Senki sem gondolta volna, hogy a státusztörvény, az ukrán háború, a rekord infláció témái által uralt médiában a politikai napirend élmezőnyébe be tud kerülni egy pad. Igen, jól olvasta, egy egyszerű, hétköznapi pad.
Ennek a padnak, mely a ferencvárosi Tompa utcában volt fellelhető, kialakítása és funkciója ugyan valóban hétköznapi, azonban története Monty Python szerű abszurd remekmű.
A történet annyi, hogy adott egy pad, melyet az Amnesty International és a Ferencvárosi Önkormányzat közösen adott át, és ami a szivárvány színeiben pompázott azzal a felirattal, hogy nyitott-szabad-boldog. Azonban eltévesztették a házszámot, ez itt Ferencváros és nem New York. A roppant szemfüles Fradiultrák amint észlelték a számukra provokatív szimbólumokkal ellátott ülőalkalmatosságot, nem haboztak kifejezni nemtetszésüket, és egyben elkötelezett rajongásukat szeretett csapatuk iránt, és lefestették a padot a Fradit szimbolizáló zöld-fehér színekre. Ez volt a kiindulópontja a padok urának, melyben a felvilágosult, nyugatos hobbitok és a csúnya, proli, konzervatív orkok ide-oda festegették a jobb sorsra érdemes bútordarabot, változatosan szivárványosra, zöld-fehérre, piros-fehér-zöldre, barnára. Míg nem az egyik nap a környező festékboltokat kifosztó, habzó szájjal festeni kész civil aktivisták utálatuk tárgyának hűlt helyét találták, ugyanis az önkormányzat elvitette azt. Megijedni azonban nem kell, itt a történet nem ér véget, hiszen a pad helyére kikerült egy szivárványos szék is, mely pár óra múltán a közeli kukába került volna örök nyugalomra, ha valaki ki nem szedi, vélhetően azért, hogy nemsokára ismét a kukában landoljon.
Ebben a rövidke, groteszk mesében minden benne van, ami a jelenkori identitáspolitikai alapon nyugvó lövészárkok politikát jellemezi. Egyfajta összefoglalását adja mindannak, amit kultúrharcként ismerünk. Ennek ellenére (vagy lehet inkább pont ezért) én úgy gondolom érdemes ebben a kontextusban is kivesézni a témát, hiszen ahogy ezen a történeten keresztül is látjuk, nagyon is meghatározza a kultúrharc mindennapjainkat és közéletünket. Érdemes azonban több nézőpontból is szemlélődni, hogy elkerüljük egyik vagy másik skatulyát, amibe véleményünk miatt a nagyérdemű beletuszkolhat.
Nem tudom nem észrevenni azt a tényt, hogy miközben a padot erre-arra festegették, funkcióját – azaz hogy leülhessünk rá – nem tudta betölteni. Ez egy fontos szimbóluma a politika jelenkori működésének. Nem feltétlenül kell valaminek működnie, elég ha egy-egy témában az aktuális célcsoportot megerősíti hitében az adott rítus. Merthogy ez a pad is egy rítus. Az hogy lerakták a szivárványos padot, és az hogy ezt átfestették, valójában ugyanaz a rítus, csak 2 csoport a saját ízlése szerint végezte el. A rítusról azt kell tudni, hogy egy olyan kulturális precedens, esemény, mely az aktuális közösséget morálisan újrateremti. Emberi nyelven ezt az jelenti, hogy amikor az Amnesty International lerakta a szivárványos padot, azontúl hogy hitet tettek a meleg egyenjogúság mellett, itt és most a toleranciát és az egyenlőséget ez a pad szimbolizálja. Azzal hogy leraktuk, Ferencváros is elfogadóbb lett. Amikor a Fradiultrák ezt átfestették, ennek ellenrítusát hajtották végre, azt mondván, ennek a gondolkodásmódnak itt nincs helye, itt minden a Fradiról kell, hogy szóljon, hiszen ez Ferencváros. Amikor a Mi Hazánk lefestette piros-fehér-zöldre, valójában ők látszanak konszolidáltnak első ránézésre, hiszen a magyar trikolor ugyanannyira kell, hogy szimbolizálja a Fradi ultrákat, mint a melegeket, hiszen mindkét csoport egy nagyobb halmazba tartozik, a magyarok halmazába. Ezzel csak az a baj, hogy a Mi Hazánk túl sokszor, más rítusokban, akkurátusan kirekesztette magyarok különböző csoportját a magyarságból, így ez az aktus tőlük elég hiteltelenül hat. Valójában kisajátították a trikolort, és alatta az ”igaz magyarokat” érthetik. Ez az igaz magyaroknak a padja, és aki ezt átfesti, az a magyarságot sérti, ez pedig már egyenesen magyargyűlölet.
