Épp Instagramra posztolok, miközben elkezdem írni a cikket. Ironikus, tudva, hogy miről szól majd a cikk és tudva, hogy miért „kell” posztolnom. „Ami nincs fent a közösségi oldalakon, az meg sem történt.” Szörnyű mondat, érdekes gondolat. Hol buktam el? Induljunk a kályhától!
Miért számít?
Mióta ember az ember, kíváncsiak vagyunk a másikra, szeretünk kukkolni, tudni, hogy mit csinál embertársunk. Harari részletesen foglalkozik a pletyka fontosságával, kialakulásával, én pedig instagram storyval és posztokkal próbálom kielégíteni a kukkolás és információszerzés iránti vágyat, mielőtt még megszületne ez a cikk. Cinkos vagyok, mindannyian azok vagyunk. Valós életünkben a közösség ereje egyre gyengébb, mindeközben a közösségi médián keresztül kialakult ismeretségi hálózatunkra egyre nagyobb figyelmet szentelünk. Nem maradhatunk le az információról, folyamatosan „követnünk” kell ismerősöket, kedvelt hírességeket. Ha tudjuk, látjuk, hogy mi történik velük, azzal kielégítjük azt a kíváncsiságot, melyet fentebb említettem. Kielégítjük és közben kiüresedünk, hisz tartalmában nem kapjuk meg azt, amire közben vágyunk: a valós kapcsolódásra.
Mindig vadászunk
Ehelyett vadásszuk a like-okat, hisz azt dicséretnek vesszük. Vágyunk a törődésre, szeretetre és amint megérkezik a kellő mennyiségű szivecske/kézjel, már érezzük is, hogy töltődünk. Majd 3 óra múlva kell a következő adag és a következő, mert a valós kapcsolódás hiányában ezek a kis impulzusok csak rövid ideig elégítenek ki minket. Gyorsan eljutunk arra a szintre, hogy ha egy poszt nem „teljesítette” az elvárt like mennyiséget, akkor letöröljük. Nem akarjuk érezni a csalódottságunkat, inkább gyors csinálunk egy újabb posztot, és lessük, hogy vajon ez jobb „teljesítményt” ér-e el.
Mutogatók
A szeretet és az elismerés utáni vágy közös bennünk és ezt jól tudják a közösségi média oldalainak kitalálói is. Erre már csak hab a tortán, hogy mi emberek dicsekedni is szeretünk. Nem is kicsit! Megmutatni, hogy mivel rendelkezünk, hol voltunk, mit ettünk, milyen könyvet vettünk. Ha ezt túlzásba visszük, akkor valamilyen bennünk kialakult hiányt próbálunk pótolni, megszerezni a kívánt visszaigazolást, hogy milyen „menők” is vagyunk. Érkeznek a like-ok, a belső hiány viszont nem szűnik meg, inkább csak tovább növekszik. Mindeközben kialakulhat a függőség és megfelelési kényszer, hogy folyton boldog, és életvidám képet mutassunk magunkról. Másokban pedig ezt látva kialakulhat a frusztráció, hisz arra gondolnak, hogy nekik nem ilyen hihetetlenül jó az életük. Milyen válasz jöhet erre? Elkezdjük hazudni, hogy mennyire rendben van minden.
Hol rejtőzik a megoldás?
A leírtak alapján összeszedhetünk itt személyiségtorzulást, átélhetünk kettősséget, hisz sokszor nem azt kommunikáljuk a közösségi oldalainkon, amit valójában érzünk. Még a szociális terünk is beszűkülhet, ha túlságosan is az online kapcsolatokra, és dicséretekre helyezzük a hangsúlyt.
Mivel a mai modern világban nem kerülhetjük el a közösségi médiát, így a tőle való teljes elzárkózás elképzelhetetlen. Az önszabályzás viszont járható út lehet. Ha megszabjuk, hogy milyen szituációban, mennyi ideig lehetünk ezeken az oldalakon, az segít a valós életünkben a valós kapcsolatainkban maradni, azokat ápolni. Kell a telefon az ágyban? Nem kell. Evés közben? Dehogy. Szedjük össze az erőnket és tiltsuk ki ezt az alvó oroszlánt onnan, ahol semmi helye.
Ha ezzel megvagyunk, akkor jöhet egy erős önismereti folyamat. Klisés lezárás lehet, de az egyetlen hosszantartó és valós segítség csakis ebből fakad. Ha tudod, hogy ki vagy, mit akarsz valójában, akkor kevésbé tud befolyásolni egy poszt, és sokkal inkább a valós és teljességet adó emberi kapcsolatokat keresed.
A közösségi média nem jó és nem is rossz. Pont olyan hatással lesz ránk ahogy, amennyit és amilyen lelkülettel használjuk. Rajta keresztül tudjuk tartani a kapcsolatot távol élő barátokkal, családtagokkal, új nézőpontokat is megismerhetünk, de kialakulhat függőség, személyiségtorzulás és egyéb finomságok. A téma nagyon mély, a cikk hossza véges. Az Instagram-poszt már kint van, a cikk megíródott, a telefont pedig az asztalon hagyom pár óráig. A reakciók ráérnek.