A vita kulturális szerepe elengedhetetlen egy prosperálni vágyó társadalom számára. Azonban mindig vannak olyan pillanatok – akár magánéleti, akár közéleti viták során – amikor is legszívesebben a fejünket vernénk bele a falba. Akár tanultunk vitázni, akár sose foglalkoztunk vele mélyebben, akkor is érezzük, hogy ez elfogadhatatlan. Dühít, frusztrál és megbotránkoztat. Ezek azok a retorikai hibák és bűnök, amelyek inkább hatnak szánalmas és direkt provokációnak, mint érvelési eszköznek.
Ezeknek java része minden áldott alkalommal előkerül, mikor akár egy NER-lovag, akár egy O1G-huszár leül egymással „vitázni” és igen, fontos ezt külön hangsúlyoznom, hiszen ezek a viták a legnépszerűbbek, mivel mindenki azt a pillanatot várja a markát dörzsölve, amikor a stúdiókban vagy termekben elszabadul a pokol. Márpedig ezek az aktusok, minták is, ebből tanulunk vitázni. Sok évnyi szemforgatás és frusztráció szülte meg ezt a listát, úgy érzem muszáj arról beszélni, hogyan nem szabad vitázni, avagy hogy lehet a vita morális és kulturális szerepét a sárga földig tiporni.
10. Minél hangosabb, annál igazabb
Ezzel valószínűleg mindenki találkozott már, nem is kívánok vele túl sokat foglalkozni. Elég logikátlan gondolat, hogy ha valamit hangosan mondok, akkor a másik jobban fogja érteni. Fontos megjegyezni, hogy a hanglejtéssel, hangsúlyozással, hangerővel folytatott játék fontos és alapvető retorikai eszköz. Nyomósíthat érveket, kihangsúlyozhatja a mondandó lényegét és fent tarthatja az érdeklődést. Azonban ez esetben nem erről van szó. Ez az a pillanat, amikor az érzelmek átveszik a főszerepet és az érvelő nem fogadja el, hogy érvei nem elég érthetők, nem elég erősek, így megpróbálja uralni a kommunikációs teret. Ha a másikat domináljuk, győztünk és igazunk van. Ez a szavanna-szabály. Igazán elfelejthetnénk már.
9. Kutatás lobogtatás
Ez már egy kicsit megosztóbb. Az mítosz, hogy amit kutattak, az úgy is van – hiszen kutatták. Másképpen mondva, bármit gondolok is a világról, azt egy kutatással kell legitimálnom, különben nem lehet igazam. Tulajdonképpen ez a dogmatizmus megjelenése a retorikában. A dogma az én felfogásomban az a tudás, amelyet nem csak nem szükséges, nem is szabad kritikával illetni, mert az szentségtörés. Mindenről lehet vitázni,hiszen ahogy John Stuart Mill is vallotta, bármely elv vagy gondolat csak akkor maradhat aktuális és hiteles, ha érvénye megmérhető egy vitában, és ha éri kritika. Ha valamiről csináltak egy kutatást, az ember tudattalanul hajlamos azt dogmaként kezelni. Óvatosan tenném fel a kérdést, hogy mi van akkor, amikor két kutatás ugyan témában azonos vagy hasonló, eredményben egymásnak ellentmondó? A helyzet az, hogy tökéletesen objektív kutatás nincs, mivel azt is ember csinálta. Ha veszünk egy hatalmas adatbázist tele számokkal, akármennyire is számokról van szó, melyeket nem lehet megcáfolni, mégis azt, hogy mit olvasunk ki belőlük, mire következtetünk belőlük, az rajtunk múlik, így máris közelebb vagyunk a szubjektivitáshoz. Arról nem is beszélve, hogy vita alkalmával, amikor valaki elkezd kutatásokat lobogtatni, arról nem szokott szó esni, hogy az adott kutatás milyen tézissel íródott, milyen módszertannal és milyen indíttatással.
