Június 22-től folytatódik az állami földprivatizációs program, ezúttal a 10 hektárnál nagyobb termőföldek értékesítésével. A tervek szerint összesen újabb 22 ezer hektár állami tulajdonban lévő, mezőgazdasági besorolású terület kerül árverezésre.
Az állami földprivatizációs programok következő etapjára utaló tervek a tavalyi év közepétől kezdtek szivárogni, amikor nyilvánosságra kerültek a 2023-as év költségvetés tervezetének számai. Ebben 300 milliárd forint szerepelt az állami földértékesítésből származó bevételek soron.
Az államkassza szinte üres, az EU-s helyreállítási alap pénzei, illetve a fejlesztési források érkezése továbbra is bizonytalan, így szó szerint a föld alól is muszáj pénzt előteremteni. Ha csupán a költségvetési szükségszerűségre gondolunk, a takarékoskodás és pénzbeszedés lehetőségeinek általában csak a döntéshozók fantáziája szab határt. A földeladásból nyerhető extra bevétel egy ilyen ötlet a sok közül. Bár a szigorú értelemben vett közgazdasági logikát megkérdőjelezi, hogy közben egy másik zsebből államilag támogatott hitelek formájában pénzelvonás is történik a földvásárlások finanszírozását megsegítendő. A pénzügyi aspektusoknál itt most mégis érdekesebb az a dilemma, hogy az egyik legfontosabb közös kincsünket, a Nemzeti Földvagyont szabad-e egyáltalán dobra verni és (apró)pénzre váltani, még ha bajban is van a költségvetés.
Ez a kérdés nem csupán a kákán is csomót keresők légből kapott elvi dilemmája, hiszen a hatályos Alaptörvényünk is nyilatkozik róla: „az állam köteles megőrizni földtulajdonát a jövő nemzedék számára”. Hogy ez a kötelesség feloldható-e, illetve mikor oldható fel, azt az Alaptörvényben már hiába keressük. Az amúgy is gyakran változó Alaptörvény további böngészése helyett a választ a kormányzat korábbi földprivatizációs gyakorlatából ismerhetjük meg. Amelynek bizonyos részleteit egyébként az Alkotmánybíróság is vizsgálta, végül azonban nem találta a folyamatot alaptörvény-ellenesnek. Legalábbis nem sértette azt. Hogy az abban lefektetett, jövő nemzedékekre hivatkozó nemes cél szellemiségével mennyire volt összhangban, az bizonyára már nem tartozott a vizsgálat tárgykörébe.
A földprivatizáció korábbi nagy hulláma – a 2015-2016-os Földet a gazdáknak elnevezésű program lebonyolítása – során közel 200 ezer hektár állami tulajdonú mezőgazdasági besorolású területet értékesítettek. Hogy mennyire volt fontos a jövő nemzedékek érdeke, arról még jobban árulkodik, hogy eredetileg mintegy 400 ezer hektárnyi állami tulajdonú földterület (többségében szántó, gyümölcsös) került meghirdetésre, ami akkoriban a mezőgazdasági hasznosítású állami termőterületek 80 százalékának felelt meg.
Mivel a stratégiai földkészletünk jelentős hányadáról van szó, ezért a szándékok mögött mindenképp érdemes az agrárpolitikai víziót felfejteni. Ha egyszer ilyen mértékben csökkentjük a jövőbeni vidékstratégiai mozgásterünket, egyúttal élelmezésbiztonsági szempontból is fontos, élelmiszer-termelésre alkalmas területektől szabadulunk meg ilyen nagyságrendben, akkor ezt a lépést egy alaposan megtervezett és széles társadalmi konszenzuson nyugvó stratégiai tervnek kell alátámasztania.
A hivatalos indoklás szerint a fő cél a helyi gazdálkodók földhöz jutásának elősegítése, és a kis- és középbirtokosok agrárgazdasági pozícióinak megerősítése volt. A célok sikeres teljesítését igazolni hivatott törvényjavaslatot 2016 szeptemberében el is fogadta az Országgyűlés. Ebből a szempontból ez a program egy régóta várt fordulat része lehetett volna a rendszerváltás utáni vidékpolitikában, amely egyre intenzívebb birtokkoncentrációt, és egy folyamatosan zsugorodó gazdálkodó réteget eredményezett. Ezzel szemben a sikeresen elárverezett területek kevesebb, mint egyharmada került a helyben élők tulajdonába. Az értékesített földek kétharmadát pedig a sikeresen licitálók csupán 15 százaléka szerezte meg. Ez nem csoda, hiszen a területek nagy részét olyan nagyméretű birtoktestek formájában hirdették meg, amelyek kikiáltási ára 100 millió forintos nagyságrendben mérhető. Ilyen összegekkel pedig a kis- és közepes családi gazdaságok ritkán rendelkeznek. A programot övező kormányzati kommunikáció tehát minimum hamiskás, holott akár egy nagybirtokrendszert támogató és megszilárdító agrárstratégia mellett is lehet logikus érveket felhozni, ahogy ezt egyébként Lázár János néhány évvel később az Agrár New Deal koncepciójában már ki is fejti. Utólag tehát még az is kiderült, hogy az őszinte érvelés politikai hátránnyal sem járt volna.
A legszomorúbb viszont belátni azt, hogy a nagyívű földprivatizációk mögött egyáltalán nem álltak vidékstratégiai, vagy földbirtokpolitikai megfontolások. A felelőtlen földosztás mögött szimpla hatalomtechnikai szempontok állnak, a rendszer bármi áron való megszilárdításának vágya. A nevében a gazdák megsegítését célzó program valójában a közvagyon magánkezekbe történő, politikai célú kijátszásának hosszú sorába illeszthető. A KEKVA-k közreműködésével végzett elképesztő méretű rejtett privatizáció, a közpénz jellegüket elvesztő vagyonelemek, vagy a magánjogi szereplőknek átadható – egyébként állami pénzből fel is újított – kastélyok mellett naivitás lett volna azt gondolni, hogy a 21. század egyik legértékesebb kincse, a termőföld kívül marad a NER látókörén.
A földprivatizáció most tehát folytatódik. Mivel az állami tulajdonú mezőgazdasági termőterületek vészesen fogynak, ezért a liciteket ezúttal kiterjesztik a gazdálkodási célú erdeink egy részére is.
Hogy hosszú távon mi lesz a sorsuk, abba a közösségnek már nem lesz beleszólása. A föld végül is azé lett, aki megművel(tet)i.