt választotta utódjául. Mint kampányfőnök, miután Janukovics elvesztette a 2004-es választást, jó indokkal kellett visszatérnie Oroszországba, hogy miért nem sikerült egy 600 millió dolláros büdzsével Janukovicsot elnökké választtatni, és éppen a lábai előtt hevert egy előre gyártott kifogás, amelyet a Nyugat talált ki. Pavlovszkij az oroszországi közönség előtt azzal szabadkozott, hogy Milosevics 2000-es és Sevardnadze 2003-as megdöntését, akárcsak a narancsos forradalmat (2004. november 22. – 2005. január 23.) valójában a Nyugat szervezte meg a CIA által kitalált titkos technológiák és taktikák segítségével, amelyek nem mások voltak, mint – kis ifjúsági csoportok művészeti darabjai és tömegtüntetések.[27]
1998-ban, Szerbiában egy Srdja Popovics nevű férfi által vezetett Otpor nevű kis tiltakozó csoport alakult, amely többször szervezett kormányellenes tüntetéseket Szerbiában, Milosevics rezsimje ellen, általában komikus-színházi éllel. Miután Milosevics megpróbálta manipulálni a szerbiai választásokat és megbukott, az Otpor vezetői hírességekké váltak, Popovics pedig egyfajta diktátorellenes tiltakozási tanácsadóvá. Popovics sikerének kulcsát a tiltakozási hullámok során elolvasott egyik könyvnek tulajdonította, nevezetesen a Diktatúrától a demokráciáig című könyvnek, amelyet Gene Sharp, egy amerikai pacifista írt, aki megpróbált kidolgozni egy erőszakmentesforradalom-elméletet. Egy évvel később, 2001-ben, kiderült, hogy az Otpor néhány millió dollárt kapott az Egyesült Államok National Endowment for Democracy nevű civil szervezetétől, amelyet a Reagan-kormány idején a Kongresszus alapított, hogy barátságosabb fényt vessen Reagan hiperagresszív külpolitikájára. Az Otpor finanszírozására irányuló politikát ironikus módon háborúellenes aktivisták támogatták, akik azt remélték, hogy Popovics sikerét Milosevics megbuktatásában bizonyítékként használhatják fel arra, hogy Clinton Szerbia bombázására vonatkozó döntése valójában értelmetlen és kontraproduktív volt és inkább pacifista intézkedéseket kellett volna alkalmaznia.
Így, hogy az amerikaiak felfújták a szerepüket a buldózerforradalomban (Milosevics megbuktatása, ahogyan az később ismertté vált, 2000. szeptember 24. – október 5.), Pavlovszkijnak támadt egy ötlete. Mi van, ha a CIA az összes kelet-európai és posztszovjet államban az Otpor-hoz hasonló szervezeteket képez ki, hogy az Egyesült Államok gombnyomásra megbuktathasson legitim kormányokat? Mi van, ha mindezt az Egyesült Államok Soros Györgyön, a National Endowment for Democracy-n és hozzá hasonló NGO-kon keresztül finanszírozza? Ha ez igaz, akkor a CIA döntötte meg mind Milosevics, mind Sevardnadze kormányát, és most sikeresen buktatták meg Kucsma kinevezett utódját is Ukrajnában. 2005 márciusában egy újabb forradalom kezdődött Kirgizisztánban, amelyet tulipán forradalomnak (2005. március 22. – április 11.) neveztek el és amelyet szintén a CIA robbantott ki – Pavlovszkij szerint. A következő célpontok pedig Moldova, Fehéroroszország és maga Oroszország lehetnek, ezért Putyinnak több pénzt kellene adnia neki, egyfajta megelőző ellenforradalom szervezésére. Ez a négy forradalom, amiről az előbbiekben írtam – a buldózer forradalom, a rózsás forradalom, a narancsos forradalom és a tulipán forradalom – színes forradalmak néven váltak ismertté. Most azt kérdezhetnék, hogy miért színes forradalmak, hiszen csak az egyiket nevezték el egy színről? Az a tény, hogy színes forradalmaknak hívják őket, valójában egy sokatmondó nyom arra vonatkozóan, hogy miért kapaszkodnak olyan sokan egy antiszemita összeesküvés-elméletbe, amelyet egy szekta talált ki, és amelyet egy diktátor opportunista módon átvett.
Körülbelül ugyanabban az időben, amikor a narancsos forradalom kezdődött (2004. november 22.), Bush iraki háborúja kicsúszott az irányítás alól (Fallujah második csatája – 2004. november 7.), és elkezdett vérfürdővé fajulni. Bush ezért megpróbálta megmenteni közel-keleti politikájának hírnevét azzal, hogy a demokrácia előmozdításának eszméjéhez próbálta kötni azt.
„Az utóbbi időben mérföldkőnek számító eseményeknek lehettünk tanúi a szabadság történetében: egy rózsás forradalomnak Georgiában, egy narancsos forradalomnak Ukrajnában, és most egy lila forradalomnak Irakban.” – George Bush, 2005, Pozsony[28]
Az iraki háború igazából sosem a tömegpusztító fegyverekről vagy a terrorizmusról szólt, hanem a demokráciáról, és mivel az iraki háború a demokrácia előmozdításáról szólt, bizonyos értelemben ez volt a kelet-európai és közép-ázsiai forradalmak inspirációja. Tehát, ha még jobban belegondolunk, az iraki háború sikeres volt, még úgy is, hogy Irak épp polgárháborúba süllyedt, mert a háború demokrácia-érzéseket küldött ezekbe a régiókba. Bush médiabeli támogatói[29] hamarosan lila forradalomnak kezdték nevezni az iraki választásokat, hogy passzoljanak a narancsos forradalomhoz, és így ragadt meg a színes forradalmak elnevezés. Csak egyetlen ember dőlhetett be ennek a trükknek, és sajnos ez az ember szintén Pozsonyban volt, amikor a fenti idézet elhangzott.
Putyin – nagy valószínűséggel – szinte azonnal meggyőződött arról, hogy Pavlovszkijnak igaza van és azt feltételezte, hogy Bush most már az ő megbuktatásán dolgozik. Putyin tehát engedett Pavlovszkij követelésének, és munkára fogta politológusait, hogy megpróbálják mindezt megakadályozni. Ennek érdekében Putyin politológusai elkezdtek kapcsolatot teremteni a Schiller Intézettel és a Global Research-csel (egy másik összeesküvéselméleti weboldal, amelyet egy Michel Chossudovsky nevű férfi vezet), beleértve William Engdahlt, aki cserébe megírta a Full Spectrum Dominance című könyvét, amely LaRouche összeesküvéselméletét a forradalmakról, a Milosevics-párti forradalom elméletet és a Kreml forradalom elméletét egyetlen, szinte összefüggő narratívába foglalta. Ez a narratíva valahogy így hangzik:
Az amerikai kormányon belül egy formátlan, kiismerhetetlen mélyállam a Bush-kormányzat, a National Endowment for Democracy, Soros György, Srdja Popovics, Gene Sharp és a USAID segítségével képes tömeges tiltakozásokat létrehozni gombnyomásra és ezt a hatalmat arra használja, hogy megdöntsön minden olyan kormányt Eurázsiában, amely az Egyesült Államok azon törekvésének útjában áll, hogy monopolizálja a kaukázusi olaj és földgázkereskedelmet, nevezetesen a kritikus Baku-Tiblisi-Ceyhan vezeték feletti ellenőrzést.
Ha mindez ismerősen hangzik, az azért van, mert a LaRouche-elmélet brit királyi családra vonatkozó részét Engdahl egyszerűen lecserélte a James Bond: A világ nem elég című film cselekményével.
Oroszország után elsőként Venezuela, pontosabban annak korábbi vezetője, Hugo Chávez vette át ezt az elméletet. A második Irán volt, amely egy komikus (bár valószínűleg nem ez volt a szándék) animációt csinált arról[30], amit a könyv sugallt.
