Azt hiszem, axiómaként lehet kezelni, hogy a 21. században a komment legyőzte az érvelést, majd a nyilvánosság szféráját felhintette sóval.

Nem kell egészen a politikai nyilvánosságig menni ahhoz, hogy aljasabbnál aljasabb egysoros odaszólásokkal, kocsmai alpárisággal tálalt faékegyszerű megmondásokkal találkozzunk. Hétköznapi interakcióinkba, munkahelyen, akár családi és baráti körön belül is szembesülünk nap, mint nap az ilyen fajta leegyszerűsített, átgondolatlan reakciókkal. Fontos leszögezni, hogy ez egy tünet, nem pedig a betegség. A probléma forrása ugyanis a vitakultúra és az érvelés ódivatúvá válása, el-el tünedezése. Ez azért disszonáns a 21. század kontextusában, mivel soha a történelem során nem állt ennyi lehetőség az ember előtt arra, hogy elsajátítsa a vitázás felemelő, örökérvényű normáit. Hatalmas mennyiségű információ áll rendelkezésre, a nyilvánosság átalakulásával már nincs szükség kávéházra se ahhoz, hogy különböző társadalmi rétegek és csoportok egymással interakcióba léphessenek, a jog mindenki számára szavatolja a vélemény és szólásszabadság érvényesítését, ráadásul számtalan médiatermék fellelhető az internetes felületeken, melyeken keresztül el lehet lesni retorikai eszközöket, tudást a ’profiktól’. Ez nem csak lehetséges, de szükséges is. Ahogy Jürgen Habermas is vallotta, egy multikulturális világban, ahhoz hogy nagyon különböző vallású, ideológiával rendelkező, kultúrájú csoportok együtt tudjanak élni, elengedhetetlen, hogy legyen egy közös norma, melyből minden más norma következik. Ez pedig a diskurzus, és vitakultúra lenne. Ez szavatolná számunkra, hogy az olyan tragédiák, mint a holokauszt vagy a polgárháborúk elkerülhetők legyenek.

Ennek ellenére tapasztalhatjuk a közbeszéd elállatiasodását, a konfliktusokhoz kapcsolódó szélsőséges attitűdöket és a szekértáborból való hangos és zsigeri őrjöngést. Miért van ez? Nos, ezt nem lehet olyan egyszerűen és gyorsan megválaszolni, mint amilyen gyorsan a billentyűzetbe be lehet pötyögni, hogy: ’megszoksz, vagy megszöksz”

1.Az Ego győzelme az értékek felett

A 21. század alapélménye az individualizmus. Nietzsche után szabadon: Isten halott. Azzal egészíteném ki, hogy nem csak az isten. Az ember mintha tudatosan vagy tudattalanul kiirtotta volna a gondolkodásából, hogy bárki is ő felette állna erkölcsileg vagy intellektuálisan, kivétel az, akit ő személyesen jelölt ki magának követendő példává, hiteles igazodási ponttá. Így ha valaki őt, vagy azt a személyt, akit ő követ kritikával illeti, azt személyes sértésnek veszi, hisz a kritizálóról azt feltételezi, hogy az ő ítélőképességét támadja. Olyan nincs, hogy nekem ne lenne igazam, ki mondja ezt meg? Te? És te ki vagy? Onnantól, hogy valaki tévedhetetlennek hiszi magát, kvázi önmaga isteneként tekint magára, nehéz szembesíteni a világ komplexitásával. Így a valós vita nem fog megvalósulni, helyette egy agresszív és szánalmas önigazolás veszi kezdetét. Ezen a tendencián szeretném megjegyezni, hogy a Szabó Péter féle sikerpápák, illetve a Donald Trump féle politikai trollkodók sem segítenek. Önmagában ugyanis a szekularizáció, azaz az egyház és a vallás háttérbe szorulása, nem egyenes oka a vitakultúra eltűnésének (sőt). Azonban az ezzel járó normavesztés okozta űr, kiegészítve az önmagunkba vetett isteni tévedhetetlenség hitével, az értelmiségi elitbe való csalódás megfűszerezve a posztmodern korra jellemző kulturális konvergencia bukásával egy olyan létállapotot teremt, amin belül a kommentmezőben egy lalivagyok73 nevű facebook felhasználó lazán kioktathatja Tölgyessy Pétert annyival, hogy:’’Ki ez a vén trotty és mit okoskodik?”. A kulturális konvergencia bukása alatt jelen esetben azt értem, hogy jelenkorunkban elmosódik a határ amatőr és szakavatott, tartalom előállító és tartalom fogyasztó között. Így pedig az úgynevezett, alapjáraton nem sértő értelemben vett, amatőrökhöz képest nincs nagyobb legitimációja a közvéleményben, egy szakértőnek, illetve a globalizáció és a most igen divatos kifejezéssel aposztrofált ’’fake news” jelenség miatt az emberek bizalma nem csak a szakértők véleményében, hanem hisztérikus módon magukban a tényekben is megingott. Innentől kezdve egy információs éhezők viadala zajlik a nyilvánosságban, melyben mindenki azt gondolja, hogy csak magában bízhat. Be kell valljam, hogy látva a koronavírus alatti tudományos világ kétségbeesett magyarázkodásait, ez valahol érthető lenne, azonban a gond ott van ezzel az érveléssel, hogy ez a tendencia és magatartás mód jóval megelőzi a járványhelyzetet, így ezzel alátámasztani ezt az attitűdöt igen csak álszent dolog. 

