A modern hadviselés legalább annyira zajlik kommunikációs fronton, mint a tényleges harctereken. Ahogy digitalizálódott a világ, úgy lett egyre hatványozottabban igaz, hogy egy háborút már nem csak azzal lehet megnyerni, ha „A” ország elfoglalja „B” ország területét és rátelepszik annak erőforrásaira. Ugyanennyire hatékony lehet a végeredmény szempontjából az is, ha pszichológiai értelemben a megtámadni kívánt ország társadalmának tudata leuralásra kerül. Ezzel a módszerrel könnyen lehet formálni a közvéleményt, vagy akár befolyásolni azt is, hogy milyen politikusokat választ az adott ország önmaga élére. Ennélfogva a megtámadott ország társadalma oly módon válhat gyarmatosítás áldozatává – részben saját maga által – , hogy az fel sem tűnik neki.
Metodika és célok
A napjainkban ismert dezinformációs hadviselés még a hidegháború idején lett hadászati eszköz. Habár a jelenkori dezinformáció ténylegesen egy szovjet/orosz műfaj, ez nem jelenti azt, hogy más országok ne használnának megkérdőjelezhető módszereket. Érdemes szétbontani az amerikai (információs hadviselés), illetve a szovjet/orosz (dezinformációs hadviselés) katonai terminusokat. Előbbi inkább technikai oldalról közelíti meg a kérdést: például az informatikai eszközök támadása vagy épp védelme van fókuszban, a hangsúly pedig az információ birtoklásán van. Az utóbbi, vagyis az orosz terminológia sokkal inkább pszichológiai szempontokat vesz figyelembe. A mai Oroszország lényegében a szovjet érában kidolgozott metodikát porolta le és optimalizálta a 21. századra annak érdekében, hogy így próbálja érvényesíteni saját akaratát a nemzetközi térben, kompenzálva katonai lépéshátrányát a Nyugattal szemben, továbbá kitágítva saját befolyási övezetét, ugyanolyan lendülettel alkalmazva, akárcsak a hidegháború idején. A pszichológiai hadviseléstől kezdve, a propagandán és adatgyűjtésen keresztül minden beletartozik, manapság pedig már a kiberhadviseléssel is kiegészül. Összefoglaló néven ezeket hívjuk „aktív intézkedéseknek”. A kommunikációs stratégiát a titkosszolgálat szervezi meg és fontos szempont, hogy a dezinformáció egy-két féligazságot mindig tartalmazzon. Bevett szokás tud lenni az is, hogy egymásnak két teljesen ellentmondó narratíva fut a még nagyobb zűrzavar érdekében. Ebben az idegen titkosszolgálatot segítő, a célországban beszervezett (adott esetben megzsarolt, megvett, kitermelt) helyi politikusok, civilszervezetek vesznek részt, de megjelennek a támadó ország propagandáját tukmáló lakájmédiák is.
A cél ugyanakkor nemcsak a társadalom destabilizációja, hanem az is, hogy a másik fél kiszámítható döntéseket hozzon politikailag és katonailag egyaránt. Ehhez a társadalmon belüli belső feszültségek generálása egy kiváló eszköz. Ezt nevezi a szakzsargon „demokratikus nyomásnak”, a szó lehető legnegatívabb értelmében. Ez lényegében azt jelenti, hogy a támadó ország propagandagépezete mesterségesen megteremt a célország társadalmában egy igényt, hogy végül a társadalom nyomást gyakoroljon saját politikai döntéshozóira, ezzel érvényesítve a támadó ország akaratát a célország felett. Viszont ennek az inverze is igaz lehet: a politikai döntéshozók esnek a dezinformáció áldozatává, aminek az eredménye nagyjából ugyanaz lesz, mint az előző verziónak: a támadó ország szándéka érvényesül a célország politikai döntésein keresztül.