Itt álljunk meg tehát, hogy megkérdezzük: igaz-e a színes forradalmak elmélete? Nos, tudok néhány lyukat ütni rajta. Egyrészt az Otpor nem igazán volt felelős Milosevics megbuktatásáért[31]. Az Otpor már évek óta dolgozott Szerbiában, de semmi előrelépést nem ért el. 2000-ben az változott meg, hogy
a) a tartományi szakszervezetek, amelyek korábban támogatták Milosevicset, ellene fordultak[32],
b) Bill Clinton ellátogatott Oroszországba, és megkérte az újonnan megválasztott orosz elnököt, hogy gyakoroljon nagyobb nyomást Milosevicsre, hogy lemondjon[33], és
c) a masszív szankciós kampány jelentős recessziót okozott Szerbia gazdaságában.
A 2. számú probléma, hogy a rózsás és narancsos forradalmak nem voltak igazi forradalmak[34]. Persze, a tömegtiltakozások segítettek nyomást gyakorolni a kormányokra, de végül mindkét válságot az országok politikai elitjei közötti háttéralkukkal oldották meg. A 3. számú probléma a motiváció hiánya, Szaakasvili és Sevardnadze külpolitikája egyszerűen nem különbözött annyira[35]. A 4. számú probléma, hogy színes forradalmak csak korrupt demokráciákban lehetnek sikeresek, a normális autoriterek viszont nagyon is képesek velük elbánni. Egyszerűen börtönbe zárják a tüntetőket, és kitiltják az NGO-kat, ami a színes forradalmakat eléggé haszontalanná teszi a rendszerváltás szempontjából, mivel csak olyan vezetőket tudnának ezzel támadni, akik nem rendelkeznek konszolidált bázissal. Az 5. számú probléma az, hogy az ezeknek az NGO-knak az ebben az időszakban adott pénzösszeg mértéke általában hat számjegy nagyságrendű volt évente[36], ami talán egy irodahelyiségre és egy vagy két munkatárs fizetésére volt elég, és olyan országokban működnek, ahol a televíziós csatornák többsége a kormány ellenőrzése alatt áll.
Tehát – eltekintve attól a ténytől, hogy az Egyesült Államoknak nem volt indítéka arra, hogy rendszerváltást idézzen elő ezen országok többségében[37], és hogy a többségükben a vezetők önként mondtak le[38], valamint attól a ténytől, hogy a gondolat, miszerint átlagosan 2 millió dolláros költségvetésből meg lehet buktatni egy kormányt, eleve ostoba ötlet – tökéletesen logikus.
Valószínűleg nem meglepő, hogy a Putyin által rettegett színes forradalmak soha nem érkeztek meg Oroszországba. Az igazi problémája az utódlás volt. Oroszországban volt cikluskorlátozás, ami azt jelentette, hogy Putyinnak vagy meg kellett volna változtatnia az alkotmányt, vagy le kellett volna mondania. Putyin lemondott és egy saját maga által kiválasztott, gyenge utódot választott, Dimitrij Medvegyevet (orosz elnök, 2008-2012), és ahogyan Jelcin is tette neki, Putyin háborút indított a Kaukázusban és hagyta, hogy Medvegyev vezesse, hogy hősnek tűnhessen és ez be is vált. Oroszországban (az oroszok számára) békés hatalomváltás ment végbe színes forradalmak nélkül és a Nyugattal való kapcsolatok is felmelegedtek. Utólag visszatekintve kissé túl gyorsan, tekintve, hogy Oroszország épp akkor rohant le egy szuverén országot, de egyébként úgy tűnt, hogy a dolgok jól mennek és Oroszországban a színes forradalmaktól való félelem alábbhagyott. Sajnos a színes forradalmak elmélete új bajnokot talált – az Egyesült Államokban.
A Fox News egyik műsorvezetője, Glenn Beck, 2010-ben egy hatalmas nézettségű műsort adott le, amely Soros Györgyöt célozta meg, mint a színes forradalmak vezetője[39]. Soros már korábban is a Fox News célkeresztjébe került, 2004-ben, amikor is komoly összeggel támogatta John Kerry demokrata elnökjelölt kampányát Bush újrázásával szemben[40] és olyan polarizáló kijelentéseket tett, mint:
„A terrorizmus elleni háború, ahogyan azt 9/11 óta vívjuk, több kárt okozott, mint amennyi hasznot hozott.”
Ennek nyomán született meg David Horowitz és Richard Poe Árnyékpárt című könyve. Ebben arról írtak, hogy az elmúlt 20 évben minden forradalmat Soros György okozott, és hogy most az Egyesült Államok a soron következő, és soha nem fogják kitalálni, hogy ki volt a forrásuk: William Engdahl. Ez inspirálta a Fox News fent említett tévéműsorát. Meg kell értetnem az olvasóval, hogy mennyire fontos volt ez az ember ekkoriban. Neki volt a legmagasabb nézettségű kábeltévés hírműsora 2010-ben, széles körben őt tartották az Egyesült Államok legmeghatározóbb tudósítójának. A színes forradalom elméletét pedig éppen az arab tavasz idejére tette fősodratúvá.
Arab tavasz
Beck meg volt győződve arról, hogy egy amerikai fábiáni szocialistákból álló sötét összeesküvés arra használta fel a Google feletti ellenőrzésüket, hogy megdöntse az egyiptomi kormányt – valahogy[41] – és nem volt egyedül. Az Egyesült Államok külügyminisztériumának bármely tisztviselője szerint, akinek valaha is közvetítenie kellett Obama és Putyin között, Vlagyimir Putyin 100%-ig meg van győződve arról, hogy az arab tavaszt Obama és a CIA szervezte, mint színes forradalom.
„Putyin számára az arab tavasz, valamint a 2011 elejétől kibontakozó forradalmak és lázadások a volt Szovjetunió színes forradalmaival voltak egyenértékűek.” – William Burns – amerikai nagykövet az Orosz Föderációban (2005-2008), helyettes külügyminiszter (2011-2014), a CIA igazgatója (2021-2025)[42]
„… az arab tavasz, amely növelte [Putyin] paranoiáját az Egyesült Államoknak a külföldi forradalmak szításában játszott szerepével kapcsolatban …” – Jake Sullivan – alelnöki nemzetbiztonsági tanácsadó (2013-2014), elnöki nemzetbiztonsági tanácsadó (2021-2025)[43]
„Sok ilyen telefonbeszélgetésen vettem részt Obamával és Putyinnal az Obama-kormányzati évek vége felé, és Putyin mindig azt mondta, hogy az önök politikája a rezsimváltás, Obama pedig mindig azt mondta, hogy nem, nem az, Putyin pedig hiszi, vagy legalábbis azt mondja, hogy hiszi, hogy az amerikai politika a rezsimváltás, és ezt nagyon régóta mondja … azzal vádolta Hillary Clintont, hogy megpróbálja megbuktatni a kormányát, mert írásos nyilatkozatot adott ki a parlamenti választásokról.” – Ben Rhodes, elnöki nemzetbiztonsági tanácsadó helyettes (2009-2017)
„Ember, nem vagyunk mi ilyen jók! Nem vagyunk ilyen jók. Még az orosz televíziónak is mondtam egyszer, amikor azzal vádoltak, hogy én, személyesen vagyok a színes forradalmak szürke kardinálisa, azt mondtam: >> Bárcsak! Hogy lehet, hogy azt látod, hogy az Egyesült Államok hatalmas költségvetéssel képtelen bármi jelentőset is elérni az iraki politikai hanyatlás és biztonsági helyzet romlásának megállításáért, és azt hiszed, hogy semmilyen költségvetés nélkül meg tudunk dönteni Moszkva által támogatott kijevi és tbiliszi kormányokat? Viccelsz? << De ők komolyan úgy gondolták, hogy ez történik.” – Daniel Fried külügyminisztériumi államtitkár (2005-2009)[44]
Nehéz rámutatni, hogy pontosan ki győzte meg erről Putyint, de érdemes megemlíteni, hogy az összes összeesküvéselmélet-alkotó, akikről korábban beszéltem, már állást kapott az orosz kormánynál az arab tavasz kezdetére, és sokan közülük már orosz finanszírozású agytrösztöknél dolgoztak[45], olyan emberekkel, mint Alekszandr Dugin. Azt azonban biztosan tudjuk, hogy ki nem győzte meg Putyint erről az elméletről, ő pedig Dimitrij Medvegyev volt, mivel utóbbi engedélyt adott Obamának a líbiai háború megkezdésére, ami feldühítette Putyint és meggyőzte arról, hogy Medvegyevre többé nem lehet rábízni a kormány vezetését. Így aztán volt egy kis négyszemközti beszélgetésük, és Medvegyevnek hirtelen lett valami bejelentenivalója.