2.Szélsőséges attitűdök

A kulturálisan posztmodern ember hozzá van szokva, hogy cselekedeteinek, megmondásainak vagy azonnali, vagy egyáltalán semmilyen következménye nincsen. Egyszerűen nem vagyunk hozzászokva hosszútávú célok és örökérvényű normák érvényesítéséhez. Ez lehet fellengősen és lenézően hangzik, de gondoljunk bele, mi történik, ha valaki mégis megpróbál érvelni, nem egyből kommentálni. A célja nem magának a vitának a megvalósulása, véleményének reprezentálása, hanem a másik fél feletti totális győzelem elérése. Sok esetben annak is a megkövetelése, hogy a másik fél el is ismerje megsemmisülését. ’’Ugye hogy igazam van, nem mondok én hülyeséget”. Pedig valójában ilyen helyzetben nem a másik fél, hanem a vita semmisül meg, hiszen célja ismét az önigazolás. Most pedig gondoljunk a vita másik résztvevőjére, ha sokszor szembesülünk ezzel, hogy meg akarnak fosztani minket minden vita alkalmával a véleményünk érvényességéről, legközelebb inkább bele se kezdünk, mert úgy sincs semmi értelme. Többek között ez vezet a szélsőségesen konfliktuskerülő magatartáshoz. Akinek a számára nagyon fontos önmaga isteni lényének folyamatos bizonygatása, pedig a szélsőségesen konfliktuskereső pozíciójába fog belekerülni. Nem látjuk annak lehetőségét, hogy a sok vita során, egy-egy bogarat mindig elültethetünk a partner fülébe, melyek sokáig csak motoszkálnak, később akár konkrét hatással is lehetnek annak gondolkodására. Ha az egyén azt érzi, hogy nincs ráhatása a körülötte lévő világ működésére, hajlamos egy idő után felhagyni az ellenállással, és kezdetét veszi a beletörődés. Ez a megalkuvás különösen jellemző a magyarra. Több évszázadnyi keserű kudarc után, mintha felhagytunk volna azzal, hogy a világ működése megváltoztatható, hogy életünk tőlünk függ, és keresünk egy embert, aki lehet magánember vagy közszereplő is, akiben meglátjuk önnön közönyünk komplementerét, és a maradék autonómiánk is az erősebb entitás felé gravitál, szimbiózisba kerül vele, majd teljességgel beleolvad. Amennyiben kritikátlanul magunkra öltjük ezen entitás köpenyét, sérthetetlennek érezzük magunkat, és jaj annak, aki erről a köpenyről azt mondja, hogy ’’de hát ez lyukas, koszos és amúgy sem illik hozzád.” Az is megfigyelhető, hogy mostanság a konfliktus szó konnotációja egyértelműen negatív, pedig ez a jelenség kettős. Társadalomtudományokban megkülönböztetünk destruktív és konstruktív konfliktust. A vita kapcsán is érdemes megkülönböztetni a vitát a veszekedéstől. A konfliktuskerülő ember egy nézeteltérést hajlamos egyből veszekedésként, személyének védelméért kiáltó helyzetként értelmezni, melyben a védelmet a másik fél automatikus legitimációjában látja. Azonban a kommentfalakon az ilyen típusú ember is kiélheti magát, hiszen álnevek, hangulatjelek mögé bújva minden felgyülemlett frusztrációját kiengedheti, tulajdonképpen tét nélkül. Legalább is ezt hiszi, azonban a tét a kultúra, az etika és a norma utolsó morzsái. Ugyanez a helyzet a konfliktuskereső ember esetében, azzal a különbséggel, hogy ő nem automatikusan elismeri a másik fél igazát, hanem agresszív módon reagál, mert minden véleményben és megnyilvánulásban, legyen az akár egy objektív kijelentés, vagy egy racionális érv, személyének megtámadását látja. 

