A Kádár-rendszerben a kultúra egyet jelentett a gulyáskommunizmussal. A Horthy-korszakot a revizionizmus és a falvédőkön olvasható Hiszekegy határozta meg. A Monarchia, valamint az azt megelőző reformkor fénykorában a polgári eszme révén a kávéházak jelentették a kulturális élet fellegvárait, ahol az értelmiség értekezhetett, vitázhatott az aktuális ügyekről. Ma, 2023-ban, bő 30 évvel a rendszerváltás után egy dolgot sem tudnánk mondani, ami a kultúránkat szimbolizálja. Sőt, még olyat se nagyon, ami akár kultúrapótlékként funkcionálhatna, mint például a kádári krumplileves. Manapság a krumplileves, a falvédő, és a kávéház helyébe a bulvár lépett, ezzel pedig egyértelművé vált az is, hogy végképp megfeledkeztünk arról, kik is vagyunk.
Identitáskatasztrófa, mint következmény
Adódhat a kérdés, hogy miként felejthettük el azt, akik vagyunk? Szerintem egyrészt azért, mert a 20. század viszontagságait még mindig nem sikerült megemésztenünk, másrészt pedig nem gyakoroltunk kellő önreflexiót, amin keresztül megvalósulhatna a felelősségvállalás és kialakulhatna egy felnőttként gondolkodó társadalom. A fentebbi analógiánál maradva: van, akinek a krumplileves vállalhatatlan és van, akinek a Hiszekegyes falvédő, holott mindkettő a mi történelmünk része, mindkettő mi vagyunk. Annyira traumatizált minket a múlt század, hogy el is akartuk felejteni azt, akik vagyunk.
Ezen a ponton a társadalom kollektív öntudatában keletkezett egy űr a kultúra helyén, ahová a média legmocskosabb verziója minden nap izomból igyekszik benyomulni és elhitetni velünk, hogy az űr kitöltésére ő a megoldás, negatív etalonként kielégítve a kultúra iránti sóvárgást. Ez a folyamat elkezdődött az első Big Brother sztárgyár reality-vel, ami évadról-évadra egyre lejjebb adta a színvonalat és arra nevelte az embereket, hogy az emberi kapcsolatok nem mások, mint szövetségkötések, továbbá letaposni a másikat cseppet sem etikátlan, amennyiben az érdek ezt diktálja, illetve agyilag egy amőba szintjén lenni kifejezetten menő. Majd folytatódott a tendencia a Mónika Show káros, butító balhéival, amelyek azzal az illúzióval kábították a TV nézőt, hogy felsőbbrendű, kontrasztba állítva a képernyőn látható figurákkal. Ez hozta magával a feljogosítottság érzését, vagyis az üres, tartalom nélküli egot. Ilyen és ehhez hasonló médiatermékekre még kismillió példát lehetne felhozni.
A csúcspontot pedig a politikai kampányok hozzák el nekünk, learatva az előbbi példák által teremtett babérokat. Mára az elsődleges prioritás a minél nagyobb odamondás mellett a másik karaktergyilkolása és a saját szekértábor mozgósítása (természetesen a másik tábor ellen), hiszen a „végsőutolsó” harcot minden negyedik évben meg kell vívni. Így lett a bulvár szegmens legnagyobb zászlóshajója a politika.
Ügyek helyett termékek, valódi karakterek helyett vágyakból összetákolt hamis messiások
Adott egy kulturálisan kisemmizett, valóságshowkon szocializálódott embertömeg, amely a kultúrát az ingerekkel igyekszik pótolni, ezért a politikában is ezt fogja keresni. A társadalom balhét, showműsort szeretne. Eredményképp elmondható, hogy Magyarországon a politizálás már nagyon régen nem arról szól, hogy ügyeket tematizálunk, megszerezve a társadalom szimpátiáját és bizalmát. Sokkal inkább az a jellemző, hogy az adott politikai formáció igyekszik megteremteni egy alternatív valóságot, a saját szavazóiból pedig szekértábort csinál, belekényszerítve ezeket az embereket egy olyan buborékba, amiből csak nagyon erős tudatossággal lehet kitörni. Kialakul a politikai „márkahűség”, amikor az emberek már nem saját elvekhez ragaszkodnak, hanem pártlogókhoz. A simulékony vezetőkben pedig nem az alkalmasságot keresik, hanem a mesterséges illúziók által megteremtett vágyaik tárgyát.
A politika tehát jelen állás szerint a kultúrahiányból, valamint a bulvár által alacsonyra tett mércéből él. Fogalmazhatnék úgy is, hogy a kommentszekciók színvonalához igazodik, aminek az eredménye a társadalom megosztottsága lesz. Egy ilyen fragmentált társadalom a saját buborékjain belül nagyon jól mozgósítható, viszont az ország képtelen lesz közös ügyeket találni. Valójában X szekértábornak az fogja a kielégülést okozni, ha Y megsemmisül és vice versa. Teljesen mindegy lesz, hogy mit mond a másik, ha nem velem van, akkor ellenem. Nem lesz semmi, ami az ország lakossága számára a közös metszetet jelenthetné, nincs átmenet a lövészárkok között, így nincs funkcionáló társadalom sem. Akik arra vetemednek, hogy ennek ellenére mégis a senkiföldjén helyezkednek el, azokra mindenhonnan lőni fognak, a társadalom (vagy inkább massza) pedig immunis lesz a józan hangokra.
Tetszik vagy sem, a mai magyar média, illetve a politikai paletta hűen tükrözi a társadalmat, amiben élünk. Olyan politikai vezetők jelennek meg a porondon, akiket mi magunk termelünk ki. Nem jobbak, nem rosszabbak. Az Országházban parádézó emberek mindannyian társadalmunk kivetülései, ahogy a cselekedeteik is. Ha nem így lenne, nem lennének ott.
Mi jelenthet kiutat?
Nem nálam van az igazság ősmagja, ez pedig egy szubjektív írás, ugyanakkor potenciális véleményt talán ildomos megfogalmazni zárásként. Akárcsak az egyén esetében, társadalmi szinten is úgy működik az öngyógyítás, ha elfogadjuk a múltat, méghozzá kendőzetlenül. Vállaljuk a felelősséget azért, akik voltunk és azért, akik vagyunk. Megkeressük azokat a társadalmi ügyeket, amelyek mentén képesek vagyunk egységet felmutatni, illetve amelyek mellé egy emberként tudunk odaállni, ezekről pedig párbeszédet folytatunk. Fejlesztjük a vitakultúránkat, hogy képesek legyünk befogadni más nézőpontokat is a közös fejlődés reményében. Tudatosan fogalmazunk meg önmagunknak bizonyos kulturális igényeket, elvárásokat, amelyekből semmilyen csábítás esetén sem engedünk. Végezetül pedig rögzítjük magunkban, hogy igenis van értelme, mert minden társadalmi változás az egyén változásával kezdődik.