Medvegyev Putyint javasolja elnökjelöltnek pártjuk Kongresszusán 2011-ben
Az orosz rezsim átalakulása egy hibrid rezsimből egy autokratikussá
Itt kezdődött meg igazából a lejtmenet, mert Oroszország stabilitása nem valami varázslatos propagandatechnikán alapult, hanem azon a hiten, amelyet a lakosság nagy része osztott, miszerint Oroszország alapvetően jó irányba halad. Az ország ugyan nem volt demokrácia, de a maga tempójában haladt afelé. Putyin visszatérése visszalépésnek tűnt, és azzal, hogy egyáltalán lemondott 2008-ban, Putyin maga rombolta le a saját pótolhatatlanságának mítoszát.
Amikor ugyanabban az évben a kormányt parlamenti választási visszaéléseken kapták, az emberek kihasználták az alkalmat, hogy hangot adjanak véleményüknek. Ezeket a tiltakozásokat a nyugati világ többnyire figyelmen kívül hagyta, és még akkor is, amikor a média mégis odafigyelt rájuk, több mint lenéző volt a hangnem. Nyugaton senki sem látta a forradalom előjeleit, de Putyin igen. Végül csak eljöttek érte a színes forradalmak. Sőt, eljutott arra a meggyőződésre is, hogy a kormányon belüli mérsékeltek, köztük Medvegyev is, ellene szövetkeznek, így a történelmet át kellett írni.
Orosz weboldalakon és a YouTube-on egy olyan, rendező nélküli rövid dokumentumfilm kezdett elterjedni, amelyben orosz tábornokok bevallották, hogy 2008-ban, a georgiai háborúban Medvegyev gyáva volt és valójában majdnem elrontotta a Georgiával vívott háborút, amelyet csak Vlagyimir Putyin titkos utasításai mentettek meg a háttérből[46]. Ezt követően Putyin lefokozta legtöbb mérsékelt tanácsadóját és a régi KGB-s barátaival vette körül magát, továbbá számos miniszteri posztot szélsőjobboldali nacionalistákkal töltetett be. Ezután létrehozott egy hatalmas, közvetlenül neki alárendelt félkatonai erőt[47], amelyet saját személyi testőrsége irányított.
Putyin pártja belpolitikai narratíváját is radikálisan megváltoztatta. Már nem, mint Oroszország törvényességének és modernizációjának megteremtőjeként ábrázoltatta magát, hanem a modernitást magát tette ellenséggé. Most már ő volt a hagyományos értékek védelmezője a modernitással szemben[48], amely ezek után egy mesterséges amerikai konstrukció volt, és ennek megfelelően az amerikaiak által Oroszországra kényszerített modernizációs kísérlet okozta igazából az 1990-es évek káoszát. Ez az elképzelés az 1990-es évek okairól elvontnak tűnhet, de valójában sokat változtatott. Putyin egy múltban történt rossz orosz történelmi tapasztalatot (az 1990-es évek káoszát) egy állandó fenyegetéssé alakított. Valamivé, amit az Egyesült Államok alig vár, hogy rákényszeríthessen Oroszországra, és ha Putyin nem lenne, már meg is tette volna. Az ország ezek után már egy állandó hidegháborús lázban égett, de az Egyesült Államoknak több évbe telt, mire a problémát észlelték – azonban nemcsak az Egyesült Államok számára volt mindez probléma. A legnehezebb ébredés az Európai Unió vezetőire várt. A tüntetések előtt Putyin az EU-t lehetőségnek látta arra, hogy elszakítsa Európát az Egyesült Államoktól[49], különösen a Bush-években, de Obama olyan mértékben helyreállította a kapcsolatokat, hogy reménytelennek tűnt, és az EU, hasonlóan az Egyesült Államok külügyminisztériumához, enyhén kritizálta Oroszországot a választási csalások miatt. Így az EU az Egyesült Államok menthetetlen bábjaként lett elkönyvelve, ami nagy problémát jelentett egy bizonyos ukrán elnök számára.
Viktor Janukovics, már mint volt ukrán elnök egy sajtótájékoztatón megpróbál eltörni egy tollat[50]
Janukovics problémája
Viktor Janukovics az egész külpolitikáját arra építette, hogy távol tartsa az Egyesült Államokat és közelebb húzza Európát, de most Oroszország úgy döntött, hogy Európa is ellenség, és Janukovicsnak nincs több mozgástere, hogy egyensúlyt tartson a Kreml és népe követelései között[51]. Talán lehetett volna valami megoldást találni, ha Oroszország ukrajnai politikáját ügyes diplomáciai kezek irányították volna, ehelyett azonban azt ez a fickó intézte:
Szergej Glazjev és Vlagyimir Putyin, háttérben Szergej Lavrov külügyminiszter
Szergej Glazjev reformista közgazdászként kezdte pályafutását Borisz Jelcin mellett, de miután korrupció vádjával távozni kényszerült[52], áttért az orosz szélsőjobboldalra, és antiszemita ultranacionalista lett. 2004-ben a szélsőjobboldali Rodina párt vezetőjévé választották, majd amikor Putyin 2011-ben megtisztította a kormányt Medvegyev támogatóitól, kabinetposztot kapott az új kormányban. Egy további érdekes tény Szergej Glazjevről:
Szergej Glazjev videóüzenetben köszönti a Lyndon LaRouche 100. születésnapjának évfordulóját ünneplőket[53]
Idén a haladó gondolkodású emberek világszerte megemlékeznek a zseniális gondolkodó, és én nem haboznék azt mondani, hogy napjaink prófétájának számító személy születésének századik évfordulójáról: Lydon LaRouche-ról. – Szergej Glazjev
Ő a LaRouche-mozgalom vezető tagja Oroszországban, a LaRouche-szervezeten keresztül szerzett magának hírnevet mint nacionalista politikus azzal, hogy ugyanazzal az angol-zsidó összeesküvéssel vádaskodott, mint amivel anno LaRouche, miszerint országában szándékosan népirtást akarnak okozni és 2012-ben Putyin őt bízta meg, mint speciális elnöki megbízott az Eurázsiai Gazdasági Unió (EEU) integrációjának irányításával, vagyis azzal, hogy egy valós alternatívát teremtsen Ukrajna számára az EEU-ból az EU-val szemben és Ukrajnát bevonja abba. Ez azt jelentette, hogy Oroszország Ukrajnával való kapcsolata egy olyan ember kezébe került, aki azt hiszi, hogy az EU-t népírtó, zsidó bankárok irányítják. Így, miközben Janukovics az EU képviselőivel tárgyalt Ukrajna csatlakozásáról, Glazjev lett a mozgalom arca, amely Ukrajnát kint akarta tartani az EU-ból, és rendszeresen megjelent az ukrán televízióban és konferenciákon.
Ő volt az, aki még a Majdan-tiltakozások kitörése előtt háborúval fenyegette Ukrajnát[54], és ő írta a legtöbb propagandaszöveget, amelyet az orosz média az ukrajnai tiltakozásokra válaszul használt. Ezek lényegében, sarkítva természetesen, azt állították, hogy az EU-párti ukránok mind melegek és náci CIA-ügynökök[55]. Mindez még közelebb sodorta az ukránokat Európához. 2014 januárjára Janukovics csapdába esett. Megpróbálta erőszakkal szétoszlatni a tüntetéseket, de azok csak még nagyobbak lettek. Az oroszok nyomást próbáltak helyezni rá, hogy alkalmazzon több erőszakot, különben visszavonják a 15 millió dolláros támogatásukat, Joe Biden pedig az irodájában közölte vele, hogy ha tüntetőkre lőnek, az Egyesült Államok szigorú szankciókat fog bevezetni az ország ellen.