3.Szűrőbuborék

A visszhang-kamra egy olyan fogalom, mely igen gyakran előkerül a médiatudományhoz kapcsolódó diskurzusokban. Lényege, hogy az egyén olyan körökben, csoportokban érzi magát komfortosan ahol a saját véleményét hallja vissza legtöbbször. Ez eddig nem nagy újdonság, a szociálpszichológia is alátámasztja, hogy keressük azokat az embereket, akik véleménye, attitűdje a miénkkel összeegyeztethető. A dolog ott kap egy érdekes színezetet, hogy a közösségi média és internet világában az algoritmusok a mi érdeklődési körünkhöz és értékeinkhez tartozó csoportokat, tartalmakat ajánlja fel legtöbbször, így kvázi egy véleménybuborékba zár minket. Ezeken át nehezen szűrődik át más nézet, más vélemények reprezentációja. Ha pedig találkozik a két csoport véleménye egy olyan felületen, olyan kontextusba, ahol a mi kis álomvilágunkat nem védi a buborék, egy zsigeri indulat lesz úrrá az embereken, mivel nincsenek ehhez hozzászokva. Persze könnyű mindent a technológia és a média nyakába varrni, kihagyni a nagy képből minket, embereket, akiknek ez egy nagyon kényelmes helyzet, és nehezen is mondunk le róla. Kérdezzük meg egy kormánypárti embertől hányszor olvas 444-et, vagy egy 444 olvasótól mennyiszer olvas Mandinert vagy Vadhajtásokat. Tudom, hogy demagóg példa, de tökéletesen rávilágít a lényegre. Ez akkor válik veszélyessé, amikor látjuk ezen véleményelitek, média és politikai szereplők, közemberek és magánemberek által konstruált párhuzamos valóságokat. Mégis hogy lehetne érdemi diskurzust folytatni bármiről úgy, hogy a résztvevők nem is ugyanazon a létezési síkon és valóságban élnek. Egyszer láttam, hogy emberek azon veszekednek, hogy esik-e az eső. Ez is egy tünet, hogy nem csak az ideológiai valóságok hasonulnak meg, hanem a tapasztalati valóságok is. Ezek a szűrőbuborékok pedig tovább mélyítik az árkokat, megnehezítve a konszenzusra, egyetértésre törekvő interakciók megvalósulását, hiszen mindenki törekszik az egységes valóság kialakulására, azonban az törvényszerűen csak is az ő valósága lehet. Ez vezet ahhoz, hogy konkrét jelenségeket, történéseket tagadunk le, mivel disszonánsak az általunk vélt és tapasztalt valósággal. Meg se próbáljuk megvédeni saját világunkat, hanem a másik világát tagadjuk le. Azonban ez csak arra szolgál, hogy a tényleges, ideológiák és tapasztalatok feletti, megismerhetetlen valóságot Orwell ’dupla gondol’ műveletével figyelmen kívül hagyjuk, és csak a párhuzamosakat próbáljuk destruálni vagy megerősíteni. Ugyanis véleményem szerint van egy megismerhetetlen, mindent és mindenkit magába foglaló valóság, mely pont az individuum szubjektivitása miatt megismerhetetlen teljes egészében, azonban függetlenül ettől megismerésére törekedni kell. Hiszen ebben a kérdésben sem a cél a fontos, hanem az odavezető út. Pontosan ezen okból fontos a vita is, mely hidat képez a párhuzamos valóságok között, és ahogy John Stuart Mill is vallotta, még ha valakinek a nézete teljes egészében nem is igaz és hibátlan, tartalmazhat olyan elemeket, melyek segítenek közelebb kerülni az igazsághoz. Így lenne optimális esetben. A viták által a közvéleményből kiiktatódnak az anomáliák, a hibás nézetek, és egy-egy érvvel közelebb kerülünk az igazsághoz. 

Fontos leszögezni, hogy ez a felsorolás a teljesség igénye nélkül lett megfogalmazva, azonban ezeket látom az alapvető problémának, melyekből minden más következik. Tekintse ezt vitaindítónak, ne pedig egy kőtáblának melybe bele van vésve a világ nagy megfejtésének igazsága.

Ami pedig még fontosabb, akinek inge, bátran vegye magára, és ha magára vette álljon vele a tükör elé, nézze meg milyen a szabása, szorít-e vagy kényelmes, selyemből vagy sárból és könnyekből készült? Na, tetszik? Vagy felpróbálna egy másikat?

Categorized in: