Nagyon sokszor hangoztatott és leírt, már-már közhelyesnek tűnik, hogy milyen rossz mentális állapotban van társadalmunk. Százezer főre vetítve világviszonylatban is az élmezőnyben vagyunk az öngyilkosok számát illetően, az európai lakossági egészségfelmérési statisztikák alapján sem teljesítünk fényesen. Bár naprakész statisztikáink nincsenek, de 2016-ban az Egészségügyi Világszervezet adatai alapján Magyarország élre állt az alkoholizmus terén is. Társadalmunk mentális problémáinak forrását feltárni nagyon sokrétű és alapos munkát igényel, van viszont valami, ami a helyzeten biztos, hogy semmiképpen nem segít: a permanens polgárháború, és az áthidalhatatlan szakadékok a két oldal között.
Igazságtalan lenne ezt a helyzetet hungarikumként kezelni; az elmúlt évtizedben a leglátványosabban talán az Amerikai Egyesült Államok demonstrálta a társadalmi polarizáció meglétét és annak káros hatásait.Gyakorlatilag már nem létezik olyan téma, amit a szavazótáborok ne a saját vallásosnak mondható szavazói világképük alapján lenne értelmezendő. Ez a gondolkodásmód már egy társadalmi mém, szinte vírus módra terjed a társadalmakban. Ha az ember nem néz Fox Newst, vagy CNN-t, és nem olvassa a kommentmezőket, látható ez abból is, hogy a legutóbbi választásokon a két elnökjelölt soha nem látott támogatottságot élvezett a szavazatok számát tekintve.
Természetesen, rossz szokásunkhoz híven, megint sikerült olyan dolgot importálnunk külföldről, amit nem kellett volna. A polgárháborús mentalitás a magyar közéletnek is szerves részévé vált, és megszűntek azok a közös ügyek, melyek egy táborba terelhetnék az ellenoldalon álló feleket. Amennyiben történne bármi, ami előhívhatná a nemzeti minimumot, a felek abban az esetben is olyan helyzetbe lavírozzák magukat és a másik oldalt, hogy a szembenállás fennmaradhasson. Már nem ügyek konzekvens képviselete zajlik a vele járó természetes konfliktusokkal, a polgárháború már öncél, önmagáért van. Ezt a kifejezést a felek itthon kultúrharcnak nevezik, és ezt a fogalmat már magától értetődően használják.
Erős önfelmentés lenne azonban, ha ezt a mentalitást kizárólag a politikusokra kennénk. Mi is bűnösök vagyunk benne, akár a kivonulásunkkal, akár a harcban való részvétellel erősítjük és gerjesztjük azt a folyamatot, ami hosszabb távon a nemzethalálon kívül semmilyen más kilátással nem kecsegtet. Identitás- és kultúramentes társadalmunkban a kultúrharcban való részvétel egy olyan élmény, amely a közösség illúzióját adja meg. Természetesen, mint minden problémára való álmegoldás, a kultúrharcban való részvétel is csak pillanatnyi kielégülést nyújt, ezért azt folyamatosan kell gyakorolni, csúszva azon a bizonyos lefelé tartó spirálon. A helyzet azonban nem reménytelen, még ha nem is a legjobbak a kilátások, azonban ha valaki ki akar lépni ebből a mókuskerékből, van számára megoldás. Erre illusztrációként egy személyes példát szeretnék bemutatni.
A 2022-es parlamenti választás idején munkahelyi okok miatt külföldön tartózkodtam, és egy ottani magyar közösséggel működtünk együtt 3 napon keresztül. Bár a választás és annak eredménye mindannyiunkat foglalkoztatott, de az intenzív munka, amit végeztünk, és amelynek feltétele egy nagyon jól koordinált csapatmunka volt, a fókuszt mégis más irányba vitte. Az eredményeket egy kocsmában iszogatva néztük végig. Akkor felmerült a nagy tabu téma: kiderült, hogy a társaság mindegyik tagja erősen kormánypárti, én meg persze nem hallgattam el a kormánnyal kapcsolatos ellenérzéseimet. Itt azonban a történet más irányt kezdett venni, mint amit az ehhez hasonló világnézeti különbségek összetalálkozásakor megszokhattunk. Érdeklődéssel hallgattuk végig a másikat, és mind a két oldal megértett és tanult valamit a másiktól. Én a beszélgetés alapján meg tudtam érteni, hogy bizonyos emberek életében milyen olyan személyes fájdalmak és sérülések vezethetnek odáig, hogy egy hatalomnak bármit elnéznek, ha az „a Gyurcsánnyal” szemben határozza meg önmagát. Részemről meg abban sikerült konszenzusra jutni a másik féllel, hogy ha még ellenfél, akkor sem megengedhető az a bullying senkivel szemben, amit Márki-Zay Péter a választások előtt kapott. Nem egy eget rengető kompromisszum, de mégis kölcsönös kis lépés egymás irányába, és ebből kellene sokkal több a pólusok között.
