„Aki államhatárnak más által a jogszabályi rendelkezések megszegésével történő átlépéséhez segítséget nyújt, bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” Hatályos büntető-törvénykönyvünkben 2015 óta létezik ez a rendelkezés, ami a közigazgatás rendje elleni bűncselekmények sorát egészítette ki. A büntetési tétel alapján látható, hogy a büntetendő cselekmény a társadalomra különösen veszélyes cselekménynek minősül, ami az évtized közepe felé Európában növekvő aktivitású Iszlám Államra tekintettel érthető is. Természetesen volt a jogszabályalkotási aktus mögött politikai szándék is: a 2014-2016-os ciklus második felét teljesen leuralta a migránsokkal riogató, Sorost a ‘’világ sötét urának’’ beállító kormányzati kommunikáció.
Azóta nagyot fordult a világ. Bár a statisztikák alapján a migrációs nyomás a déli határon megközelíti a 2015-16-os csúcspontot (hiperhivatkozás: https://frontex.europa.eu/media-centre/news/news-release/detections-in-central-mediterranean-up-three-fold-in-the-first-3-months-of-2023-fBX34V), a magyar közéletben azonban ez már nem tematizál, riogatásra a poszt-covid- és háborús időszakban már nem alkalmas. Más is a kormány hozzáállása a témához: míg januárban Ausztria részéről érkezett panasz a Schengen-övezethez tartozással járó feladatok nem teljesítése miatt (hiperhivatkozás: https://nepszava.hu/3143790_ausztria-magyarorsag-menekult-hatar), nemrég került napvilágra az a jogvégzett vagy büntetőjog iránt érdeklődő személyek részére sokkolónak ható döntés, melynek értelmében a külföldi állampolgársággal rendelkező embercsempészek szabadon távozhatnak a börtönökből, a magyar állam pusztán annyit kér tőlük, hogy 72 órán belül hagyják el az országot. Jogi szempontból érthetetlen a döntés, azonban Rétvári Bence államtitkár szavait hallgatva egyértelművé válhat a valódi indok: Brüsszel nem ad pénzt a határvédelemre, de legalább megbüntet minket, ha túlzsúfoltak a börtönök.
Természetesen ezen döntés nemzetközileg nagy port kavart, érthető módon a környező EU-s és Schengen-szomszédok hatalmas biztonsági kockázatot látnak abban, hogy Magyarország mindenféle kontroll nélkül „kisöpör” a területéről közel 800, bűnszervezetekben részt vevő vagy azokkal összefüggésbe hozható elitélteket. Világos, hogy a kormányzat a jelenlegi megromlott uniós kapcsolatokban részt vevő partnereket akarja emlékeztetni arra, hogy miért is törekedjenek ők is a minél konstruktívabb hozzáállásra a viszony rendezése ügyében (értsd: küldjétek a pénzeket, vagy mi küldjük a bűnözőket).
Bár a kormány saját érdekeinek minél hatékonyabb érvényesítése érdekében ezt megteheti, és amennyiben sikeresen tudja magát pozícionálni az eu-s forrásokkal kapcsolatos vitákban, sokan igazoltnak is láthatják ezt a döntést, nem mehetünk el amellett, hogy egy ilyen döntés milyen károkat is okoz párhuzamosan. Egyfelől rontja az emberek büntetőjoggal kapcsolatosan eleve megrendült bizalmát, rontja az eleve megrendült jószomszédi viszonyt, és nem utolsósorban olyan embereket foszt meg az igazságszolgáltatás döntése értelmében keletkezett kötelezettségtől, amely végső soron szabad kezet ad azon bűnözői rétegek unióba történő érkezésében, akiktől való félelem az egész bevándorlásellenes kampány gyújtóanyagát szolgálta. Röviden összefoglalva: érdekek mennek szembe értékekkel, és a kormányzat egyértelműen az első mellett teszi le a voksát. Itt szembe megy a realista- és liberális hatalomgyakorlással kapcsolatos felfogás, melynek dilemmájához meg kell érteni, miről szólnak ezek külön-külön.