Így megpróbál alkut kötni: ha az ellenzéki vezetők lecsillapítják a tüntetőket, a háromból két ellenzéki vezetőnek miniszteri posztot ad, a tüntetők kegyelmet kapnak és Janukovics, valamint az ellenzéki vezetők közösen, egy ideiglenes kormány formájában fogják irányítani az országot a következő választásokig[56]. Az ellenzék szkeptikusan fogadja az ajánlatot, ezért tanácsért fordul az amerikai nagykövetséghez. Az amerikaiak azt tanácsolják nekik, hogy fogadják el az ajánlatot, de egy feltétellel – és itt történik valami, ami már kissé szélesebb körben is ismert: Nuland telefonhívása[57].
Victoria Nuland, az Egyesült Államok akkori külügyminiszter helyettese, valószínűleg helyesen, csapdának tartja ezt az ajánlatot. Nuland nem akarja, hogy Klicsko belépjen a kormányba, mert ha Klicsko és Jacenyuk egyszerre lépnek be a kormányba, akkor az utcákon csak Oleh Tyahnybok marad (akiről az első cikkemből már megmaradhatott, hogy egy szélsőjobboldali, ukrán nacionalista). Ha Tyahnybok az utcán marad, ő lesz a mozgalom egyetlen arca, ami radikalizálná a mozgalmat és elriasztaná a mérsékeltebb elemeket. Ez csökkentené a mozgalom vonzerejét, de veszélyesen tovább polarizálná az országot is. Janukovics hajlandó volt vállalni ezt a kockázatot, mert ezt látta az egyetlen lehetőségnek, hogy hatalmon maradjon.
Jacenyuknak volt tapasztalata Janukovics külügyminisztereként a vele való együttműködésben, ezért ő volt a legalkalmasabb arra, hogy túlélje Janukovics bármilyen bürokratikus háborúját a kormányon belüli ellenzék ellen. Klicsko politikai tapasztalata nulla volt. Nuland ezért azt akarta, hogy Klicsko nyelje le büszkeségét és maradjon az utcán, hogy Tyahnybok ne legyen a mozgalom egyetlen arca. Jacenyuk és Klicsko azonban elutasította Nuland ötletét, és teljesen elvetette a javasolt megállapodást, így az erőszak folytatódott. Természetesen ezt azért tudjuk, mert a telefonbeszélgetést rögzítette az FSZB, és azt ki is szivárogtatta, de a telefonbeszélgetés kiszivárgása még valami más fontosat is elárul nekünk: a Kreml jobban félt attól, hogy Janukovics megállapodást köt az ellenzékkel, mint attól, hogy Janukovicsot megdöntik. Végül is, mi másért tennének tönkre egy olyan megállapodást, amely Janukovics hatalmát fenntartaná? Hacsak nem voltak már meggyőződve arról, hogy Janukovics hátba fogja szúrni őket. Ez lehet az oka annak, hogy a Kreml nemcsak Janukoviccsal állt kapcsolatban, hanem közvetlenül Janukovics biztonsági erőinek beosztottjaival is. Akárhogy is, egyértelmű volt, hogy Janukovics nem irányította teljes mértékben saját biztonsági szolgálatait.
Belügyminisztere, a rendfenntartó erők vezetője, Vitalij Zaharcsenko eltűnt, és nem válaszolt a hívásaira. Vele együtt minden helyettese is eltűnt, így a magára maradt rendőri erők, parancsnokaik eltűnése és megfelelő parancsnoki lánc hiányában, a tüntetések közepén kénytelenek voltak megadni magukat, a városból való biztonságos távozásért cserébe[58]. Ezzel nem maradt egyetlen, Janukovicshoz hű rendőri erő sem az egész fővárosban. Janukovics elmenekül az országból és mindannyian tudjuk, hogyan reagál Oroszország: annektálja a Krím-félszigetet.
A Krím elfoglalása után (az orosz csapatok, jelvények nélkül, 2014. február 22-én kezdték meg a megszállást, majd 2014. március 18-án hivatalosan is Oroszországhoz csatolták a félszigetet)[59] Oroszország tudta, hogy meggyújtotta a szikrát egy megosztott, instabil Ukrajnán, így csak annyit kellett tennie, hogy kivárja, amíg Ukrajna polgárháborúba süllyed, és akkor bevonulhat, hogy feltakarítson. Így várt és várt, és… amikor nem voltak felkelések, Glazjev megpróbálta megszervezni őket[60]. Hat héten át Glazjev fizetett tüntetőknek[61], hogy támadjanak meg kormányépületeket és keltsenek zavargásokat országszerte[62], de a központi kormányzat többnyire figyelmen kívül hagyta őket, ahogy a helyi lakosság többsége is. Az ukrajnai polgárháború és az ország felbomlása nem akart magától megtörténni.
Ez jel kellett volna, hogy legyen az orosz vezetésnek, hogy a színes forradalmak elmélete téves, és valójában nem lehet néhány millió NGO-knak adományozott dollárral megdönteni egy kormányt. Végül is Oroszország pontosan azokat a lépéseket követte, amelyeket az Egyesült Államoknak vetett a szemére. Fizetett a tüntetőknek, provokátorokat bízott meg, tömegeket küldött a kormányépületek elfoglalására, hamis híreket terjesztett arról, hogy a banderisták jönnek, hogy mindenkit megöljenek, és közben az élet folyt tovább. Glazjev azonban ezt annak a jeléül vette, hogy a meleg, angol-zsidó, CIA-s összeesküvés még keményebben dolgozik a háttérben, hogy Ukrajna stabil maradjon. Végül is ott volt neki Nuland telefonhívása:
„Szerintem Jacenyuk az a fickó, akire szükség van. Van gazdasági tapasztalata, kormányzati tapasztalata, csak Klicsko és Tyahnybok támogatására van szüksége kívülről, hetente négyszer kell beszélnie velük.”[63]
Nézd, azt mondja, Jacenyuk az a fickó! És Jacenyukot valóban kinevezték az ideiglenes kormány miniszterelnökévé. Milyen esélye van annak, hogy ez véletlenül történjen? Milyen gyakran fordul elő, hogy a legnagyobb ellenzéki párt vezetője hatalomra kerül, miután az ellenzék átvette az ország irányítását? Biztosan a CIA művelete volt.
Az oroszok igazi sikere
Az eszkaláció ciklusa (amelyet a cikksorozat 2. részében részletesebben ismertettem) augusztusig folytatódott és addigra több száz ember vesztette életét. Miközben Glazjev színes forradalmat próbált szervezni Ukrajnában, az orosz védelmi minisztérium és külügyminisztérium hatalmas PR-kampányt indított[64].
Putyin utoljára alakította át imázsát. Az oroszok amerikai agresszió elleni védelmezője helyett globális messiás lett, akit azért küldtek, hogy megvédje az egész világot Barack Obama globális rezsimváltási ámokfutásától[65]. Ez utóbbi az orosz becslések szerint ekkor már háborúkat okozott Líbiában, Egyiptomban, Tunéziában, Szíriában, Jemenben és most Ukrajnában.
PowerPoint dia a 3. Moszkvai Nemzetközi Biztonsági Konferencián
És itt Oroszország óriási sikert aratott. A nyugati bal- és jobboldali sajtó egyaránt követte Oroszország példáját, és ezúttal nem csak a marginális, de a fősodratú kiadványok[66] is, elismert nemzetközikapcsolatok-szakértők[67], harvardi közgazdászok[68], rocksztárok[69], sokan voltak, akik alig várták, hogy átírják a történelmet, és az arab tavaszt és a kelet-ukrajnai háborút a CIA művének állítsák be. Hamarosan elkötelezett újságírói csoportok alakultak, amelyeknek egyetlen célja az volt, hogy bebizonyítsák, minden színes forradalom volt[70]: a belarusz tüntetések[71], a kazahsztáni tüntetések[72], a kínaiak a hongkongi tüntetéseket is ennek tulajdonították[73], színes forradalomnak nevezték a thaiföldi királyellenes tüntetéseket is[74], az Orbán-kormány Soros Györgyöt kezdte vádolni azzal, hogy színes forradalmakon keresztül meg akarja semmisíteni a keresztény értékeket Európában, ehhez csatlakozott Izrael is, amely azzal vádolta Sorost, hogy színes forradalmakon keresztül antiszemita összeesküvést sző Izrael ellen[75].