8. Indokolatlan sértődés
Ez főleg a magánéleti vitákban gyakori, bár előfordult már közéleti kontextusban is. Itt nagyon fontos leszögeznem, hogy nem minden esetben beszélhetünk szándékos sértődésről. Mivel a magyar társadalom vitakultúrája nem túl színvonalas, így a leggyakoribb az, hogy a sértődés legitim, mert a vitapartner valami ténylegesen prosztó dolgot vágott hozzánk, nem megfelelő stílusban és hangnemmel nyilvánult meg. Azonban van egy másik oldala a sértődésnek, ez a szándékos sértődés. Ez akkor történik meg, mikor a vitapartner nem igazán akarja érvekkel alátámasztani az álláspontját, véleményét. Nem feltétlen a vita megnyerése áll a fókuszban, inkább a vita nélküli vita elérése. A cél, hogy a partnerünk legitimáljon minket, anélkül hogy érvelnünk kéne. Ha ez nem jön magától, előhúzzuk a „de bunkó vagy”, ’„hogy gondolhatsz ilyet” retorikai fordulatokat és érzelmileg ezekkel próbáljuk belezsarolni a másikat abba, hogy értsen velünk egyet, hogy ne legyünk ilyen csalódottak. Emiatt a cél miatt tartom első sorban magánéleti, teszem azt, párkapcsolati kommunikációs retorikai hibának. A közéletben kevesebb esetben próbálunk a vitapartner lelkére hatni, de nem mondom, hogy nem fordul elő néha. Ennek a műfajnak a közéleti (de gyakran manapság magánéletben is) csúcsa a PC-beszéd hiánya okozta sértődés, de ez már túl messze vezetne.
7. Mint akit felhúztak
Nagyon hasonló a hangoskodáshoz, de véleményem szerint még annál is elviselhetetlenebb. Ez arról szól, hogy nagyon hosszan mondom a semmit, hogy a másik ne tudjon szóhoz jutni. Nehéz úgy konstruktívan érvelni, ha a partner nem igazán hagy szóhoz jutni. Valójában bármit mondhat, itt nem a tartalom a lényeg, hanem az hogy addig beszéljen, amíg a másik elfelejti miről volt szó. Itt a legfőbb bűn a tiszteletlenség, nem várom ki a sorom, nem vagyok igazából kíváncsi se a másik álláspontjára, csak beszélek, beszélek és beszélek. Egyfajta retorikai önkielégítés történik, a baj csak az, hogy ehhez nem kell se partner se vita. Mindenki, de főleg a vitakultúra jobban járna, ha ezt otthon csinálná. Tudják, a négy fal között…
6. Kognitív disszonancia
Olyan esetekben fordul elő, amikor a partnernek már csak egyetlen szilárd álláspontja van, az hogy igaza van. Ez az a pillanat, amely általában a vita közepére vagy végére tehető, amikor úgy érzi a partner, hogy sakkba tartják, és ahelyett, hogy bevallaná tévedését, megadná legalább a részigazát a vele szemben állónak, elkezd a korábbi érveitől és álláspontjaitól teljesen távol álló érveket felsorakoztatni, letagadni korábbi érvelését. Ez nem azért történik, mert időközbe meggondolta magát, hanem mert győzni akar minden áron. Ha valaki ennyire nem ragaszkodik a saját álláspontjához, felmerül az a kérdés, hogy hisz-e egyáltalán bármibe a saját igazán kívül?
5. Riporterkedés
A retorikában nagyon gyakori fordulat a retorikai kérdés, vagy a költői kérdés feltevése. Sok esetben színesítheti a vitát, a visszakérdezéssel tisztázhatjuk, hogy rendesen értjük-e az érvet. De még egy-két, jó helyen elsütött cinikus kérdésnek is van létjogosultsága, hiszen ha a másik fél túlzásba visz egy-egy retorikai hibát vagy eszközt, kicsit kizökkenthetjük az általa felépített narratívából. Viszont ennek túlzásba vétele az, amit én riporterkedésnek hívok. Amikor egy vitázó fél összekeveri magát a moderátorral, és még egy érvet nem mondott, de a partnere véleményét és érveit már ötven kérdéssel próbálta kikezdeni. Az már csak halmozza a problémát, amennyiben ezen kérdéseknek túlnyomó többsége kifejezetten cinikus. Ezek a kérdések valójában leplezik az érvnélküliséget. Ha folyamatosan destruálom, rombolom és zavarom a másik érvelését ilyen kérdésekkel, nem tévedhetek, hiszen még nem állítottam semmit.
4. Leereszkedés
Hasonlóról még lesz szó a későbbiekben, de úgy éreztem ezt külön kell venni. Ez a „még túl fiatal vagy”, „te nő vagy” stb. típusú érvelés. Kevés irritálóbb módszer van ennél. Ez arról szól, hogy a vita el sem kezdődött, még egy érv el nem hangzott, már nyertem. A győzelmem pedig a rangomból, a nememből vagy koromból fakad. Sőt tovább megyek, már annak örülj, hogy ennek ellenére ki álltam eléd, hogy lealázzalak. Ezzel is megtiszteltelek.