Amíg ezek a rítusok történtek, erre a padra nem lehetett leülni, így a kurzusok elméletileg és gyakorlatilag is megfosztották a környéken járó, leülni vágyókat a padra üléstől, ezáltal a padot attól a létbeli szerepétől, hogy le lehessen rá ülni, kvázi a létét kisajátították, ahogy ezt megannyi témával, jelenséggel, dologgal is megtették már.
Ilyenkor felmerülnek bennem bizonyos kérdések, például hogy megérte-e mindez, következik-e ebből bármi a világon? Vegyük sorra: Attól, hogy egy pad szivárványszínű, az ott lakók elfogadóbbak lettek, vagy már elfogadóbbak a melegekkel szemben? Kötve hiszem. Attól, hogy a pad zöld-fehér, sikeresebb lesz a Ferencváros futballcsapata, vagy gyengébb lesz a meleglobbi? Kötve hiszem. Attól, hogy a pad aktuálisan trikolor, jobb érzés magyarnak lenni ebben az országban, és úgy általában véve? Ezt sem gondolom. De ha ennyire semmi nem következik mindezekből, akkor jogos a kérdés, hogy végülis van-e ennek az egész esemény sorozatnak bármi mondanivalója. Erre a kérdésre már igen a válasz. Ennek az egész agymenésnek a lényege a különböző kurzusok párbeszédképtelensége, a kulturális különbségek elmélyültsége, a látszatpolitizálás mindennapossága, és az a tény, hogy bármiből lehet 10 perc alatt politikai kérdést fabrikálni. Hiszen ez a pad senkit nem érdekelt (politikailag) addig, amíg nem lett ilyen-olyan színű. Amikor politikai ügyet csináltak a színéből, egyébként teljesen önkényesen, mindegyik kurzus egy kicsit megigazult, a Mi Hazánk mondhatta, hogy tessék, ilyen gusztustalanul nyomul a deviáns lobbi, a melegjogi aktivisták és liberális közéleti személyek meg teli torokból nácizhatnak ameddig csak ki nem fogynak a szuszból. Ameddig ez az állapot fennáll, addig a kultúrharc működik, és a hatalom foglalkozhat a ténylegesen fontos dolgokkal, melyekre ha néha napján egy-egy felelősseb újságíró vagy politikai aktor rámutat, azt mondhatja: nincs itt kérem semmi látnivaló, de látja azt a padot ott, nem felháborító?
Kiemelném a média szerepét ebben a kérdésben, hiszen kulcsfontosságú. Olvastam egy cikket a témában, és soha nem éreztem még, hogy valaki ilyen jól összefoglalta volna a kultúrharcot, mint ennek az idézetnek a szerzője: ’’Ebben a kérdésben nincsenek mérsékeltek. Elfogadni lehet, vagy gyűlölni. Ebben középen állni skizofrénia. ’’
(hivatkozás: https://telex.hu/velemeny/2023/07/12/politikai-padofilia-pad-ferencvaros-lmbtq-nacik)
Ez a mondat maga a kultúrharc, ez az álláspont az, ami felszámol mindent, ami konszenzusra való törekvés. Válassz oldalt: vagy jó ember vagy, vagy egy utolsó büdös náci! Ebből az következik, legalábbis számomra, hogy ha nekem ez a szivárványos pad nem szimpatikus, akkor én náci vagyok. Tegyük fel a nagy kérdést, ha valakinek baja van az LMBTQ szervezettel, a hozzátartozó szivárvánnyal, és véleményelittel, az kapásból homofób-e? Nem gondolom. El kell különíteni a képviseletet a képviseltektől. A magukat jobboldalinak valló embereknek azt kéne megérteniük, hogy attól, hogy ez az LMBTQ szervezet nyíltan bele akar avatkozni a politikába – nem egyszer a globális nagytőke erejével, szervezeti hátterével, ami egyébként véleményen szerint antidemokratikus, és kontraproduktív a képviselt melegek megítélése ügyében – még nem azt jelenti, hogy a képviselt melegek ezzel egyet is értenek, vagy támogatói is ennek a hatalmi törekvésnek. Legtöbbjükön én a kétségbeesettséget látom, ami néhol teljesen jogos, például amennyiben a magyar helyzetet veszem szemügyre. Meleg érdekvédelemre és jogvédelemre specializált szervezetre alapvetően szükség lenne, azonban az LMBTQ és társai ezen a