A Z-generációt rendkívül sok sztereotíp kritika éri. Állítólag digitális zombik vagyunk, akik az online térben intéznek mindent a bevásárlástól, az étkezésen és pénzügyeken keresztül egészen az ismerkedésig. Sokak szerint tiszteletlenek is volnánk, fogalmunk sincs a valódi munkáról (jelentsen ez bármit), és lusták vagyunk. Ezen hangok szerint önzésünk sem ismer határokat, így a buta konzumfogyasztáson kívül a létezés egyéb formáival nem vagyunk tisztában. Ez csak néhány gyakran előforduló jelző, amivel engem és a generációmat szokás illetni. Én azonban máshonnan közelítem meg a kérdést: a Z-generáció az a generáció, amelynek mind a képessége, mind pedig a lehetősége megvan arra, hogy döntsön. A révbe éréshez szerintem szükséges filozófia, elkerülhetetlen felelősségvállalás, és egy általam hasznosnak vélt jótanács. A cikkben ebben a sorrendben fogunk haladni.
Szabó Péter helyett Ryan Holiday, Andrew Tate helyett Marcus Aurelius
Korábbi cikkeimben (itt, valamint itt) említettem a reklámipart, ami a hamis, tartalom nélküli egok kiépüléséért felel, illetve a rosszul választott „hősöket” a médiából, akik ezeket az egokat és a belőlük fakadó vágyakat meglovagolva igyekeznek minél nagyobb hasznot kovácsolni maguknak, jellemzően a társadalom és a mentális egészség kárára. Ezúttal igyekszem új szempontokat is beemelni.
Szerintem mindenkinek ismerősek azok az Insta oldalak, ahol filléres, pszeudo pszichológiai idézeteket lehet olvasgatni. Nagyjából olyanok, mint a sajtburger. Jól néz ki, finom is, megeszed, de a tápértéke alacsony, ezért 2 óra múlva ismét éhes leszel, miközben a súlyfelesleg ezerrel rakódik rád. Pont ennyi hasznuk van ezeknek az idézetes oldalaknak is. Adnak egy löketet, ideig-óráig jól érzed magad tőlük, sőt talán azt hiszed, hogy most megtaláltad a belső erőd, holott valójában csak felesleges kényszerek telepednek az elmédre. A „Légy erős, ne érdekeljen mások véleménye.”; valamint ”A siker csak döntés kérdése.” – címszavak alatt működő, üres tartalmakat szállító személyek, oldalak, “önsegítő” könyvek mind csak illuzórikus, szépen csengő kamuk. Egy dolgot tudnak garantálni, mégpedig azt, hogy soha nem leszel sem erős, sem sikeres, sem boldog, de legalább tele leszel komplexusokkal. Gondoljunk bele: elvárjuk magunktól, hogy sikeresek legyünk, erre helyezzük a fókuszt, ezért a siker természetes állapot lesz, a sikerélmény pedig erodálódik, miközben a sikertelenségre extrán kiélesednek a receptorok. Azt sem tudjuk mi jelentene számunkra sikert, de görcsölünk rajta, mert muszáj teljesíteni. Ahogy Byung-Chul Han is írta A kiégés társadalma című zsebkönyvében, a mai világ patológiája valójában a pozitivitás túltengésében rejlik. Vagyis a túlzott pozitivitás az, ami megteremti a negativitást azáltal, hogy tagadja annak létezését. A pozitivitás tehát fogyasztói tömegcikk lett. Az iménti példánál maradva, két sajtburesz között fellépünk az Instára, ahol elolvasunk három idézetet egy önjelölt coach-tól, – aki sokkal inkább marketinges, mint coach – majd hirtelen úgy érezzük, hogy most sikeresek, gazdagok, és erősek leszünk. Néhány óra múlva ismét szembejön a valóság száraz realitás, esetleg szorongás formájában, ami persze elborzaszt minket, ezért vágyni fogunk a következő adagra, ami a mentál-üzletembereknek óriási biznisz. Ha már idézetek, akkor én inkább ezt a vonalat javasolnám:
„Tárgyilagosság most, ebben a pillanatban. Önzetlen cselekvés most, ebben a pillanatban. Minden külső események készséges elfogadása most, ebben a pillanatban. Ez minden, amire az embernek szüksége van.” – Marcus Aurelius
„Ha a körülmények arra kényszerítenek, hogy lelked nyugalma felkavarodjék, gyorsan húzódj vissza önmagadba, s a szükséges mértéken túl ne jöjj ki a sodrodból. Ha gyakran menekülsz a lelki harmóniához, előbb-utóbb teljesen megszerzed magadnak.” – Marcus Aurelius
Az idézeteket Ryan Holiday emelte ki Az akadály maga az út című könyvében. Az ókori Görögországból eredeztethető sztoikus filozófia (amit aztán Marcus Aurelius római császár is elsajátított) egyik alap tanítása, hogy fogadjuk el az érzelmeinket és tanuljunk meg uralkodni rajtuk. Erre (is) vonatkoznak Marcus Aurelius fentebbi szavai. Az önteltségre áhítozó, mindig éhes egot váltsuk fel alázattal és önbecsüléssel. Helyezzük a fókuszt azokra a dolgokra, amelyekre hatásunk van a jelenben és cselekedjünk lehetőségünk szerint. Ezzel az attitűddel többre megyünk, mint üres frázisokkal. A negativitást (fájdalmat, kiégést, szorongást, depressziót, akármit) nem elnyomni, palástolni, és kompenzálni kell, hanem elfogadni annak létezését, ugyanis csak így lehet ellene felvenni a harcot. Így tudjuk kiépíteni vele szemben az önismereten alapuló páncélunkat. Habár az Insta-filteres boldogság illúziója manapság már szinte elvárás, az alapállapot mégsem lehet ez, mert emberek vagyunk. Többek egyszerű kémiai folyamatoknál. Pusztán hangzatos mantrák hatására nem tudunk átkapcsolni akkor sem, ha egy darabig működik a placebo-hatás. Szükségünk van kulturális táptalajra.
