“Az emberiség politikai problémája három dolog ötvözése: a gazdasági hatékonyság, a társadalmi igazságosság és az egyéni szabadság.”- szól Keynes híres mondása. Ámbár valóban komoly kihívásokat okoz e három elem összeegyeztetése, állításom – melyre a következő rövid írásomat építem – az, hogy szintézisük nélkül nem beszélhetünk fejlettségről. Arra a kérdésre igyekszem tehát válaszolni, hogy mitől lesz fejlett egy ország.
Ehhez alapvetően Daron Acemoglu és James Robinson téziseire támaszkodom, akik a korábbi történelmi determináción alapuló elméletek helyett teljesen más modellt javasoltak. Alapgondolataik megvilágítása után saját nézetem bemutatására térek rá. Meglátásom szerint a kérdést két részre kell osztani: egyrészt kell egy erkölcsi, történelmi táptalaj, amelyre az intézményrendszert lehet alapozni. Másrészt a megvalósítás legfőbb eszközének a közgazdaságtant tartom. Ehhez el kell dönteni, hogy mivel mérjük a fejlődést. Adam Smith leíró közgazdaságtana jó kiindulópont. A hagyományos növekedéselméletek bemutatása után pedig egy alternatív nézetet javaslok.
1. Befogadó intézmények erkölcsi gyökerei
Acemogluék leírják, hogy a fejletté válás legfontosabb feltételeinek egyike az intézményrendszer pluralitása. Olyan intézményi hálónak kell fennállnia, amely lehetővé teszi a társadalom tagjai számára a hatalomba való beleszólást, saját érdekeik érvényesítését. Ezért különbözik az Egyesült Államok fejlettségi szintje Mexikóétól: az USA a fékek és ellensúlyok rendszerére építette politikai intézményeit, mely viszonylag transzparensen működik.ii A demokratikus intézményrendszer akkor működik igazán hatékonyan, vélik a szerzők, ha sikeresen megküzdöttek érte. Mexikóban ez nem sikerült, így csak lázadások soráról beszélhetünk.
A hatalommegosztás elvén alapuló plurális intézményekiii kivívása mellett fontos tényező a technológia és magántulajdon. Az intézményrendszernek teljes mértékben támogatnia kell a magántulajdont, valamint a lehető legnagyobb szabadságot kell meghagynia az egyének számára annak érdekében, hogy az innováció virágozzon. Ezen a téren a szerzők kizsákmányoló és befogadó politikai intézményeket különböztetnek meg.
Az előbbiek esetében szűk elit tartja kezében a hatalmat, így nem az innovációban, hanem hatalma megtartásában érdekelt. Az utóbbiaknál pedig transzparens és plurális, az egyéni
szabadságjogokat biztosító intézményrendszer nyújt teret a prosperálásnak. A befogadó intézményekhez tehát le kell váltani az elitet. Erre a történelem olykor hatalmas lehetőségeket kínál – akár oly tragédiákon keresztül, mint a fekete haláliv -, de a pontos választ a szerzők is a történelem titkának vélik.
A történelem azon misztériumát, hogy mikor, hogyan és miért lázadnak fel egyes népek, én sem tudom megválaszolni, alkalmasint nem is lehet. Azonban azt állítom, hogy amint a változtatás szándéka gyökeret vert a társadalomban, a sikeres, hosszú távon fennálló befogadó intézményeket csak egy erkölcsi világképhez és egy adott civilizációhoz való illeszkedéssel lehet megvalósítani.
A befogadó intézményrendszer kialakulásának legfőbb eleme a lelkiismeret és az akarat, ezáltal egyben a magántulajdon szabadságán nyugvó civilizáció elemeinek az adott ország történelméhez való illesztése. A Nyugat esetében ez a kereszténység által kialakított egyénképben nyilvánul meg – az ókorban nem ismerték az egyén fogalmát, a család és a város nyújtott identitást.v Az egyén lelkének szabadsága volt az, ami végső soron elindította az egyházi és a világi hatalom szétválasztását. Legyen-e úr a lélek fölött? Ugyanez zajlott le a társadalmi szerződéselméletekben, amelyek szerint az egyének mintegy ketrecbe zárják a hatalmat annak érdekében, hogy szabadságuk megmaradjon.
A történelmi minták megtalálása után csak úgy alakulhatnak ki tartósan befogadó intézmények, ha az ország megfelelő gazdasági rendszer kialakítására törekszik. Számos esetben előfordult, hogy a társadalom azért csalódott a szerzők által jónak tartott modellben, mivel már rögtön az elején beleestek abba a csapdába, hogy a GDP minél nagyobb növelését tűzték ki célul, s ehhez megfelelő kritika nélkül adaptáltak egyes növekedéselméleteket. Ezekből fogok néhányat röviden bemutatni.
2. A befogadó intézmények gazdasági megalapozása
A „fejlettségre” vonatkozó elméleteknek persze hatalmas az irodalma, de mára ezt két fő csoportra lehet osztani. Az első a klasszikus elméleteket foglalja magában – Theories of Economic Growth -, amelyek mindegyike végső soron a fejlettséget a GDP mutatójával méri. Jellegzetes törekvésük, hogy elméletüket modellezésre alkalmas formában és tartalommal fogalmazzák meg. Ezeket az elméleteket nevezhetjük determinista elméleteknek, hiszen a modellek szükségszerűen determinált számú és tartalmú tényezőkből rakódnak össze.
A másik nagy iskola, ami valójában csak az elmúlt 15-20 év gyümölcse, nem akar modellt építeni, hanem olyan modellezhetetlen tényezőket is figyelembe vesz, mint a történelem, a vallás, az antropológiai kutatások eredményei, a társadalom íratlan szabályai, stb.
2.1 A hagyományos, determinista elméletek
A klasszikus közgazdaságtan Adam Smith fő művével, A nemzetek gazdagságával vette kezdetét. Az ebben megfogalmazott gondolat egészül ki a The theory of moral sentiments című alkotásával. Smith szerint az egyén az önérdek alapján cselekszik, viselkedését különböző értékek vezérlik, melyek lehetőséget teremtenek arra, hogy interakciókba lépjen másokkal, beleértve a csereberét is. Ez a kereskedés lényege, ami aztán a munkamegosztás révén egyre hatékonyabbá válik. Növekszenek a megtakarítások, s beindul a tőkefelhalmozás. Mindez egy olyan rendet eredményez, ami az ember természetéből fakad, mintha egy láthatatlan kéz hozta volna létre.
A neoklasszikusnak nevezett közgazdasági elméletek Smith tételét meglehetősen leegyszerűsítették, például a tőke felhalmozását állították a középpontba. Az első jelentősebb növekedéselmélet Rostow nevéhez kötődik, aki a növekedést egy repülőgép felszállásával azonosította. Öt állomásból álló elmélete a folyamatos felszállásra, tehát a GDP folyamatos pörgetésére épül. A társadalmi folyamatokat matematikai képletekbe sűrítő elméletek sorát bővíti a híres Harrod-Domar modell, mely a megtakarítás és a tőke közötti arányból felállított egyenlettel magyarázza a növekedést, és szintén a GDP növelését tekinti céljának.
A Nobel-díjas Solow-t az előbbi modell vezette arra, hogy megalkossa saját, azzal ellentétes tézisét. Nézete szerint a növekedés a technikai haladásból, valamint a tőke és a létszám növekedéséből áll össze. Ezen elméletek sorát bővíti többek között a szintén Nobel-díjas Hicks is, aki megalkotta a híres IS-LM görbe elődjét. Egyenlőségelméletében egyenlővé tette a szándékolt megtakarítást és a beruházást. Samuelson szerint a közgazdaságtan nyelve a matematika. A különböző közgazdasági esetek egységes módszertannal feldolgozhatók, ehhez mindössze jól megalkotott matematikai képlet szükséges.
Számos más tőkeközpontú megközelítésről szót sem ejtettem, mivel célom mindössze az volt, hogy világossá tegyem: a korábban befolyásos gazdasági elméletek szerint
1.) a közgazdaságtan módszertana megegyezik a természettudományokéval;
2.) a fejlettség a GDP növekedésével írható le.
2.2 A determinista elméletek kritikája
Ezen elméletek gyökere alapvetően Adam Smith téziseinek félreértelmezésén alapul. Mindez abból fakad, hogy a közgazdaságtan szinte már megalakulásától kezdve kiszolgálta a felvilágosodás racionális emberképét, valamint a technológiai forradalmat, elősegítve ezzel az eldologiasodás folyamatát. Róna Péter szavaival élve:
„A közgazdaságtan a kezdeteitől fogva a Láthatatlan Kéz működésének megfejtése iránt való törekvés volt és az is maradt. Következetesen hitt egyfajta rejtett mechanizmusban, amelyet egy magasztos hatalom irányít, és amelyet ’zavaró okok’ rejtegetnek és akadályoznak”.
Ebből fakad az, hogy a klasszikus növekedéselméletek az egyént homo oeconomicusként értelmezik, így cselekvéseiket különböző modellekkel tudják leírni és előre jelezni. Azonban a fejlettség egy sokoldalú és összetett fogalom. Magába foglal olyan tételeket, mint a jólét, a szociális háló, a kultúra és a műveltség vagy a társadalmi igazságosság. Ezeket azonban nem lehet modellezni. Javaslatom az, hogy vissza kell térni Adam Smith alapgondolatához és radikálisan újra kell gondolni a közgazdaságtant.