hatáskörön jócskán túllépnek, és teljes mellszélességgel kapcsolódnak be az identitáspolitika küzdelmeibe. Ez az, amit szerintem megannyi ember taszítónak talál, ebbe az identitásháborúzásba belekényszeríteni a melegeket, mint hétköznapi személyeket, mindkét oldalról rossz és hibás. Nem arról van szó, hogy aki a melegjogi szervezetek, és a hozzájuk tartozó globális nagytőkések és véleményelitek álláspontját és működését kritizálja, kapásból fasiszta lenne (tegye ezt bármennyire proli módon is). Azonban nem is arról van szó, hogy aki meleg, az újra akarja konstruálni a világot, ahogy az neki tetszőleges. Nem állítom, hogy nincsenek ilyen hangok, nem állítom, hogy eme mozgalmaknak ne lennének vadhajtásai. Ezek ellen lehet és kell is felvenni a kesztyűt, betartva azonban a demokrácia, a realitás, a párbeszéd szentségeit és határait. A legjobb azonban az lenne, ha a balliberális és a keresztény-nemzeti kurzus saját maga számolná fel önnön vadhajtásait. Ehhez azonban önkritikát és önreflexiót kell alkalmazni, melyhez szükség van egy kis kulturális attitűdre és érettségre, melyből mindkét kurzus gyakran híján van. Groteszk módon szórakoztató, milyen hangosan tud mindkét tábor érvelni a szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága mellett, ez azonban konkrét szituációknál egyik tábor esetében sem érvényesül túlzottan, mintha igazából a vélemény szabadsága csak a saját véleményük szabadságára vonatkozna, a másikéra kevésbé.
Amennyiben nem vagyunk idealisták, és benézünk kicsit a dolgok mögé, azt láthatjuk – és ez a pados sztori is ezt igazolja – hogy mindkét kurzus érdekelt abban, hogy olyan ügyek kerüljenek napirendre melyekben a legtávolabb állnak egymástól. Nem arról van szó, hogy a magukat liberálisnak mondó emberek felháborodnak azon, hogy ideológiájuk manifesztációját, a Tompa utcai szent padot meggyalázták. Véleményem szerint legbelül kifejezetten örülnek az ilyen eseményeknek, mert így nem kell szembenézniük azzal, hogy nekik egyik vagy másik rítus szimpatikus, reális vagy hasznos-e. Onnantól kezdve, hogy a másik oldalnak nem tetszik, ne adja Isten, még tettek szintjén ki is fejezik egyet nem értésüket, onnantól kezdve nem kell a saját érveikkel, meglátásaikkal elszámolniuk vagy megfontolás tárgyává tenniük. Untig elég, ha a másik oldal álláspontját illegitimálják, lehordják vagy beskatulyázzák, és mint akik jól végezték dolgukat, visszavonulnak a plázás Starbucksba megdönteni a kapitalizmust. A másik oldallal ugyanez a helyzet, hisz mindkét tábor létezése, rítusai csak egymás létezésének kontextusában értelmezhetők. Másképpen fogalmazva, ha nem lenne ésszerűtlen, természetellenes, érdekvezérelt és hisztérikus a balliberális oldal, akkor a ’nemzeti’ oldal militáns, alpári, modernizációra és konszolidációra képtelen attitűdje egyszerűen annyira céltalan és abszurd lenne, hogy szép lassan önmaga paródiájává válna, és komolynak nem vehetővé lenne, ami jegyzem meg, néha maguktól is sikerült már az utóbbi évtizedbe.
Amondó vagyok, hogy be kell fejezni az orrba-szájba nácizást, abba kell hagyni a ’4 fal között’ érvelést, abba kell hagyni a cinikus módon gyerekvédelemnek álcázott melegjog és kultúra korlátozást. Egy olyan országban akarok élni, ahol senkinek sem kell szégyellni magát azért aki, egy olyan országban akarok élni, ahol vita van a komoly kérdésekről nem pedig őrjöngés, egy olyan országban akarok élni, ahol fontos és mindenkit érintő politikai ügyekre adnak életképes választ és alternatívát, nem pedig a közvélemény felháborodásából kreálnak maguknak hatalmi tőkét és legitimitást a média és a politika szereplői.