„A magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg” – áll az Alaptörvényünkben. De hogyan védi a jelenlegi ellátórendszer a magzatokat, a gyermekeket a terhesség alatt, illetve a szülészeti ellátás során? És mi a helyzet az édesanyákkal? Az ő egészségügyi – fizikális és mentális – biztonságuk és biztonságérzetük erősen összefügg születendő gyermekükével. A modern szülészeti ellátásnak emberközpontúnak – anya-, apa- és gyermekközpontúnak – kell lennie. Milyen kereteket biztosít jelenleg a magyar ellátórendszer az empatikus, biztonságos és támogató terhesgondozás és szülésélmény körülményeinek megteremtéséhez?
A hálapénz eltörlésével igyekeztek véget vetni annak a több évtizedes gyakorlatnak, miszerint az állami kórházban dolgozó szülészorvosok az állami infrastruktúrát használva, igen sok pénzért gyakorlatilag magánbetegek szüléseit vezették le, akár saját ügyeleti idejükön kívül is. El kell ismerni, ez egy szürke zónás átmenetet teremtett a magán- és az állami egészségügy között. Ez a rendszer sem volt fair, hiszen előfordult, hogy amennyiben valaki nem fizetett választott orvosának, és az ügyeletes szülész-nőgyógyásznál szült, kevesebb figyelem jutott rá, esetleg a bánásmód is kevésbé volt emberséges. Ugyanakkor sokaknak biztonságot adott, hogy az az orvos vezethette le a szülésüket, aki végig mellettük volt a terhesség alatt, ismerte a kismama kórtörténetét, kialakult egy közvetlenebb bizalmi viszony stb. Mindezt pedig ugyan nem olcsón, de egy magánkórházas szülésnél olcsóbban kapták meg. De mit mond el az ellátórendszerről az a látlelet, amely alapján a nők évtizedek óta annyira bizalmatlanok iránta, hogy gyakran komolyabb anyagi áldozatot is hajlandóak vállalni, csak hogy legalább minimálisan urai lehessenek a helyzetnek, és korrekt ellátást remélhessenek saját maguk és gyermekük számára? Milyen rendszer az, ahol az ”átlag” bánásmódnak olyan rossz híre van, hogy szinte mindenki megpróbál kiemelt bánásmódhoz jutni? Biztosan nem egy felvilágosult polgári demokrácia modern, egyéni igényeket figyelembe vevő, nő-, gyermek- és családbarát rendszere.
A hálapénz és a szürkezónás ellátás megszüntetése a magán- és az állami egészségügy szétválasztásának bizonyos szempontból racionális eszköze. Ugyanakkor a szülészeti ellátásra gyakorolt hatásai tovább növelik a leendő édesanyák terhességgel és szüléssel kapcsolatos – bizonyos mértékben természetesen is jelenlévő – szorongását. Mi több, a gyermekvállalással kapcsolatos anyagi szorongást is fokozzák, hiszen sokan érzik úgy, a magánellátás jelentené számukra a biztonságot. A magánkórházak azonban milliós összegeket kérnek el egy-egy szülésért, amely – a magyar társadalom megtakarítására vonatkozó adatokat látva – kevesek számára oldható meg. Az eredetileg logikusnak tűnő intézkedés tehát úgy húzta ki a talajt a családok, családot tervező fiatalok alól, hogy nem kínált igazi alternatívát a biztonságos szülészeti ellátás megvalósítására. Az állami intézményekből a magánszektor felé vándorló orvosok magas aránya pedig tovább rontotta a helyzetet, hiszen ezzel nő az orvoshiány az állami intézményekben, ami tovább fokozza az ellátásbiztonság problémáját, és tovább csökkenti a rendszerbe vetett bizalmat. Pedig a bizalom ebben a rendkívül intim és sebezhető helyzetben az egyik kulcskérdés kellene, hogy legyen. Ahogy sok más szektorban, itt is egyfajta cinizmussal kezelik az ügyet: szavakban a kormány családbarát, azonban a családalapításkor gyakran magukra hagyja a fiatalokat, és különösen magukra hagyja a nőket.
A gyermekvállalás egy olyan döntés, amely anyagilag is körültekintő megfontolást igényel, a kulcsszó itt is a bizalom és a biztonságérzet. Egy bizonytalan gazdasági környezetben, egy olyan világban, ahol a gyermekvállalás számos okból kitolódik, Magyarországon az általános körülmények javítása helyett lejjebb vitték a babaváró hitel nőkre vonatkozó korhatárát. Ennek értelmében csak akkor vehető fel, ha a pár nő tagja 30 év alatti. Ez az intézkedés ismét nem a konstruktív segítség, hanem a szankcionálás oldaláról fogja meg az ember életében az egyik legmeghatározóbb, és talán legérzékenyebb, -személyesebb kérdést. Hogyan is kapcsolódik össze a két kérdéskör – az ellátórendszeré és a babaváró hitelé? Ahogy arra már kitértem, sokan menekülnének a magánellátás felé, azonban kevesek megtakarítása engedi, hogy ezt anyagilag vállalni tudják. A babaváró hitel felvétele egy olyan szelepet jelentett, amely teret nyitott arra, hogy aki ezt fontosnak tartotta, annak esetleg megoldhatóvá vált a magánkórházas szülés. Ezzel a szigorítással újabb leendő családok alól húzták ki a talajt e téren. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy bár az anyagi szempont meghatározó a gyermekvállalás megfontolásánál, korántsem az egyetlen.
A gyakran emlegetett bizalom és biztonság, tervezhetőség általánosságban fontos. Bizalom abban, hogy a gyermekem olyan országban fog felnőni, ahol lehetősége van a fejlődésre, ahol biztonságban van az ellátás során, minőségi oktatáshoz juthat és egy egészséges, öntudatos társadalom része lehet, amely nem hagyja az út szélén a bajban. Bizalom abban, hogy biztonságban vagyok a terhességem és szülésem alatt, és hogy a korrekt ellátás mellett tiszteletben tartják emberi méltóságomat és nőiességemet minden folyamat során. Az a biztonságérzet, hogy sem az én, sem a gyermekem számára nem jár nagyobb kockázattal a szülés és a várandósság, mint amennyire az feltétlenül szükséges – beleértve nem csak a fizikális, de a mentális egészségre gyakorolt hatásokat, traumákat is. A fiatalok nem fognak pusztán bizonyos anyagi támogatások hatására több gyermeket vállalni, pláne nem bizonytalan helyzetben, pláne nem, ha az eredmények elmaradása szankciókkal jár helyzetfelismerés és empatikus segítség helyett. Ezért teljes szemléletváltásra van szükség a szülészeti ellátás és a családtámogatások terén.