A Z-generációnak sok évszázadnyi hozzáférhető tapasztalat és tudás áll a rendelkezésére ahhoz, hogy viszonyítani és dönteni tudjon. Lehetünk zombi generáció, akiknek csak annyi a céljuk, hogy fogyasszanak, de lehetünk a világ valaha volt legproduktívabb és legkiegyensúlyozottabb generációja is. Tegyük fel magunknak a kérdést: sigmák szeretnénk lenni, mint Andrew, vagy sztoikusok, mint Marcus? Az utóbbi számomra sokkal valódibbnak, emberibbnek, és erősebbnek tűnik, úgyhogy én arra voksolok.
A társadalmi híd szerepköre
A „Zék” meglehetősen apolitikusak, már-már immunisak a közéletre és az azt kísérő politikára egyaránt. De biztos, hogy ez azért van, mert nem érdekli őket a körülöttük lévő világ? Kétlem. Egyszerűen belefáradtunk abba, hogy a közélet másról sem szól csak a bulvárról, vagy a másik ledöngöléséről. Az előbbin jót röhögünk, az utóbbin pedig bosszankodunk, hiszen mielőtt hozzálátnánk a vasárnapi húsleveshez, menetrend szerint röpködnek a tányérok a családi asztalnál, lévén a mai politikai paletta ennyit tud nyújtani. Showműsort, balhét, és polarizált országot. Mivel semmi nincs, ami összekötne minket ebben a kérdéskörben, ezért inkább a topikot is kerüljük. Kinek van kedve még a hétköznapokban is belefolyni az értelmetlen és végeláthatatlan kétdimenziós politikai (törzsi) csatározásokba? Senkinek.
Ehelyett ügyekre szomjazunk. Olyan ügyekre, amelyek releváns választ adnak a 21. század problémáira. Az imént említett közéleti immunitást – vagy nevezzük apátiának – valójában úgy is fel lehet fogni, hogy szavatolja a tiszta elmét és rálátást. Egyfajta önvédelmi mechanizmus a mindennapi mocsokkal szemben. Ez a nulladik lépés ahhoz, hogy képesek legyünk megfogalmazni azokat a közös ügyeket, amelyek mentén kialakulhat a felüdülést jelentő párbeszéd. A Z-generáció képes magába integrálni mindent, hiszen nincs átideologizálva a hozzáállása, ez pedig hordoz magában egy olyan nyitottságot, ami elengedhetetlen a hídképzéshez a társadalom szekértáborokra szakadt, buborékban élő aktorai között. Mindössze „csak” jól kell döntenünk ahhoz, hogy mi az, amit befogadunk, valamint mi az, amit szelektálunk. Egyáltalán el kell döntenünk azt, hogy fontos-e számunkra a jövőnk, vagy kivonjuk magunkat az egészből. Szeretnék hinni abban, hogyha a reményfaktort erősen marketingeljük, akkor a kényelem és komfort helyett képesek leszünk a proaktivitást és az abból következő büszkeséget választani. Félreértés ne essék, ez komoly döntés és komoly felelősség. A feladat tehát adott: legyünk mi a híd.
A generációk közötti konfliktus ellenség, nem barát
A történelem folyamán soha nem voltak még ekkora szakadékok generációk között, mint napjainkban, akár az értékrendet, akár az attitűdöt, akár a hétköznapokhoz való hozzáállást vesszük alapul. Egyrészről ez köszönhető az orbitálisan gyors technikai fejlődésnek, illetve a rengeteg ingernek, másfelől Magyarország speciális helyzetben van, hiszen itt a 20. század folyamán igencsak hektikusan változtak a dolgok, amit nem sikerült megemésztenünk, így komplett generációk váltak a traumatizált állapot martalékává, ez pedig a fogyasztói társadalomba beleszületett fiatalabb generációk számára érthető ugyan lehet, de átélhető biztosan nem.Olyan értelemben talán a szerepkörök is felborultak, hogy míg a régi időkben az idősebbek segítették a fiatalabb generációkat bölcsességükkel és élettapasztalatukkal, manapság már nem meglepő, ha az unoka segít értelmezni a világot a nagyszülőknek. Sok idősödő ember így aztán teljesen haszontalannak érzi magát. Azt gondolja a társadalom lemondott róla, magára hagyta, sőt ijesztőek is lehetnek számára a jelenkor tendenciái. A fiatalok szintúgy azt érezhetik, hogy problémáikkal egyedül maradtak. Ekkor előjönnek a „bezzeg a mi időnkben” felütéssel kezdődő mondatok, mire a túloldalról a válasz egy kiadós nyuggerezés lesz. Mondanom sem kell, hogy egyik sem járható út. Ha a társadalmat ennek mentén is felszalámizzuk, akkor nem sok marad belőlünk. Ha ezeket a lövészárkokat is kiássuk, annak csak vesztesei lehetnek. Könnyen lehet, hogy a szerepek megváltoztak, ez mára már elkerülhetetlen folyamat, viszont minden generáció tud értékeset hozni a közösbe saját látásmódjával. Nyugodt, konszolidált, türelmes hozzáállásra van szükség abban az esetben is, ha a másiktól ezt épp nem várhatjuk el. Legyünk mi a kezdeményezők, mutassunk empátiával fűszerezett kulturális alternatívát a toxikussággal szemben. A döntés a miénk.