A megoldás: a közgazdaságtan újragondolása
Joggal merül fel a kérdés, hogy mégis hogyan lehet mindezt átültetni a gyakorlatba? Szerencsére az elmúlt 15-20 évben elkezdte szárnyait bontogatni egy új felismerés a közgazdaságtanban, mely a fentebb vázolt GDP-alapú, determinista elméletek kiszorításán dolgozik. Az egyik olyan elmélet, amivel illusztrálhatjuk a változást, a Kate Raworth nevéhez köthető “fánkgazdaság”vii
Elsőre furcsán néztem, mikor megláttam a könyv címét, de az ötlet zseniális. Miután a neoklasszikus elméletek modelljeit visszautasította, Rawoth felvázolja a fenntarthatóság különböző feltételeit – a fánk burka -, rátér a szükséges szociális feltételekre – a töltelék – majd ismerteti, hogy a két rész között van az emberiség igazságos és biztonságos tere – a tészta. A közgazdaságtan feladata a természeti és szociális feltételek biztosítása, úgy, hogy egyik se menjen a másik rovására.
A fejlődéssel kapcsolatban Raworth szintén elveti a GDP növelésére alapuló, a növekedést modelleken ábrázoló gondolkodást, ehelyett fánk környezetvédelmi feltételeinek előnyben részesítését sürgeti olyan zöld beruházásokkal, amik nem növelik GDP-t, valamint a javak igazságos elosztását támogatja és radikális adóreformot javasol.
A kép a fánk gazdaságot ábrázolja. Letöltve innen: https://www.kateraworth.com/doughnut/
Úgy vélem, hogy a GDP-n alapuló és a fejlődést modelleken ábrázoló gondolkodást több más mutatóval kell helyettesíteni. Ilyen például az egy főre jutó reálbér, ami megmutatja, hogy egy havi munkabérből mennyi terméket és szolgáltatást lehet vásárolni. Illetve számos más jóléti mutatót érdemes figyelembe venni: Happy Planet Index, Inclusive Wealth Index, Social Progress Index stb. Ezen mutatók nem egy aggregált mérőszámhoz illesztik a homo oeconomicusok csoportjának teljesítményét, hanem az egyes egyének jól(l)étét tartják számon. Tartósan fennálló befogadó intézményrendszert csak ezen gondolkodásmód mentén lehet kiépíteni.
Záró gondolatok
Összességben, a fejletté válás a befogadó intézményrendszerrel érhető el. Ez azonban csak a folyamat vége. Ahhoz, hogy egy ország ne essen vissza a kizsákmányoló intézményrendszer csapdájába, két szakaszon kell átesnie:
1.) egy az akarat és lelkiismeret szabadságát tiszteletben tartó civilizáció normáit kell hozzáillesztenie saját történelmi hagyományaihoz;
2.) nem szabad hagynia, hogy az egyéneket homo oeconomicusokként kezelő közgazdaságtan hozzájáruljon az elidegenítéshez, és a fejlettség legfőbb fokmérőjének a GDP-t tűzze ki. Ezt elkerülendő tettem javaslatot a Doughnut Economics tézisével, valamint a reálbérek és egyéb jóléti mutatók együttes figyelembevételével.
A fent felvázolt komoly filozófiai változások, bár számos kárt okoznak a mai napig, megfelelő etikai hozzáállással, az Adam Smith féle leíró közgazdaságtan elveit követve megindulhat egy olyan organikus folyamat, mely végül a szerzőpáros által javasolt befogadó intézményrendszerben valósul meg.
i Liberalism and labour. (n.d.). The Economics Network. https://www.economicsnetwork.ac.uk/archive/keynes_persuasion/Liberalism_and_Labour.ht m
ii TEDXAcademy. (2014). Why nations fail [Video]. YouTube. https://youtu.be/jsZDlBU36n0
iii Acemoglu, D., & Robinson, J. A. (2018). Miért buknak el nemzetek?: A hatalom, a jólét es a szegénység eredete. (o. 62-64) HVG Kiadó Zrt.
iv Acemoglu, D., & Robinson, J. A. (2018). Miért buknak el nemzetek?: A hatalom, a jólét es a szegénység eredete. (o. 75-78) HVG Kiadó Zrt.
v Siedentop, L. (2014). Inventing the individual: The origins of Western liberalism (First
Harvard University Press edition). The Belknap Press of Harvard University Press.
vi Rona, P. (2020). Causation and Agency. In Agency and Cauusal Explanation in Economics
(o. 69–89). Elérhető: https://doi.org/10.1007/978-3-030-26114-6_5
vii Raworth, K. (2017). Doughnut economics: Seven ways to think like a 21st-Century economist. Chelsea Green Publishing.