A szuverén nemzetállamoknak a kizárólagos szerepét hangsúlyozó realizmus szerint a nemzetközi- és belső viszonyokat a hatalomért és a szűkös erőforrásokért folyó állandó harc határozza meg, amelyben minden kormányzat a saját érdekeit követi. A realista iskola egy konfrontatív államrendszert fest fel, az alapvető referenciapontja a konfliktus. Leginkább a konzervativizmus felfogásának tekinthetjük. A realizmus négy fő jellemzője:
· antropológiai pesszimizmus: az emberi természet önérdekkövető, haszonmaximalizáló, az ember magát helyezi előtérbe mindenki elé. Ez versenyhez, pozícióharchoz vezet, amiből fakadóan a társadalmi viszonyok is versenyszerűek lesznek, a politika pedig ebből fakadóan nem más, mint harc a hatalomért. Az állam az emberhez hasonlóan is csak saját érdekeit követi.
· államérdek: a világpolitika legfőbb mozgatórugója. A legfőbb államérdek az állam biztonságának garantálása. Az államérdek méri a politika sikerét is: egy ország politikája akkor sikeres, ha bővül a mozgástere. Az államérdek védelmében az állam csak magára számíthat, ezt nevezzük az önsegély elvének.
· nemzetközi anarchia: nincs olyan főhatalom, világkormány mely kötelezheti az államokat a szabályok betartására. Létezik ugyanakkor egy norma és szabályrendszer, ami azonban nem kötelező érvényű.
· nincs progresszív változás: a nemzetközi kapcsolatok logikája állandó, egyfajta időtlenség figyelhető meg. Korokon átívelő módon mindig a nagyhatalmak határozzák meg a világpolitikát, csak a szereplők változnak.
A realizmus konfrontatív rendszerével szemben a liberális irányzat képviselői a szabadság, az igazságosság, és a rend értékeit hangsúlyozzák. A hazai és nemzetközi intézményeknek az a feladata, hogy ezeket az értékeket megvédjék. A békét – és egy jobb világ felépítését – egy, az államok felett álló nemzetközi intézmény létrehozásával lehetne biztosítani, amelynek minden állam tagja lenne, és hatalmi törekvéseit az intézmény által megteremtett szabályok és normák által korlátoznák. A korai liberális gondolkodók azt a nézetet vallották, hogy a háborúk forrása alapvetően a tökéletlen politikai intézményekben gyökerezik, nem az emberi természetben, a politikai intézményeket azonban meg lehet változtatni. A liberalizmus nem az állam központi szerepét hangsúlyozza, hanem az egyéni szabadságra és önmegvalósításra helyezi a hangsúlyt. A nemzetközi rendszerben sem kizárólag az államok vannak jelen. A nemzetközi intézmények, szervezetek, illetve az állami szint alatt megjelenő nem kormányzati szervezetek ugyanúgy autonóm szereplői a nemzetközi kapcsolatoknak, mint az államok. Az állandóan jelen lévő konfliktus helyett a liberálisok inkább a kooperáció lehetőségeit keresik. Az együttműködés liberális alappillérei – a civil társadalom, a gazdasági interdependenciák, az intézmények – nemcsak a nemzetközi rendszert szabályozzák, hanem megteremtik az együttműködés formalizálásának lehetőségét is.
A két alapvető hatalomfelfogási módszer sarkos ellentétben áll egymással, egyik az érdekeket, a másik az értékeket tartja elsődlegesnek. Az írásnak nem célja kiválasztani, melyik a jobb, melyik a célravezetőbb a jó kormányzás szempontjából. Azonban azt muszáj lefektetni, hogy a kettő kizárólagosan nem működhet. Értékek követése érdekérvényesítés nélkül nem lehet működőképes, fordítva pedig nem lehet jó kormányzás. A közjó eléréséhez szükségesek azok az alapok, amik a hatalom megszerzése, illetve a hatalom megtartása érdekében nem átléphetők. Ez egy lefelé tartó spirál; amennyiben az értékek elvesztik jelentőségüket, előbb-utóbb nemcsak azok a bizonyos cellák lesznek teljesen üresek.