A helyzet paradoxona, hogy az emberek közötti távolságok irdatlanul lecsökkentek, így lehet, hogy van, aki fel sem fogja, hogy az elszenvedője és másban keresi a probléma forrását, míg néhányaknál kétségbeesett, tehetetlen letargia az eredmény. Egyeseknél periódusokra jön elő, megint másoknál ez határozza meg a létezést. Potenciális kiváltó oka lehet a mai népbetegségeknek számító szorongás és depresszió kombónak. Íme a magány és három azt kiváltó (szubjektív) jelenség a hétköznapi életünkből, amelyek leginkább a saját, Z generációmra jelentenek óriási veszélyt, vaskos szerepet vállalva egy boldogtalan, kiégett, magányos társadalom kialakulásában.
Rosszul választott hősök
Minden fiatal követendő példát és értékrendet keres magának. A kamaszkor nagyrészt erről szól. A szerencsésebbek megtalálják a környezetükben, a többieknek viszont marad a média. A brit Big Brotherben felkapaszkodott, ex-kickboxos Andrew Tate azért tudott nagyot menni a social felületeken, mert a média kiépített a fiatal generáció fejében egy olyan ideáltípust, amit aztán Tate kiváló kaméleonként, üzletiérzékét kimaxolva felvett. Ő a gazdag csávó, aki rázza a hatmilliós órát a kezén, nundzsakuval hadonászik, sportkocsikkal furikázik, dacol az általa „mátrixnak” nevezett társadalmi berendezkedéssel, mindeközben háremet tart és megmondja a tutit a csajozás hogyanjáról, valamint a maszkulinitás mikéntjéről. A probléma ott kezdődik, amikor egy ilyen ember fel sem fogja azt, hogy mekkora roncsolást hajt végre a társadalom szervezetében. Életre szóló frusztrációt ültet bele fiatal tinédzserek millióinak az elméjébe a karizma mögé bújtatott toxikussággal, hogy aztán ezeknél a fiataloknál a mérce a sportkocsi, a luxusóra és a hárem legyen. Mikor pedig tudatosul bennük, hogy ők mindezt nem tudják megvalósítani, – mert nem üzemeltetnek olyan enyhén szólva sem etikus hálózatokat, mint Tate, ráadásul embereket sem manipulálnak puszta profitéhségből -, akkor értéktelen csődtömegnek fogják érezni magukat, akik méltatlanok az életre. A Tate-hez hasonló emberek áldozatainál előszőr jönnek a különféle – torzultan – irreális vágyálmok, majd a sikertelenség élményéből fakadó kényszerek, végül hosszútávon az önsorsrontó mentális betegségek, amelyek előbb-utóbb szociális izolációhoz vezetnek. Ha mindez nem lenne elég, slusszpoénkét Andrew Tate ténylegesen megpróbált híveket faragni addigi követőiből. Amikor Romániában letartóztatták, úgy próbálta meg maga mellé állítani és fanatizálni az embereket a saját összeesküvés-elméletével, hogy azt állította a mátrix utolérte és lecsapott rá. Sajnos voltak is olyanok, akik utcára mentek a kedvéért.
A jó, a sok, és a rengeteg
A különféle impulzusok és ingerek kellemes dolgok tudnak lenni. Elláthatnak minket kellő naftával, energetizálhatnak és motiválhatnak minket. De mi van akkor, ha az életünk másból sem áll, mint impulzusokból? Nincs üresjárat, folyamatos készültségi állapotban vagyunk, nehezen megy a koncentrálás és a függőjévé válunk minden más kárára. Ennek a jelenségnek a legerősebb zászlóshajója a TikTok, ami egyfajta vizuális gyorsétteremként működik. A TikTok felületén gyakorlatilag minden másodpercben más impulzus ér minket, ez pedig rendkívüli módon be tudja szívni a nem megfelelő tudatossággal rendelkező felhasználót, hosszú órákat elrabolva az életéből. Az időveszteség azonban még talán a kisebbik gond, a nagyobbik inkább az, hogy ehhez hozzászokva mindenhol a gyors és azonnal változó impulzusokat fogjuk keresni. Az emberi kapcsolatokban is. Elveszítjük a türelmünket és az empátiánkat a másik emberrel szemben, mert képtelen lesz tartani a tempót megnövekedett elvárásainkkal (főleg, ha még a tartalomfogyasztási szokásaink is ezt szavatolják), ennélfogva nem lesz motivációnk magához a kapcsolatépítés folyamatához, a másik megismeréséhez, illetve a kapcsolatok fenntartásához sem, hiszen nem kapjuk meg az igényelt endorfin és adrenalin mennyiséget. A kommunikáció egy pillanat alatt leépül, debilizálódik, míg végül teljesen kiégünk. Már közép- és hosszútávon sem lesz kedvünk a szocializációhoz, ezzel pedig megteremtjük a saját 22-es csapdánkat, amiben vágyunk ugyan az emberi kapcsolatokra, de folyamatos csalódásélménnyel fogjuk társítani azokat.