Plakátkampány Magyarországon Soros György és a terve ellen
Az évek múlásával egyre többen győződtek meg arról, hogy a CIA és Soros György szervezte 1989 óta a világon történt összes tüntetést. Oroszország propagandakampánya ezen a fronton olyan sikeres volt, hogy Washington nemzetbiztonsági fenyegetésként kezdte kezelni[76]. Az amerikaiak kétségbeesetten próbálták megfejteni a siker titkát, és a 2016-os választások csak tovább fokozták a paranoiát. 2020-ban ért csúcspontjára az őrület, amikor William Engdahl maga vádolta meg az amerikai George Floyd tüntetéseket azzal, hogy azok az Egyesült Államok kormányának színes forradalma, amelynek célja saját hatalmának megdöntése[77]. Oroszország befolyása ezen a fronton 2022 februárjáig folyamatosan nőtt. Amíg végül olyan hazugságot mondtak, amelyet már nem lehetett figyelmen kívül hagyni.
Obama problémája
De 2014-ben az amerikaiak még nem igazán figyeltek Ukrajnára. Oroszország Ukrajna elleni kampányának valódi célpontja Európa volt, ahol az oroszok jelentős áttöréseket értek el, ami problémát jelentett Barack Obamának, mert az Oroszország megbüntetésére irányuló stratégiája azon alapult, hogy Európa gazdasági nyomást gyakorol Oroszországra[78]. Az Európai Unió azonban nem volt hajlandó erre, ezért Obama Brüsszelbe utazott, és tartott egy beszédet, hogy megpróbálja meggyőzni az európai vezetőket, hogy talán jó ötlet lenne, ha az európaiak is törődnének az európai biztonsággal.
„Őszintén szólva, ha szűken határozzuk meg érdekeinket, ha rideg számításokat alkalmazunk, akkor talán úgy döntünk, hogy elfordítjuk a fejünket. Gazdaságunk nem integrálódott szorosan az ukrán gazdasággal, népünk és hazánk nem áll közvetlen fenyegetés alatt a krími invázió miatt, határainkat nem fenyegeti az orosz annexió, de ez a fajta közömbösség figyelmen kívül hagyná azokat a tanulságokat, amelyek e kontinens temetőiben vannak megírva.”[79]
Egy pillanatban, amely biztosan elkerülte a legtöbb ember figyelmét, határozottan elutasította a színes forradalmak elméletét.
„Nem Amerika töltötte meg a Maidan teret tüntetőkkel, hanem az ukránok. Nem külföldi erők kényszerítették Tunézia és Tripoli állampolgárait felkelésre. Önként tették!”
Meglepően jó beszéd, ajánlom minden olvasó figyelmébe.
„Ne gondolják egy pillanatig sem, hogy a saját szabadságuk, a saját jólétük, a saját erkölcsi képzelőerejük az önök közössége, etnikai hovatartozása vagy akár az országuk határain belülre szorítkozik. Önök nagyobbak ennél.”
Természetesen ez nem működött[80]. Obama ezért úgy döntött, hogy nem Oroszország visszaszorítására fog törekedni, hanem megpróbál példát statuálni rajtuk. Megpróbált precedenst teremteni azzal, hogy ha valaki megtámadja a szomszédját, az Egyesült Államok talán nem fogja lebombázni, de gondoskodik róla, hogy legalább enyhe recesszióba kerüljön, és remélte, hogy ez elég lesz mindenki másnak, hogy elrettentse őket.
Oroszország egy főre jutó GDP adatai a Világbank adatai alapján. Jól látható az orosz gazdaság visszaesése 2013-tól. 2015-ös USD-n számítva.[81]
Putyin problémája
Oroszország 2014 júliusában kezdett problémákba ütközni kelet-ukrajnai háborújában. A hibrid hadviselés, ahogy Oroszország taktikáját elnevezték, azzal a problémával küzd, hogy egy fantáziavilágban létező összeesküvés-elméletet próbál megismételni, ezért a taktikák nem működnek és augusztusra az ukrán hadsereg már a háború megnyerésének küszöbén állt.
Putyin, aki egy igazi hagyományos háború megkezdése és a presztízsvesztés között vergődött, úgy döntött, hogy beveti a földi csapatokat (a cikksorozat 2. része), Glazjevet elbocsátja, a háborút a Védelmi Minisztériumra bízza, a kelet-ukrajnai hadurak többségét megöleti, és helyükre olyan embereket nevez ki, akik engedelmeskednek a parancsoknak, majd megpróbálja rávenni az ukránokat, hogy a tárgyalóasztalnál mondjanak le az európai integrációról (minszki megállapodások)[82], de még így sem tudta elérni, amit akart.
Ukrajna számára Putyin követelése, hogy Ukrajna gazdasági integrációját az Oroszország vezette EEU-val, és ne az EU-val valósítsa meg, egyenértékű volt azzal, hogy Ukrajna örökre szegény maradjon. Putyin, aki gazdaságilag műveletlen és az ukránokat képtelen az oroszoktól elkülönülő népként elismerni, ezt egyszerűen nem tudta megérteni, és továbbra is az Egyesült Államokat okolta, míg az összeesküvés-elméleteket gyártó tanácsadói és propagandistái továbbra is buzdították. A nacionalisták elégedetlenek voltak vele, mert azt akarták, hogy Putyin egész Ukrajnát megszállja, a liberálisok pedig azért voltak elégedetlenek vele, mert az amerikai szankciók károsították Oroszország gazdaságát. Alekszandr Dugin szavaival élve:
„A Krím volt a csúcspont, az utolsó állomás, mielőtt teljesen megváltozott volna a modern Oroszország fejlődésének logikája, de ez nem történt meg. Nem tudom, miért. Ez árulás volt. A hazafias csoport számára ez Putyin árulása volt az ébredésünkkel szemben, a liberálisok számára pedig Putyin árulása a globalista szabályokkal szemben. Tehát Putyin mindkét felet elárulta, és ez a legrosszabb, ami történhetett, mert elkövettük a bűncselekmény felét, de a teljes árat fizettük.”[83]
Sarokba szorítva, igenemberekkel körülvéve, egy időzített órával szemben és a Covid-járvány miatt a világtól elszigetelve Putyin úgy döntött, hogy elvágja a gordiuszi csomót, és egyszer és mindenkorra bebizonyítja, hogy az ukrán demokrácia csak egy Potemkin-falu. A többit pedig már ismerik.
Putyin 2022. február 24-én különleges katonai műveletet hirdet
Konklúzió
2014 augusztusában, amikor a kelet-ukrajnai háború egyre hevesebbé vált, az orosz ultranacionalista milíciák úgy döntöttek, hogy ünnepséget rendeznek maguknak: egy ünnepi motoros felvonulást az újonnan annektált Krímben[84]. Ez a motoros felvonulás enyhén szólva is ezoterikus volt, és nem sajnálták rá a pénzt. A programban szerepelt egy versfelolvasás / interpretatív tánc (rockopera) a kelet-ukrajnai háborúról, ahogyan ők azt elképzelték. Mindenkinek ajánlom, hogy nézze meg ezt a videót, mert ez a legkristályosabb változata azon oroszok gondolkodásmódjának, akik felelősek a háború kitöréséért.
Védelemre képtelen rohamrendőröket terrorizálnak ukrán nácik, miközben Uncle Sam óriási dróthálós kezei mozgatják a bábjaikat. Vért hányó motorosok dobpergés közben állnak vigyázzban az új világrend szem-piramisa előtt, miközben hangszórókon Adolf Hitler és Barack Obama beszédei hallatszanak, összevágva. A motoros banda vezetője, aki egyszerre tiszteli szentként Joszif Sztálint és II. Miklós cárt, antiszemita verseket olvas fel arról, hogy ez a háború Sztálin álmának beteljesülése.
