Az agrárium, és a földbirtokpolitika kérdései a legfajsúlyosabb és legnehezebb politikai dilemmák közé tartoztak az elmúlt évszázadok során. Ez persze nem meglepő egy alapvetően agrár berendezkedésű országban, ahol a társadalom szinte minden rétege létkérdésként tekintett a termőföldre, és ezer szállal kötődött is hozzá. Legyen szó a mezőn robotoló „puszták népéről”, a gazdálkodó parasztokról vagy az óriási földbirtok-vagyonnal rendelkező arisztokráciáról. Éppen ezért a történelmi jelentőségű politikai cselekvések egy jó része nem is volt függetleníthető a földművesség kérdéseitől. A jobbágyfelszabadítások, a földosztási kísérletek, vagy éppen a kollektivizálás akár generációkon átívelően is befolyásolták az ország társadalmi viszonyait, és berendezkedését.
A 20. század végére azonban a mezőgazdaság szerepe egyre inkább visszaszorult Magyarországon is. Súlya folyamatosan csökkent mind társadalmi, mind nemzetgazdasági értelemben. Napjainkban mindössze néhány százezer ember foglalkozik földműveléssel és állattartással, és az éves GDP csupán pár százaléka köthető közvetlenül mezőgazdasági tevékenységekhez. Ez persze nem kizárólag magyar jelenség. A centrum országok “paraszttalanítása” a 20. század második felében gyakorlatilag lezajlott Európa nagyobb részén.
A mezőgazdaságról való politikai gondolkodás ezek szerint súlytalanná és tét nélkülivé vált volna a 21. századra? Egy gazdapárt felbukkanása a politikai fősodorban valószínűleg tényleg meglepetés számba menne, ugyanakkor a kérdés nyilvánvalóan költői. De akkor mit is jelent a 21. században vidékről, és agráriumról gondolkodni?
Aki mezőgazdaságról gondolkodik, az legelőször is az ország élelmezésbiztonságáról gondolkodik. Manapság természetesnek tűnik, hogy az üzletekben bármikor elérhetők az alapvető élelmiszerek, mégpedig bőséges mennyiségben. Talán túlságosan is természetesnek hat ez a jelenség. Az utóbbi évek válságainak (a Covid-járvány, vagy az orosz-ukrán háború) közvetett és közvetlen hatásai viszont vészjóslóan mutattak rá arra, hogy az eddig szilárdnak hitt ellátási rendszereink mennyire sérülékenyek. Az egyre szélsőségesebb időjárási jelenségeknek köszönhetően pedig azt is megtapasztalhattuk, hogy olyan alapvető élelmiszerekből és terményekből szorultunk importra az elmúlt években, amelyekből korábban kizárólag túltermelés volt jellemző hazánkban. Hogyan tudunk ezekhez a változásokhoz a legjobban alkalmazkodni? Hogy tudjuk az élelmiszerellátás bizonytalanságát minimálisra csökkenteni?
Aki földművelésről gondolkodik, az fenntarthatóságról is gondolkodik. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a természeti erőforrásaink végesek. Még az olyan, számunkra evidensen elérhetőnek gondolt erőforrások is, mint a víz vagy az élelmiszertermelésre alkalmas talajok is kimerülőben vannak. A fogyasztói társadalom diktálta trendek pedig nem kedveznek a regeneratív, fenntartható hozzállásnak ezen a téren sem. Akkor mégis mi lenne a záloga annak, hogy hazánk természeti kincseiből az utánunk jövő nemzedékek is részesedhessenek?
Aki élelmiszertermelésről gondolkodik, az a társadalom jóllétéről is gondolkodik. Az ipari- és technológiai forradalom hatására beinduló változások gyakorlatilag egydimenziósra redukálták az élelmiszertermeléssel szemben állított követelményeket. A földjeiket és a gazdálkodást maguk mögött hagyó tömegek számára egyszerűen elő kellett állítani a megfelelő mennyiségű élelmiszert. Nem véletlenül született meg néhány évtized elteltével a minőségi éhezés fogalma. Az ipari mennyiségben és módszerekkel előállított élelem egyszerűen nem tudja biztosítani az ember számára szükséges tápanyag- és vitaminforrást. Mit tudunk tenni azért, hogy már a legkisebb kortól, mindenki számára elérhetők legyenek a minőségi és egészséges élelmiszerek?
Aki vidékpolitikáról gondolkodik, az a társadalmi viszonyainkról is gondolkodik. Egy kiüresedő vidék beláthatatlan következményekkel járna az ország számára. A vidék nem veszíthet a vonzerejéből és megtartó képességéből. Ezért fontos a természeti- és kulturális környezet óvása, illetve a minőségi munkahelyek és az alapvető infrastruktúra megteremtése a legeldugottabb térségekben is. Hogy mindez ne csak átmeneti sikerrel kecsegtessen, ahhoz a vidéki polgárság aktív részvételére is szükség van. A polgári-, a szűkebb-tágabb környezetünkért is felelős attitűd megjelenése nem csak a nagyvárosok sajátja lehet. De a vidéki polgárság kiszélesítésében vajon mekkora szerepet játszhat egy modern értelemben vett polgári-paraszti réteg felerősödése?
Aki a magyar élelmiszerről gondolkodik, az valójában az ország jövőjéről is gondolkodik. A 21. század igazi kihívása megtalálni az ország számára legmegfelelőbb stratégiai irányokat. Talán nem túlzás azt állítani, hogy Magyarország természeti adottságai, valamint történelmi-kulturális hagyományai a magyar élelmiszert is a választható opciók közé helyezik. De vajon mely területeken tudjuk leginkább kidomborítani a versenyelőnyünket?
Az előzőekben feltett kérdésekre valószínűleg nincs egyszerű és egyértelmű válasz. Mivel nem kevesebbről, mint nemzeti sorskérdésekről van szó, ez talán jobb is így. De éppen ezért szükséges róluk minél szélesebb körben, minél többet gondolkodni.