Felnőtt életünk folyamán folyamatosan döntéseket hozunk. Onnantól kezdve, hogy reggel kinyitjuk a szemünket, milliószor kerülünk igen-nem szituációba. Otthon készítsük el a kávét, vagy a munkahelyünkön főzzük le? Hangolódjunk a munkára zenével, vegyünk elő egy könyvet, vagy inkább hallgassuk a tömegközlekedés során a város zaját? Este tisztítsunk le a barátokkal egy jó beszélgetéssel, vagy otthon töltődjünk fel, és így készüljünk fel a következő napok kihívására?
Vannak ennél a hosszabb távú kilátásainkat tekintve nagyobb jelentőségű döntéseink is. Kielégítő feltételeket nyújt nekünk a munkánk, vagy egy másik helyet kellene keresnünk? Jól érzem magam a párkapcsolatomban, vagy olyan áldozatokkal jár, amik túlságosan nagy lemondásokat hoznak az életemben? Meghatározhatom a gyerekem jövőjét, vagy több önállósággal kellene útra bocsátanom az életben?
Ezeket a döntéseket mind meg kell hoznunk az életünkben, és van, hogy alapos mérlegelést igényel. Van, amikor automatizmusok révén egyértelműen kidobja a gép a végeredményt, viszont gyakran szembesülünk azzal, hogy úgy kell döntést hoznunk egy útelágazásnál, hogy nem láthatjuk előre a várható kimeneteleket.
Puding próbája az evés, és gyakran csak utólag láthatjuk meg, mikor ért minket szerencse, és mikor szerencsétlenség. Egy felnőtt ember azonban mindig törekszik arra, hogy döntéseivel mind magának, mind környezetének a lehető legkevesebb kárt okozza. Persze jó recept nincsen arra, mikor mi mellett kell letenni a voksunkat, adott helyzetben változhat a végeredmény. Arról nem is beszélve, hogy ami az egyiknek jótanács, az a másiknak út lehet a szakadékba.
Jó döntésre nincsen recept, a jó döntés meghozatalához viszont van kapaszkodó, ez pedig nem más, mint az önismeret, és az adott helyzetben a saját vágyaink felismerésének képessége. Ehhez szükséges, hogy az önmagunkhoz való viszonyt kialakítsuk, és azt folyamatosan fenntartsuk.
Ha eljutottunk a vágyaink felismeréséhez, még mindig egy további lépés, hogy azokhoz tartjuk-e magunkat, és azokat képviseljük-e a mindennapi döntéseink során. Amennyiben igen, ezt nevezzük önazonos állapotnak, illetve önbecsülésnek.
Az önbecsülés nemcsak egy pillanatnyi döntés, hanem egy folyamat, amelyet aktívan kell támogatnunk. Első lépésként el kell engednünk a tökéletesség illúzióját, és elfogadnunk a hibáinkat és hiányosságainkat. Meg kell találnunk az erényeinket és az értékeinket, és ki kell alakítanunk a pozitív gondolkodásmódot. Fontos, hogy figyeljünk az egészségünkre, testünkre és lelkünkre, és gondoskodjunk róluk. Támogatást kell keresnünk, és el kell kerülnünk azokat az embereket és környezeteket, amelyek aláássák az önbecsülésünket.
Az önbecsülés negatív alternatívája az önbecsapás, és az abból következő megalkuvás. Ez abban nyilvánul meg, hogy gyakran elkerüljük a valóságot, és elfojtjuk a kudarcokat, hiányosságokat vagy hibákat. Ez átmenetileg megnyugtató lehet, de hosszútávon romboló hatással van. Az önbecsapás korlátozza a személyiségünk fejlődését is, mert nem látjuk a valós helyzetünket, és így nem tudunk változtatni azon, amin javítanunk kellene. Ezzel kéz a kézben jár a torzított önértékelés, amelyben túlbecsüljük vagy alábecsüljük a képességeinket és értékeinket.
Az önbecsapásnak és a megalkuvásnak egy tipikus példája a kisebbik rossz mellett való megmaradás. Az ember elkezd érveket gyártani magának, próbálja a racionális oldalról meggyőzni magát, hogy ami rossz, az igazából jó. Lehet, ami van, nem jó, de lehetne rosszabb is. Rossz helyzetben vagyok, de képzeld el, mi lenne, ha nem ez lenne! Ha nem ez, akkor mi más?
Képzeljük el, ha nekünk feltenné valaki a kérdést, hogy mi, vagy a gyerekünk kivel kösse össze az életét: egy alkoholistával, aki rendszeresen veri, vagy valaki olyannal, aki érzelmileg elhanyagolja, és nem hajlandó az együttélés alapvető szabályait se betartani? Olyan emberrel, aki rendszeresen félrelép, vagy olyannal, akit csak anyagi megfontolások hajtanak a párválasztás során? Remélhetőleg, ezekre a kérdésekre az a válasz, hogy egyik sem. Talán rangsorolható, hogy ezek közül melyik eset a kisebbik rossz, de nyilvánvaló, hogy mennyire távol esik bármelyik választás az önazonosságtól. Önbecsüléssel rendelkező ember számára a nagyobbik rossz nem legitimálhatja a kisebbik rosszt.
Ezen alapvetések fényében érdemes megfigyelni az elmúlt évtizedek közéletét. Választásról választásra látható, hogy a pártok a fő hangsúlyt a másik oldal mocskolására helyezik, és ahhoz képest határozzák meg magukat, kvázi, mint kisebbik rossz. Engedhetjük-e meg magunknak, hogy elnézzük az uniós és hazai költségvetési források gátlástalan eltüntetését, ha a másik oldal „óvodásokat operáltatna át”? Engedjük-e, hogy pozícióéhes ellenzéki politikusok üresítsék ki az ellenzékiség egyébként fontos funkcióját, ha a kormányoldal Oroszország halálosan ölelő karjai felé közeledik egyre inkább? Vagy talán a leggyakoribb kérdés: Gyurcsány vagy Orbán? Egy önbecsüléssel rendelkező társadalom tudja erre a választ.