Asszertív nemzet!?
A szomszéd néni elénk áll és kertelés nélkül megkér minket, hogy ha megyünk a boltba, akkor hozzunk neki is fél kiló kenyeret. Nem köntörfalaz és nem próbál meg manipulálni, csak egyszerűen kér. A munkatársunk a megbeszélésen elmondja, hogy a rábízott feladat számára túlságosan megerőltető, ezért segítséget kér a csapattól, hogy sikeresen be tudja fejezni. A főnökünk behív magához és megdicsér, hisz az előző havi munkánk alapján nagyon jól teljesítettünk. Nem fűz mellé kritikát, egyszerűen csak elmondja a jóleső mondatokat és megköszöni, hogy jól dolgozunk. Az oviban minden szülővel meg tudjuk beszélni a problémákat, hisz mellébeszélés nélkül, higgadtan elmondjuk, hogy miért szavaztunk a drágább rajzcsomag mellett. Még mielőtt teljesen elmerülnénk ebben a jóleső világban, álljunk meg egy kicsit. A felvázolt kép mennyire fedi le legtöbbünk mindennapjait? Mennyire kommunikálunk és viselkedünk egymással asszertíven? És vajon milyen lenne az asszertív Magyarország?
Üss vagy fuss
Úgy hiszem, nem csak az én képzeletemben született már meg ez az utópisztikusnak tűnő kép a társadalmunkról. Egy rossz nap után, mikor a Facebookon a barátunk egy önsajnáltatós posztban próbálja meg felhívni magára a figyelmet ahelyett, hogy írna nekünk és kérne egy kis időt beszélgetésre, vagy amikor mi sem mondjuk meg a másik részlegen dolgozónak, hogy figyeljenek jobban oda a munkájukra, mert az ő hanyagságuk miatt mi túlóráztunk ma két órát. Na ezek után a sötét szoba rejtekében biztos vagyok, hogy már mindenki fejében megfordult a kérdés: miért nem lehet ez az egész élet nevű játék sokkal egyszerűbb? Miért nem tudunk nyíltabban kommunikálni egymással?
Miközben ezt olvasva nagyban bólogatunk, mondom a választ: üss vagy fuss! Nevezhetném harcolj vagy menekülj reakciónak esetleg akkor is te vagy a hibás és biztos, hogy én nem vagyok semmiért sem hibás reakciónak. Ez a hirtelen stresszválasz olyan fiziológiai reakció, ami fizikailag félelmetes vagy veszélyes helyzetben következik be. Hormonok szabadulnak fel, gyorsul a szívverés, pupilla kitágul. Ismerős ugye?! Hasonló érzés kapja el az embert, amikor konfrontálódnia kell, amikor egy csapatban kell érvényesítenie az akaratát, de az otthoni veszekedés kezdetekor is ezt érezzük. Az őskorban alakult ki ez a stresszválasz, hisz a vadászoknak gyorsan kellett döntést hozniuk, nekik erre a két opcióra volt idejük. Arra nem, hogy lenyugtassa önmagát, felmérje a helyzetet és belássa, valóban az ő hibája, hogy nem figyelt párjára, aki azt kérte tőle, hogy percenként keverje meg a főzésben lévő alapanyagokat mobilozás helyett. Régen a stresszben gazdag vitás helyzeteink a kardfogúval alakultak ki és nem a főnökünkkel, családtagjainkkal. Az idők változtak, a kardfogút már a múzeumban találjuk, a saját válaszreakciónk meg bandukol velünk a történelmen át és persze egyénileg a teljes életünkben. Viszont ez ha benne van a genetikánkban, ha nem, tudatosan választva tör ránk, akkor nem is tudnánk máshogy dönteni, igaz? Spoiler: nem igaz!
Neveld magad
Bár valóban agresszív vagy passzív személyiséggel születünk (külön gyönyört jelenthet az életünkben a passzív-agresszív típus vagy a különösen szerethető manipulatív esszencia), ez nem azt jelenti, hogy ne válhatnánk olyan emberré, aki a már említett esti képzelgéseinkben jelenik meg. A kulcs viszont itt rejlik: ilyenné nem tudunk születni, csakis ilyenné válni. Ez viszont munkát jelent. Munkát önmagunkkal. A Facebookon rengeteg gyönyörű idézet és kiírás szól erről: A változás benned születik meg! Miért nem tudunk egymással kedvesek lenni? Bezzeg az állatok nem bántják egymást, csak mi emberek!