3. Szalmabáb érvelés
Ezt a fogalmat nem biztos, hogy mindenki hallotta már, de biztos, hogy tapasztalta, hisz egyike a leggyakoribb és legrégebbi érvelési hibáknak. Azt nevezzük szalmabáb érvelésnek, amikor a vitapartner egyik érvét kivesszük a kontextusból, leegyszerűsítjük, kiforgatjuk és ez ellen a meghamisított gondolat ellen érvelünk. Nagyon közel áll a szándékos félreértés műveletéhez. Ez egyike már a főbűnöknek, mivel a vita ezen a ponton szokott átmenni veszekedésbe. Azzal, hogy meghamisítjuk a másik gondolatát és az eredetivel többé nem is foglalkozunk, megtévesztjük és összezavarjuk a hallgatóságot is és a vitapartnert is. Ami a legszebb, hogy ismét arról van szó, hogy nem tudunk erős ütőkártyát a zsebünkből kihúzni, és azzal tereljük el a figyelmet önnön vereségre állásunkról, hogy valami teljesen másról kezdünk el beszélni. Ez olyan mértékben borítja fel a vita struktúráját, menetét, hogy ember legyen a talpán, aki megmondja honnan indult az egész.
2. Személyeskedés
Talán a legsúlyosabb hibának tartom és biztos vagyok benne, hogy aki valaha vitázott már életében, találkozott ezzel. Gyakorlatilag bármilyen kontextusban gyakori, legyen szó internetes fórumokról, nyilvános vitákról, magánéleti vitákról. A személyeskedés műveletét Puzsér Róbert definiálta a legtisztábban: amikor a beszélő személyére és nem érveire reagálunk. Ez egy nagyon súlyos bűn, mert hozzá tartozik egymillió+n további. Akár leereszkedésről, megalázásról és hasonlókról beszélhetünk ezen kapcsán. A lényeg, hogy ne kelljen beszélni a partner gondolatairól, érveiről, beszéljünk a személyéről. Azt könnyebb ízekre szedni, főleg ha ismerjük a gyengéit. Ha a vitázó már a diskurzus elején negatív szerepbe helyezi, a közönség számára unszimpatikussá teszi partnerét, onnan annak sokszor nagyon nehéz visszatáncolni. Úgy viszonyul a konstruktív vita a személyeskedő vitához, mint a harcművészet az utcai verekedéshez. Az egyik esetében mindkét fél ismeri és tiszteli a szabályokat, meghajolnak egymás előtt és aztán egyenlő félként kezdik a párharcot, ugyanannyi eséllyel. A másik esetében az egyik homokot dob az ellenfele szemébe és amíg az nem lát, ágyékon rúgja és szájba térdeli. Számomra az a legkívánatosabb, ha valaki leül egy másik emberrel vitázni, teljesen zárja ki azt, hogy ki ül vele szembe. Így elkerülhető, mind az érzelmi alapú részrehajlás, mind az előítéletektől fűtött destruktív megnyilvánulások.
1. A vita célja nem maga a vita megvalósulása
És el is érkeztünk az ősbűnhöz. Azért tettem ezt első helyre, mert valamennyi fentebb megemlített érvelési és attitűdbéli hiba ebből következik. Mondhatni ez termelt ki minden más bűnt. Arról van szó, hogy a vita nem a gondolatok és vélemények építő, vagy akár szembesítő jellegű megütköztetése, mely kompromisszumra, vagy akár egyetértésre törekvő és célja az, hogy az egyén anélkül fejthesse ki álláspontját, hogy szégyellnie kéne magát. Hiszen ez túl civilizált, túl kulturális hozzáállás. A vita csatatér, a verbális háború színtere, ahol csak egy győztes lesz és ha törik, ha szakad, az én leszek. Ezt a fajta hozzáállást gyakran előfeltételezi az, hogy a beszélő valamilyen érdekből megy bele a vitába. Itt beszélhetünk arról, hogy véleményvezérek az összes fórumot kihasználják arra, hogy egy kis sarat dobjanak a másik oldal arcára és ezzel is elvegyék előlük a médiafelületet, vagy arról, hogy valaki mindenáron próbálja hirdetni intellektuális-, vagy individuális felsőbbrendűségét és még sorolhatnám. Minden érdek, ami nem a diskurzusetika megvalósulása, egy irányba vezet, oda hogy nem a véleményemet akarom elmondani, hanem a másikat legyőzni. Ez az, ami megöli a vitát, lebontja a kultúrát és talán visszafordíthatatlanul roncsolja a társadalom szöveteit.
Ezzel a listával egyszerre kívánok kritikus és önkritikus attitűdöt is érvényesíteni. Minden ember elkövet hibákat az élet minden területén. Azonban ha nem szembesülünk azzal, hogy ezek hibák és nem fenntarthatók, akkor azzal kicsit mi is bűnrészesek leszünk a kultúra és a morál züllesztésében. Az önkritika az első lépcső a változás felé.