1993-ban Jelcin az ilyen embereket az utcákon lövette le. A ’90-es évek végén már tolerálták őket, de politikailag marginalizáltak voltak. A 2000-es évek közepére már a rendszerellenzék részévé váltak. 2012-re már valódi politikai hatalmat gyakoroltak, és most itt vannak. Az elnök támogatásával, az állami televízióban, több tízezer ember előtt, techno zenére táncolnak szvasztika alakzatban.
Lesznek, akik ezt a fejleményt látva azt gondolják: ez elkerülhetetlen volt. Hogy ez a „valódi Oroszország” megnyilvánulása. De én csak a véletleneket látom. Az ostoba véletleneket. Ez a cikksorozat nem azért készült, hogy bebizonyítsam az olvasónak, hogy Oroszország imperialista és ezért rossz. Azért készült, hogy bebizonyítsam, hogy az oroszok alkalmatlan imperialisták, mert itt a tragédia az ostobaságban rejlik. Az imperializmus legalább racionális, ha nem is jó. Tehát egy erős országokból és gyenge országokból álló világban valamilyen mértékben elkerülhetetlen, de az Ukrajnában történt és jelenleg is történő események nem mások, mint a teljeséggel értelmetlen emberélet és anyag pusztítás – mindkét oldalon. Aki azt mondja, hogy a korábbi orosz ellenzéki vezetők (Borisz Nyemcov vagy Alekszej Navalnij) ugyanolyan rosszak vagy még rosszabbak voltak, mint Putyin, mert okosabb vagy rafináltabb nacionalisták, az jelentősen alábecsüli az ostobaság romboló erejét.
De nemcsak Oroszországról van szó. 2023-ban, egy évvel a tényleges háború kezdete után, a Kreml-barát összeesküvés-elmélet hívők hálózata, amelyről már beszéltünk, saját tüntetést szervezett Washingtonban.[85] Sokkal kevésbé volt látványos és kevesebb ember jelent meg rajta, mint a krími ultranacionalista motoros felvonuláson, de ugyanazokat a hangokat ütötte meg a rendezvény. Ahogy a motoros felvonulás Oroszország kommunista és cári múltjának összeolvadását ünnepelte, ugyanúgy a Rage Against the War Machine is az amerikai szélsőjobb és szélsőbal összeolvadását ünnepelte. Se nem jobb, se nem bal csak … a titkos bankárklán ellen, amely felelős minden háborúért.
Kialakult egy narratíva, miszerint ezek az emberek, akárhogy is nevezzük őket – vatnikok, „szabadgondolkodók”, trollok, „tankyk”, baloldali vagy jobboldali „patkósok”, populisták –, az orosz külpolitika eszközei, és hogy egyszerűen az orosz kormány szócsövei Nyugaton, de ahogy láthattuk, a dezinformáció áramlása többnyire a másik irányba ment. Putyint ugyanúgy becsapták, mint ahogy ő becsapott másokat, és ez a háború – legalábbis számomra -, azt tette egyértelművé, hogy nincs semmiféle nagy mesterterv. Felejtsük el a médiában terjesztett mítoszokat a Kremlről. Az igazság az, hogy az orosz kormányt nem okos emberek vezetik és a dolgok kicsúsztak a kezükből. Ez a fő oka az ukrajnai háborúnak. Oroszország valóban csupán önmagát védi. Csak árnyékok és szellemek ellen védekezik. Ezért volt és lesz lehetetlen Putyint kiengesztelni, de elrettenteni is és ezért nem lesz békeszerződés. Az orosz uralkodó osztálynak hagyni kell, hogy önmagát feleméssze, amíg végül újra kívánatosabbá válik a való világban élni.
Ez azt jelenti, hogy a háborút megérteni nem lehet Putyin vagy a valódi geopolitika megértésével. Vagyis inkább azt kell megértenünk, hogy miért alakult ki ez a tömeges hisztéria az ostoba összeesküvéselméletek és az azokból profitáló csalók körül. Akkor miért is hódította meg a világot ez az ostoba összeesküvéselmélet?
A sablonos válasz az, hogy az internetet kell hibáztatni, és bár az internet valóban megőrjíti az embereket, ezt úgy teszi, hogy megerősíti azokat a sztereotípiákat, amelyekben az emberek már eleve hinni akartak. Nem mondja meg, hogy az emberek miért akartak eleve hinni ezekben a dolgokban. Véleményem szerint az időzítés lehet itt a kulcs.
Nem véletlen, hogy egy összeesküvés-elmélet, amely megpróbálja megmagyarázni, miért hamis az összes forradalom, a 2010-es években terjedt el, hiszen a 2010-es évek elsősorban a kudarcba fulladt forradalmak és tömegtüntetések évtizede volt (Tunisz, Moszkva, Manáma, Hongkong, New York, Kairó, Athén, Damaszkusz, Isztambul, Minszk, csak hogy néhányat említsünk). A sikertelen forradalmak kétféle embertípust teremtenek: paranoiás reakciósokat és csalódott forradalmárokat. Embereket, akik mindenáron meg akarják akadályozni az alulról jövő politikai változásokat és embereket, akik az alulról jövő politikai változások lehetetlenségében hisznek, hogy ezzel saját kudarcaikat magyarázzák. Az arab tavasz pedig egy harmadik csoportot is létrehozott – a bűnös szemlélőket.
Sokan úgy gondolják, hogy az iraki háború hiteltelenné tette a demokrácia terjesztésének eszméjét, de az iraki háború csak azt hiteltelenítette, hogy egy agresszív háborúval lehet demokráciát terjeszteni. A Nyugat még mindig örült a demokrácia felé tett lépéseknek, amikor azok spontánnak tűntek, mint 2011-ben, de valahol a bengázi konzulátus elleni támadás és Moszul bukása között a Nyugat elvesztette a hidegvérét, és Putyinhoz hasonlóan úgy döntött, hogy a diktatúra stabilitása lehet, hogy előnyösebb a forradalom káoszánál. Ez konkrétan azt jelentette, hogy tétlenül néztük, mi történik Szíriában. Ahogy a helyzet egyre szörnyűbbé vált, annál inkább vágytak az emberek egy olyan történetre, amely mentesíti őket a felelősség alól.
Szír kislány énekel pillanatokkal azelőtt, hogy rakétatámadás éri az utcát
Amikor 2015-ben megkezdődött az orosz beavatkozás Szíriában, Oroszország angol nyelvű propagandamédiája (a Russia Today vagy RT) is elkezdte terjeszteni Putyin kedvenc összeesküvés-elméletét, miszerint az arab tavasz valójában a CIA által irányított színes forradalom volt, ami tökéletesen megfelelt a Szíriából kiutat kereső Nyugatnak. Ha az arab tavasz valódi lett volna, akkor a stabilitás nevében való beavatkozás elmulasztása erkölcsi dilemmát jelentett volna, amelyben az ember saját kényelme érdekében akár több százezer ember életét is feláldozhatta volna. Ha azonban az arab tavasz csak a CIA egyik összeesküvése volt, akkor a szíriai beavatkozás ellenzése önzetlen, bátor, sőt hősi állásfoglalássá válik a mindent elsöprő erőkkel szemben. Megveregetheted a vállad a humanitárius magatartásodért, miközben nézed, ahogy egy város porrá válik.
Mindezeknek a színes forradalmaknak az a közös vonása, hogy megpróbálják érvényteleníteni a demokráciát. Nem megsemmisíteni azt – bár ez a valódi cél –, hanem bebizonyítani, hogy nem létezik és nem is létezhet. Putyin és különböző diktátorok azt próbálják bebizonyítani, hogy a demokrácia átverés, hogy az emberek ne próbálják megdönteni őket, és a nyugatiak egy kritikus tömege egy sokkal szánalmasabb okból kezdte el terjeszteni ezt a narratívát. Ha ez igaz lenne, akkor senkinek sem kellene felelősséget vállalnia semmiért. Ha a demokrácia nem létezhet, akkor az orosz népnek nem kell megkérdeznie magától, hogy milyen lehetőségeket dobott el gyávaságból vagy cinizmusból. Ha mindent a mélyállam bábjainak zsinórjai irányítanak, akkor az Egyesült Államokban senkinek sincs erkölcsi felelőssége az iraki háborúért. És ha a demokrácia valójában nem létezik, akkor soha nem is volt veszélyben Szíriában és másutt se.