Az úgynevezett információs fegyverek tehát olcsó, veszélyes, és sokoldalú megoldások, amelyek a gyakorlatban jelenthetik egy egészen egyszerű pletyka elterjesztését is, hogy aztán később ez a pletyka virálisan tudjon terjedni az éterben. Kitűnő példa ide Kárpátalja Magyarországhoz történő lehetséges visszacsatolásának az elhintése, ami időszakosan mindig felsejlik itt-ott a világhálón. Akkortájt jelent meg a magyar közbeszédben ez a lehetőség, amikor 2014-ben Oroszország annektálta a Krímet. Mióta tényleges háború is folyik Ukrajna és Oroszország között, azóta olyan nagy nevek is bedobták ezt opcióként, mint Dmitrij Medvegyev, korábbi orosz elnök, jelenleg Oroszország biztonsági tanácsának az elnökhelyettese. A cél nyilvánvalóan az arra fogékony rétegek megszólítása és Oroszország mellett való elkötelezése, vagyis a manipuláció. Az alapvetően ruszofób hagyományokkal rendelkező magyar szélsőjobboldal gondolkodás nélkül a szívébe zárta a lehetőséget, Oroszországra pedig potenciális szövetségesként kezdett el tekinteni. Az elmúlt másfél évben olyan szintre jutott ez a szimpátia, hogy a szélsőjobb ’56-ot is elkezdte relativizálni, mondván, hogy nem is orosz, hanem ukrán katonák verték le tankokkal a magyar forradalmat, meg különben is az nem ez az Oroszország volt, hanem a régi Szovjetunió. Ezt a 180 fokos fordulatot alig több mint 10 év alatt sikerült elérnie a különböző dezinformációs kampányoknak a magyar szélsőjobb, sőt mára már a magyar társadalom berkein belül. Ebből is látszik, hogy Oroszország a meglévő társadalmi törésvonalakat, valamint történelmi traumákat igyekszik kihasználni egy-egy ilyen művelet során, Magyarország pedig igencsak sebezhető ebből a szempontból.
Hogyan épül fel egy dezinformációs kampány?
Az oroszok esetében három egyszerű lépésről beszélünk:
- A Kreml által vezérelt médiumok, mint amilyen az RT, a Sputnik News, vagy a Russian Insider elkezdik terjeszteni a kívánt dezinformációt. Jellemzően az összeesküvés-elméletekre fogékony réteget célozzák, ezért példának okául titkos információként, vagy „hackerek által kiszivárogtatott” információként hivatkoznak rá, persze a palettának csak a kreativitás szabhat határt.
- Az így megjelent cikkeket, híreket, egyéb anyagokat felerősítik influenszerek, internetes bértrollok, illetve botok segítségével, hogy kellő hitelességet kapjanak már azelőtt, mielőtt a célcsoporthoz eljutnának.
- Végül a létrejött narratívát átveszik a célországban létesített lakájmédiumok, hogy az ottani, úgynevezett „hasznos hülyék” (a szakzsargon így hivatkozik rájuk) elkezdhessék fogyasztani. Magyarországon is vannak ilyen lakájmédiumok, amiket most véletlen sem szeretnék promózni. Ezeken a „hírportálokon” a cikkek szerzőinek még a neve sincs feltüntetve. A kommentszekciókban (ahol furcsán sok komment található) pedig rendszeresen arról megy az értekezés, hogy most épp kit kéne likvidálni ahhoz, hogy Putyin hatalma stabil maradhasson.
Mit tehetünk ellene?
A legideálisabb nyilván az lenne, ha a kormány, valamint a magyar titkosszolgálat tenné a dolgát és minden erejével azon lenne, hogy idegen országok titkosszolgálatai a lehető legkisebb hatást gyakorolják az országra, valamint a társadalomra. A valóságban sajnos ennek nem látni jelét, ezért a társadalomnak kell megadnia erre a problémára az immunválaszt.
- Kulcsszerep hárul az egyénre, vagyis az önreflexív tartalomfogyasztásra, illetve az információk szűrésére. Célszerű ellenőrizni az adott oldalt, hiszen árulkodó lehet a fentebbi példából kiindulva az is, ha a cikkeknél nincs szerző megadva, esetleg gyanús, monoton, egy követ fújó narratívákat olvasunk a kommentek között, amelyek erős szimbiózisban vannak a leközölt cikkekkel.
- Tájékozódjunk lehetőleg több forrásból és ne üljünk fel egyből az első vonatra, mert a magyar média rendkívül polarizált, ennélfogva rá vagyunk kényszerítve az információk megszűrésére. A cél a tartalomfogyasztói buborékok elkerülése.
- A jövő megközelítése felől a digitális tudatosság szempontja sem mellékes. Ha a tartalomfogyasztási szokások mellé nem alakul ki egy megfelelő információs szűrőrendszer, akkor nagyon könnyen létrejöhetnek az imént említett információs buborékok, az ilyen egydimenziós világképek pedig fogékonyak lesznek a konteóra és a manipulációra, lévén ez egy érezelemvezérelt működési mód. Pont ezért nagyon fontos, hogy minél fiatalabb korban kialakuljon a kritikai gondolkodásra való hajlam, emellett pedig az immunitás a kifejezetten online térben megjelenő álhírekre. Nincs apelláta, az oktatásnak tartania kell a lépést a 21. század tempójával, még akkor is, ha a státusztörvény árnyékában jelenleg ez egy elég távoli vágyálomnak tűnik.