Ezen történet tanulságait levonva, úgy vélem, harcra igenis szükség van, de azt nem a kurzus másik oldalával, hanem önmagunkban kell lefolytatni. Harc a kulturharcos működéssel szemben. Ezen harc sikeressége érdekében a következő receptet kell elsajátítani:
1. Forráskritika: A legelső lépés az, hogy az ember felismerje a különbségeket vélemény és a tény között. Ez különösen nehéz lehet, mert ezek forrásai gyakran műfajilag összemosódnak, vagy szándékosan leplezik el szándékukat az azt fogyasztó irányába. Nem árt, ha az emberben működik egy akarat arra vonatkozóan, hogy elválaszthassa, mi az, ami objektíven megítélhető, és mi az, amikor a gondolkodást elvégzik helyettünk. Ha ezzel rendelkezünk, akkor nehezebben válik manipulálhatóvá az ember az akár általa szimpatikusabbnak tartott oldal által sem.
2. Autonóm gondolkodás: Amint az ember már el tudja választani a tényt és a véleményt, el kell kezdeni kialakítani, elsősorban saját tapasztalatai és ismeretei alapján a saját gondolatvilágát, értékrendszerét. Fontos, hogy ez az embernek a saját, önazonos képe legyen, és ne egy másik személynek, személyeknek való megfelelés vezérelje az értékrendünk kialakítását.
3. Önkritika: Amellett, hogy a gondolatainknak hitelesnek, autonómnak kell lennie, tudnunk kell, hogy mindannyian tévedhetünk, soha nem fogunk rendelkezni annyi tapasztalattal, aminek birtokában nem tudnánk valami újat tanulni. Ennélfogva, gondolatainkat, értékrendszerünket, véleményünket folyamatosan vizsgálat tárgya alá kell venni, hiszen amit tegnap gondoltam a világról, új ismeretek birtokában másnap már egészen más végeredményhez vezethet.
4. Nyitottság: Amikor az ember védett a manipulációval szemben, kialakította az autonóm gondolkodását, amit kész időszakosan felülvizsgálni, akkor rendelkezik azzal a stabilitással, amivel már gondolatait ütköztetni lehet mással, aki nem ért vele egyet. Itt azonban nagyon fontos, hogy elkerüljük a céltalan veszekedés, civakodás csapdáját, amikor nem figyelünk a másik érveire, gondolataira, nem próbáljuk meg megérteni a másikat, inkább csak a saját gondolatainkat akarjuk visszahallani a másiktól. Értő füllel kell a vitapartnerünkhez viszonyulni, próbálni minél inkább megérteni azokat a folyamatokat, amik miatt a másik a miénktől eltérő álláspontra jut egy témában.
5. Alázat: Nagyon fontos tudatosítani, hogy lehet egy vélemény megfontolt, érvek mentén felépített, kidolgozott, soha nem leszek abban a pozícióban, hogy elvárhassam a másiktól, hogy változtassa meg a véleményét az én gondolataim hatására. Mindannyiunknak megvan az indoka, miért az a véleménye, ami, és a másik nem lesz alsóbbrendű fél, ha az a miénktől eltér. Miért is gondolnánk, hogy bárki kapcsolódhat a gondolatainkhoz, ha eleve az a kiindulópontunk, hogy a másik alávalóbb hozzánk képest.
6. Közös nemzeti minimum: Nem lehetett volna a fentebb említett eszmecserémet lefolytatni kulturált keretek között, ha nem 3 napnyi nehéz csapatmunka előzte volna azt meg. A munka folyamán kialakult köztünk egy csapatszellem, ennél fogva a nézeteltérések esetén sem a másikba való belekötés uralta a beszélgetést, hanem az, hogy mit tudok megérteni a másik teljesen eltérő világából, és mi az, amit a sajátomba be tudok illeszteni. Ezen minimumok nagyon hiányoznak a társadalmunkból, és hatalmas nagy szükségünk lenne olyan élményekre, amik az összetartozás tudatát visszaadhatnák számunkra, mindannyiunknak.
Ezen pontok betartása képes leszállítani minket a kultúrharcos vonatról, külső szemlélőként pedig az ember tud törekedni az árok betemetésére, végletekig polarizált társadalmunkban a végletek árnyalására. Ezt a munkát elvégezni, aki nem az ellenséget akarja látni nemzettársainkban, mindannyiunknak kötelessége!