Dunaújvárosban a Második Reformkor megtartotta utolsó állomását a Vigadva Sírós vándorkiállítás bemutatása során. A szervezők Újpesten, Szigetszentmiklóson, Tapolcán, Siófokon, Tatabányán, Debrecenben, és Szombathelyen mutatták még be az általuk 10 legabszurdabbnak és legsikeresebbnek tartott európai uniós beruházásukról szóló tájékoztatójukat. A projekteken kívül a molinókon szerepeltek kontrasztként idézetek reformkori alakoktól, illetve a Kisföldalatti, a Lánchíd, a Magyar Tudományos Akadémia, továbbá a Parlament képe, valamint az Európai Unió megalakulásáról szóló idővonal, és a Második Reformkor tevékenységét bemutató ábra.
A kiállítás lezárultát követően érdemes mérleget vetni a kiállításra érkezett reakciókból. A hazai közéletben nagyon ritkán lehet bármilyen politikai tartalommal bíró üzenetet átadni, amely ne szítaná fel a törzsi viszálykodást. Meglehetősen nagy kihívást jelent olyan ügyet megnevezni, amely nemzettársainkat nem polarizálná a megszokott szekértáborok mentén, bírjon az az ügy bármennyire kiemelt jelentőséggel nemzetünk számára. Ilyen helyzetben nehéz párbeszédet folytatni, ami a sebek begyógyításához nélkülözhetetlen lenne.
Ezen tapasztalások fényében izgalmas vállalkozásnak tűnt egy olyan kiállítást fizikailag az emberek elé vinni, amelynek legfőbb üzenete a polgári felelős gazdálkodás, illetve annak elvárása a mindenkori kormányzattal szemben. Lélekben a szervező készülhetett az indulatos megmondásokra, a „kik vagytok ti?, ki pénzel titeket” féle gyanúsítgatásokra, a különböző címkézésekről nem is szólva. A valóság azonban egészen mást mutatott.
Bár a kitelepülő munkatársak természetesen nem végeztek kutatást arról, ki milyen politikai preferenciákkal érkezett megtekinteni a kiállítást, azonban a tapasztalatok alapján a kiállítást megtekintők ezt viszonylag gyorsan a kiállítók tudomására hozták. Ami meglepően hatott, hogy egy-két kirívó esetet leszámítva az emberek nem a konfliktusokat keresték a kiállítókkal és egymással, hanem a kiállítás információi érdekelték őket, és a beszélgetések, konstruktív viták igényét hozták el, politikai hovatartozástól függetlenül.
Volt, akit a felelőtlen pénzszórás felháborított, volt, aki a bemutatott projektek abszurdabbik felén jól szórakozott, és volt, akit nem is a kiállítás érdekelt leginkább, hanem a Második Reformkor munkája. Ami sok érdeklődő elismerését elnyerte, hogy a kiállítás az érme mindkét oldalát megmutatva, a sikeres és az abszurd költéseket egyaránt tartalmazva igyekezett visszaadni a valóságot.
Aki eljött a kiállítók standjához, frissen készített limonádét, reformkori alakokat ábrázoló matricákat, virágmagot, illetve szórólapokat kaphatott a Második Reformkorról. Akiket megihletett a kiállítás, szavazhattak a kedvencnek tartott abszurd és sikeres uniós beruházásokra, a szavazók közül pedig állomásonként egy-egy fő Második Reformkoros repiajándékokat nyerhetett.
A kiállítás tanulsága, hogy az utca embere belefáradt a törzsi viszályba, értékes gondolatokra, termékeny beszélgetésekre vágyik. „Élni és élni hagyni”, talán ez az a mottó, ami a leginkább visszaadja az érdeklődők igényeit. Erre tekintettel a kiállítás mindenképpen sikeresnek mondható, hiszen mind a kiállítók, mind a kiállítást megtekinthetők tudtak tanulni egymástól, és ezzel közösen tettek egy picike lépést azon az úton, ami jobb hellyé teheti az országot. Bár a kiállítás hivatalosan lezárult, de ezen az úton nem érdemes itt megállni!