A globális menekülés az összeesküvés-elméletek felé általában úgy van beállítva, hogy a „szerencsétlen idióták” nem tudják, kiben bízzanak, mert a tekintélyes hatóságok hazudtak nekik, és alig lehet őket hibáztatni, ha végül csalók és populisták karjaiba kerülnek. Nem hiszem, hogy az emberek ennyire buták lennének. Ha más nem is, akkor biztosan elég okosak ahhoz, hogy olyan összeesküvés-elméleteket fogadjanak el, amelyek csak őket mentesítik minden bűntől.
Szerintem itt valójában egyfajta tömeges alibiről van szó. Emberek szabadságot cserélnek ártatlanságért. A populista vezetők pedig boldogan mondják az embereknek, hogy ártatlanok, több hatalomért cserébe. Az alibi egyetlen hibája Ukrajna. A 2010-es évek összes forradalmából csak egyetlen egy volt sikeres, a Euromajdan. Az ukránok a saját kezükbe vették a sorsukat és győztek, ezért kell meghalniuk. Mert ha ők meg tudták csinálni, mi is meg tudjuk. Meg tudtuk volna csinálni, ami azt jelenti, hogy a demokrácia valós és lehetséges, és nekünk is felelősségünk van azért, ami a politikánkban rosszul működik. Ezért érzi zsigereiben mindenki, támogatók és ellenzők egyaránt, hogy ez a háború fontos a demokrácia számára. Nem azért, mert Ukrajna véletlenül demokrácia, Oroszország pedig véletlenül autokrácia, hanem azért, mert Oroszország ezt a háborút annak próbájává tette, hogy a hétköznapi emberek képesek-e még szembeszállni egy beágyazott hatalommal és győzni – és meglepően sok hétköznapi ember azt akarja, hogy ez ne legyen lehetséges.
Ez elég borús, de ne aggódjanak, szerintem még borúsabbá tudom tenni, mert Oroszország nem az egyetlen ország, ahol a LaRouche-mozgalom befolyásos körökbe jutott.
Addendum
2015. óta a kínai média tele van hírekkel arról, hogy az Egyesült Államok színes forradalmat készít elő Kínában. Ez a retorika a hongkongi tüntetések idején érte el csúcspontját, de rendszeresen megjelenik a Hszincsiangról szóló tudósításokban is, ahol a kemény fellépés kampányát a National Endowment for Democracy által finanszírozott szeparatizmus megelőzésének szükséges eszközeként hirdetik, és legalább egy fehérházi munkatárs szerint[86] Hszi Csinping maga is panaszkodott a színes forradalom veszélyéről az elnökkel és az alelnökkel folytatott magánbeszélgetéseiben.
Lehet, hogy mindez csak propaganda, lehet, hogy a Központi Bizottságban senki sem hisz ezekben a dolgokban, és a paranoiás összeesküvés-elméletek mögött egy racionálisabb stratégia húzódik meg, de ugyanezt a tétet tettük Oroszországgal is. Amit viszont biztosan tudok, hogy bármit is hisz Hszi, a kínai média jelenleg tele van amerikai háborúellenes összeesküvéselméletekkel, amelyek azt magyarázzák a kínaiaknak, hogy az Egyesült Államok gyűlöli őket, és megelőző háborút tervez ellenük[87].
Ez tökéletesen illik azokhoz a jobboldali háborúellenes összeesküvés-elméletekhez[88], amelyek azt bizonygatják az amerikai népnek, hogy országuk már most is a Kínai Kommunista Párt támadása alatt áll.
A modern háborúellenes mozgalom eredményeinek listáján az ukrajnai háború kiváltása végül talán csak egy lábjegyzet lesz.
Szabó Levente Péter – a Második Reformkor Párt Szakmai és Gazdasági Igazgatója
[1] Néhány cikk a neokonzervatív mozgalom fő kiadványától, a Weekly Standard-től:
The Weekly Standard, Volume 2, Number 3, September 30, 1996 : The Weekly Standard : Free Download, Borrow, and Streaming : Internet Archive
[2] https://www.humanrightspulse.com/mastercontentblog/frances-role-in-the-1994-rwandan-genocide ; BBC News – Nicolas Sarkozy admits Rwanda genocide ‘mistakes’
[3] Remek példa erre a következő két cikk: The Weekly Standard, Volume 6, Number 36, June 4, 2001 : The Weekly Standard : Free Download, Borrow, and Streaming : Internet Archive
The Weekly Standard, Volume 7, Number 9, November 12, 2001 : The Weekly Standard : Free Download, Borrow, and Streaming : Internet Archive
Ezt a két cikket Charles Krauthammer írta, az egyiket közvetlenül 9/11 előtt, a másikat közvetlenül utána. Megdöbbentő, hogy mennyire hasonlítanak egymásra. Egy különösen sokatmondó részben Krauthammer azt írja, hogy az Egyesült Államoknak ösztönöznie kellene Oroszországot, hogy újra érvényesítse befolyási övezetét, ahelyett, hogy ragaszkodna ahhoz, hogy Oroszország tiszteletben tartsa szomszédainak területi szuverenitását.
[4] A törvény szövege itt olvasható: American Service-Members’ Protection Act
A törvény a cikk írásának időpontjában még mindig hatályos.
[5] Chapter 3. Perceived Threats and Allies | Pew Research Center
[6] Americans ‘remember’ opposing the Iraq War | YouGov, illetve egy további közvélemény-kutatás Bush 2003-as támogatottságáról, ami 71%-ot is elért, Seventy-Two Percent of Americans Support War Against Iraq
[7] Naomi Klein: The Shock Doctrine
[8] Andrew Bacevich: The Age of Illusions
[9] John J. Mearsheimer és Stephen M. Walt: The Israel Lobby
[10] Thomas Friedman sums up the Iraq war… (5/29/2003)
[11] Bertrand Russell egy irodalmi Nobel-díjas angol matematikus, logikatudós, filozófus és szociológus. Nem a háttérhatalom egy bástyája. Az idézet célja, hogy az olvasó a fejezet elején bepillantást nyerjen az olyan összeesküvés-hívők/-alkotók fejébe, mint LaRouche.
[12] George Soros: the Queen’s drug pusher
[13] Africa Ravaged by Qaddafi and IMF
[14] The Anglo-Soviet Circles that Created Kissinger
[15] How a Radical‐Left Group Moved Toward Savagery – The New York Times
[16] A világ legrégebben működő, nem vallási zsidó civilszervezete.
[17] Svéd politikus, miniszterelnök, aki merénylet áldozata lett. A merénylet megrázta Svédországot, mivel a rendőrség nem tudta elkapni a merénylőt, 2020-ig amikor is a svéd rendőrség végre azonosította a merénylőt, aki 2000-ben öngyilkos lett.
[18] LaRouche befolyása az amerikai hírszerzésben meglehetősen korlátozott volt, úgy tűnik, hogy a CIA számára hasznos információforrás volt a dél-afrikai hírszerző ügynökségek angolai és mozambiki tevékenységéről, mivel LaRouche a dél-afrikai hírszerzésnek dolgozott és amerikai apartheid-ellenes csoportokkal kapcsolatban kémkedett és támadta azokat politikailag. – THE LAROUCHE CONNECTION
[19] Bill Gates talks about ‘vaccines to reduce population’ , by F. William Engdahl
[20] The Secret Financial Network behind ‘Wizard’ George Soros
[21] Noam Chomsky – Yugoslavia, Peace, War and Dissolution
Micheal Parenti – How To Kill a Nation – The Attack on Yugoslavia
Edward S. Herman és David Paterson: The Politics of Genocide
Ezen baloldali gondolkodók könyvei mind valamilyen irányból tehermentesíteni akarják Milosevicset a felelőssége alól, de ha nincs az embernek ideje ennyi mindent elolvasni, ajánlom csak a YouTube keresőmotorjába bepötyögni Noam Chomsky nevét és mellé a „Bosnia” szót.