Folytatólagosan ide mindenki illessze be a számára legközhelyesebb mondatot ebben a témában. Kicsit élvezkedjünk ezen, és ha mindenki megvan, akkor haladjunk tovább. Az iskolában gondolom nem én voltam az egyetlen, aki egy nehezebb dolgozatnál puskázott már, hogy megússza a tanulást (ha most lapul sok egykori osztálytársam, akkor csak annyit mondok, sokatoknak én adtam el a puskát). Szeretjük néha megúszni a nehezebb munkát és az önfejlesztést, a személyiségünk megváltoztatása nehéz munka. Ezt az is tudja, aki még életében nem fogott bele tudatosan. Az iskola besegíthet(ne), de tudjuk, hogy hazánkban milyen állapotok uralkodnak jelenleg az oktatás terén. Örülünk, ha a következő 5 évben nem lesz összeomlás és még lesz, aki tanítani akar bármit is, bármilyen szinten. Nincs más választásunk, ezt magunknak kell intézni. Rossz hír, de tudtuk ezt már legbelül egy ideje.
Minek vállaljam a kockázatot?
Amúgy jól elvagyok. Miért akarnék másmilyen lenni? Azt se tudom, hogy akkor milyen lennék? Jó, oké, nem a legjobb veszekedni állandóan a párommal és kicsit zavar már, hogy folyton manipulálom a munkatársakat, de legalább ezeket a játszmákat már ismerem. Gondolom az olvasó fejében is hasonló gondolatok futkorásznak és próbálják meg az asszertív belátás és elismerés helyett előidézni a fuss reakciót. Mielőtt felvennénk a leggyorsabb futócipőt, legalább nézzük meg, hogy milyenek is lennénk, ha belevágnánk és megváltoztatnánk magunkat!
Az asszertív ember képes mások tudtára adni, hogy mit szeretne és mit nem, teszi mindezt határozottan, de nem agresszíven. Már most jól indul! Nyitott mások nézetei iránt, akkor is, ha azok különböznek az övéitől. Nem akar uralkodni mások felett vagy legyőzni őket. Tisztában van a saját és mások jogaival, könnyek és dührohamok nélkül fogadja a bírálatot. Nem retten meg a konfliktustól, vállalja a következményeit. Véleményét, akaratát, elképzeléseit nyugodt hangnemben tudja kifejteni. Folytassam még vagy már sikerült a gyönyörtől minden olvasónak könnyeket varázsolni a szemébe?
Beletrafálok, ha azt mondom, hogy most mindenki fejében ezek a mondatok repkednek: Á, ez túl szép, hogy igaz legyen! Bárcsak mindenki ilyen lenne! El kell küldenem ezt a cikket a volt páromnak! Szerintem én erre képtelen lennék!
Agresszív nemzet
Ha az utolsó mondat is megjelent bennünk, akkor sajnos már épp fűzzük a futócipőt, de még nem indultunk el és ez a lényeg. Társadalmunk a kilencvenes években elindult az asszertív úton. Megpróbáltuk a saját kezünkbe venni a gyeplőt. Vitázni, kiegyezni, kiállni az igazunk és érveink mellett, de az út során előbb megrekedtünk, majd visszavonultunk. Könnyebb a rég kitaposott úton járni, az örökölt viselkedésmintát tovább erősíteni. Minek érveljek, úgysem hallgat meg a másik? Változzon mindenki más, nekem nem kell. És el is jutottunk 2023-ba. A társadalom megosztott, frusztrált, az agresszív viselkedést titulálja önbizalomnak, holott ezt maximum csak egy tini gondolhatja erőnek és nem belső félelemnek, önbizalomhiányból fakadó reakciónak. Várjuk a változást fentről, de pontosan tudjuk, hogy velünk is baj van, nem csak az elefántcsonttoronyban ülőkkel. Nem köszönünk a kasszásnak, a gyerekbe nem nevelünk valós önértékelést, másokhoz viszonyítva tartjuk magunkat értékesnek vagy épp értéktelennek. Egy jobb és sikeresebb társadalmat szeretnénk, de úgy, hogy ehhez ne kelljen változnunk. Újabb spoiler veszély: anélkül nem fog menni. Tudom, újabb rossz hír, de érkezik mellé még egy: vehetjük a futócipőt, taníthatjuk a gyerekeinket is futásra, de bármilyen gyorsak is leszünk, nem oda jutunk, ahova akarunk. Paradox, de maradunk továbbra is egy helyben.
Futunk, vagy…
Hadd ne írjak most ide Facebook-poszt szerű mondatokat, pedig nagy a kísértés, könnyű lenne. Túl könnyű. Olyan kényelmes dagonyázni, mutogatni másra és közben szenvedni a sötét szobában a „gyönyörű” gondolatoktól. Még akár élvezni is tudjuk, hogy háborúban állunk egymással, a szomszéddal, a munkatárssal, önmagunkkal. Élvezzük, de nem vagyunk boldogok. Ha mégis úgy döntenénk, hogy pihentetjük a futócipőnket és megpróbáljuk megérteni önmagunkat, akkor eldönthetjük, hogy tetszik-e az önképünk. Ha nem tetszik, akkor lépjünk túl rajta, változtassuk meg, hogy eljuthassunk igazi önmagunkhoz, amiről tudjuk, hogy bennünk van. És ha ezzel az aprósággal megvagyunk, akkor vigyük végbe társadalmi szinten is. Spoiler veszély: meg tudjuk csinálni!