A tinderkultúra térnyerése
A terep, ahol az eddig leírt jelenségek kicsúcsosodnak és mind egyszerre vannak jelen, az a párkeresés terepe. A Tinder hathatós közreműködésével az ismerkedés a húspiac szintjére redukálódott, ahol a jobbra-balra húzogatás közben egy kényszeres gondolatnak a két véglete van ott folyamatosan a fejekben. Ennek a gondolatnak az egyik véglete az, hogy mindig van jobb. A másik véglete pedig az, hogy vajon elég jó vagyok?
A Tinder monetizációja is erre a stresszfaktorra épül: 99 emberig látod, hogy hányan húztak jobbra, viszont azt nem, hogy kik. Fizess elő, ha látni akarod. Véletlen balra húztál valakit, aki egyébként nagyon tetszik? Semmi baj! Tudsz vásárolni visszapörgetést. Nem vagy elégedett azzal, hogy hányan húztak jobbra? Vegyél kiemelést és „x” ideig top profil lehetsz. Zavar, hogy nem látod azt, hogy látták-e az elküldött üzeneted? Lehet, hogy ghostolás áldozata vagy? Tudd meg, és vegyél visszaigazolást az olvasásról! Azt a klisét talán már kár is elsütni, hogy a Tinder mennyire a külsőségekre épül és néhány képet meg jobb esetben egy három mondatos leírást leszámítva semmi támpontja nincs az embereknek. Információ híján mindenki a saját elképzelt, külső hatások által önmagában felépített ideáltípust fogja belevetíteni vagy éppen bele nem vetíteni az aktuális személybe, minimalizálva annak az esélyét, hogy sikeres lesz a párválasztás.
Érdemesebb inkább arról beszélni, hogy ez a fajta koncepció mit is művel az emberi pszichével. Akinek megy a szekér, annak sok lesz az impulzus, megosztott lesz a figyelme, egy idő után pedig kifejezetten idegesíteni fogja és terhet fog jelenteni a számára az a rengeteg ember, akivel beszél vagy akik ráírnak, ezért senkit nem fog tudni igazán megismerni. Továbbá a sok lehetőség paradox módon a magányt fogja eredményezni, hiszen ez egyfajta biztonságérzetet és egoboostot ad, ami miatt hiányozni fog a másik megismerésére való törekvés, emellett pedig a jobbnál is jobb nem létező személyt fogja keresni, de nem találni. Akinek pedig nem megy a szekér az azért izolálja magát, mert ennek alapján fogja meghatározni a saját értékét. Leépül, nem lesz önbizalma és elmegy a kedve az ismerkedéstől, randizástól, meg mindentől, ami ezzel kapcsolatos, így az incel kultuszt fogja erősíteni. Belőlük transzformálódnak aztán a reménytelen nő- és / vagy férfigyűlölők.
Összegzés
A fenti három jelenség valójában csak egy apró szelete a problémának, leginkább pedig azt lehet kiolvasni belőlük, hogy a digitális tér az, ami torzítja az emberek hozzáállását. Kulcsszavakkal úgy lehetne összefoglalni a leírtakat, hogy rossz idolok, leterheltség, folyamatos készenlét, türelmetlenség, megfelelési kényszer, majd szorongás, depresszió, végül elmagányosodás. Ami pedig leginkább hiányzik, az a 21. századra optimalizált megküzdési-stratégia, amit elsősorban az oktatáson keresztül lehetne elérni. 2023-ban már nem elég – az egyébként szintén fontos – lexikális tudás. Fontos a prevenció. A diákok mentál-higiéniás, valamint digitális tudatosságára nevelő oktatásra égetően szükséges figyelmet fordítani, mert enélkül a világ felemészti őket. Ha idevesszük a pszichés problémák következtében kialakuló különféle addikciókat (alkohol, drog, dohányzás, stb.), akkor már nem csak a mentális, de a fizikális megelőzés szempontjából is fontos ez a téma, ugyanis elsőként nem a tünetet kell kezelésbe venni, hanem a kiváltó okot.