[22] As Putin Sees It, Shevardnadze Had It Coming – WSJ
[23] Georgia: Soros, Stalin, and a Gallon of Wine, by Roman Bessonov
[24] Georgia’s “rose revolution”: a made-in-America coup – World Socialist Web Site
[25] The Weekly Standard, Volume 9, Number 35, May 24, 2004 : The Weekly Standard : Free Download, Borrow, and Streaming : Internet Archive
[26] Mikhail Zygar: All the Kremlin’s Men: Inside the Court of Vladimir Putin
[27] Mikhail Zygar: All the Kremlin’s Men: Inside the Court of Vladimir Putin
[28] President Addresses and Thanks Citizens of Slovakia
[29] Purple Revolution | National Review
Bush Portrays Iraq Vote as Step in a Global March to Freedom – The New York Times
[30] Iranian Propaganda Video featuring John McCain, George Soros
[31] Who Really Brought Down Milosevic? – The New York Times
[32] SERBIAN STRIKERS, JOINED BY 20,000, FACE DOWN POLICE – The New York Times
[33] Memorandum of Conversation – President Vladimir Putin of Russia · Clinton Digital Library
[34] BBC Two – Putin, Russia and the West – 2. epizód
[35] Kucsma például csapatokat küldött Irakba és csatlakozni akart a NATO-hoz, Szaakasvili és Sevardnadze mindketten ugyanazokat az olajvezetékeket akarták, és mindketten azt akarták, hogy az orosz békefenntartók távozzanak Dél-Oszétiából. Ez volt a fő konfliktus az oroszok és a georgiaiak között.
[37] Itt Szerbia az egyetlen kívülálló, Irakot nem veszem számításba, mivel a lila forradalmat csak a Bush adminisztráció próbálta belegyömöszölni a színes forradalmak kategóriájába, hogy megpróbálja tekintélyét megőrizni.
[38] Kivéve Kirgizisztán, ott az Akayev család elmenekült és csak Oroszországban írta alá lemondási nyilatkozatát.
[39] Glenn Beck on George Soros the Puppet Master Part I ; Glenn Beck on George Soros The Puppet Master Part II – Ne tévesszen meg a videók alacsony nézettsége, ez a TV műsor még a YouTube befutása előtti korszakban készült.
[40] O’Reilly Factor guest Richard Poe smeared George Soros:; A Media Matters for America analysis of a NewsMax cover story | Media Matters for America
[41] Lehetséges, hogy Beck ezt az Alex Jones Show-ból vette át. Becket ugyanis ebben az időben Jones plágiummal vádolta. És bizonyos összefüggések láthatók Jones egyik napon bemutatott témái és Beck következő napi témái között. Jones az ötletet, hogy a Google, a CIA és Soros együttműködnek az egyiptomi kormány megdöntésén, Webster Tarpleytől vette át, egy másik volt LaRouche-írótól, aki a 90-es években kivált a szervezetből, hogy saját márkát alapítson.
[42] Putin’s Revenge: William Burns (interview) | FRONTLINE
[43] Putin’s Revenge: Jake Sullivan (interview) | FRONTLINE
[44] Putin’s Revenge: Daniel Fried (interview) | FRONTLINE
[45] A Global Research már az arab tavasz előtt is kapcsolatban állt Oroszországgal, de az arab tavasz után Engdahl és Choussodovsky rendszeres vendégszereplőkké váltak a Russia Today tévécsatornán, Engdahl pedig több Kreml-barát, Dugin-párti agytröszt szerkesztőségének tagja lett. – GEC Special Report: Russia’s Pillars of Disinformation and Propaganda – United States Department of State
[46] Russian film on Georgia war fuels talk of Kremlin rift – BBC News
Does Russia-Georgia-War Film Signal A Rift Between Putin And Medvedev?
A rövidfilm maga: Трусость Медведева убила 1000 человек
[47] Rosgvardia – Orosz Nemzeti Gárda
[48] Timothy Snyder: The Road to Unfreedom: Russia, Europe, America; 48-54. oldal
[49] Timothy Snyder: The Road to Unfreedom: Russia, Europe, America; 78-79-ik oldalak
[50] Yanukovych snaps pen in anger at press conference
[51] Mikhail Zygar: War and Punishment: The Story of Russian Oppression and Ukrainian Resistance; 12-ik fejezet
[52] Russia Chastises Its Trade Minister – The New York Times
[53] Sergey Glazyev On the 100th Anniversary of Lyndon LaRouche’s Birth
[54] Ukraine’s EU trade deal will be catastrophic, says Russia | Ukraine | The Guardian
[55] Ukraine: Putin aide brands Poroshenko ‘Nazi’ ahead of EU deal – BBC News
An Interview with Sergey Glazyev – The National Interest
[56] Ukrainian president offers surprise concessions as protests turn violent | Ukraine | The Guardian
[57] Itt teljes egészében visszahallgatható a kiszivárogtatott telefonhívás: https://www.youtube.com/watch?v=WV9J6sxCs5k Érdemes megemlíteni egy másik mítoszt Victoria Nulandról: nevezetesen, hogy „süteményt osztott a tüntetőknek, hogy bátorítsa őket”. A valóságban mind a tüntetőknek, mind a rendőröknek szendvicseket osztott. – U.S. Assistant Secretary Of State Nuland Visits Independence Square
[58] Ukraine’s Yanukovych was defeated even before he was ousted ; Scenes of Clashes in Ukraine – The New York Times
[59] Annexation of Crimea by the Russian Federation – Wikipedia
[60] Odesa Smoking Gun Leads Directly to Moscow
[61] A kiszivárgott telefonbeszélgetés, amelyben Glazjev utasításokat ad arra vonatkozóan, hogyan lehet növelni ezeknek a zavargásoknak a hatását, és hogyan lehet őket közigazgatási épületek elfoglalásává alakítani, valamint utasításokat ad a finanszírozás megszervezésére vonatkozóan: (1) Докази причетності влади РФ до посягання на територіальну цілісність України – YouTube
[62] Timeline of the 2014 pro-Russian unrest in Ukraine – Wikipedia ; Timeline of the war in Donbas (2014) – Wikipedia
[63] https://www.youtube.com/watch?v=WV9J6sxCs5k
[64] Are ‘Color Revolutions’ A New Front In U.S.-Russia Tensions? : NPR
[65] ; Russia and the “Color Revolution”
[66] The clash in Crimea is the fruit of western expansion | Seumas Milne | The Guardian
In Ukraine, the US is dragging us towards war with Russia | John Pilger | The Guardian
It’s not Russia that’s pushed Ukraine to the brink of war | Seumas Milne | The Guardian
The Silence of American Hawks About Kiev’s Atrocities | The Nation
[67] John J. Mearsheimer
[68] Jeffrey Sachs
[69] Roger Waters
[71] Why America’s Belarus Strategy Backfired – The National Interest
[72] Steppe on Fire: Kazakhstan’s Color Revolution, by Pepe Escobar – The Unz Review
[73] Chinese Official Warns Hong Kong Protesters Against ‘Color Revolution’ – The New York Times
[74] Behind-scenes funding of Thailand protests show invisible Western hands – Global Times
[75] Israel backs Hungary, says financier Soros is a threat | Reuters
[76] The Gerasimov Doctrine – POLITICO Magazine
[77] America’s Own Color Revolution
[78] In Cold War Echo, Obama Strategy Writes Off Putin – The New York Times
[79] Obama’s Full Speech To European Leaders About Russia
[80] Merkel defends Ukraine arms stance in face of U.S. criticism | Reuters
[81] GDP per capita (constant 2015 US$) – Russian Federation | Data
[82] Mikhail Zygar: War and Punishment: The Story of Russian Oppression and Ukrainian Resistance; 14. fejezet
[83] Greene, S. A., & Robertson, G. B. (2019). Putin v. the People: The Perilous Politics of a Divided Russia. Yale University Press. https://doi.org/10.2307/j.ctvfc5417
[84] БАЙК ШОУ КРЫМ СЕВАСТОПОЛЬ 2014
[85] Rage Against the War Machine Rally!
[86] Chinese Official Warns Hong Kong Protesters Against ‘Color Revolution’ – The New York Times
[87] https://www.youtube.com/watch?v=lkPyT8fDymk&t
[88] China accused of ‘infiltrating’ U.S. through ‘sister cities’ program