“A törvény filozófiája: a jót pártolni, a rosszat sújtani; s nincs veszedelmesb, mint ha a törvények politikai tekintetek miatt majd egynek, majd másnak kedveznek; mert akkor valóban vége minden törvényi szentségnek, mely nélkül az emberi társaság végképp vadállati csordák sorába dűl.” (Széchenyi István)
Pár héttel ezelőtt jelent meg az a kormányrendelet, mely cinikusan a Dunaferr megmentésére hivatkozva menekülő utat nyit a környezetszennyező cégek számára, és egy brutális csapást mér a környezetvédelmi hatósági intézményrendszerre. Azért merem ezt így határozottan kijelenteni, mert a kormánynak – bár megígérte, – többszöri próbálkozásra sem sikerült leszűkíteni a rendelet tartalmát a Dunaferre (nem mintha a Dunaferr kapcsán elfogadható lenne a környezetszennyezés). Ráadásul a környezetvédelemhez elvileg értő hatósági szakemberek kezéből a döntési jogkört is kivette, és a közigazgatásért felelős miniszterhez helyezte azt, aki így most politikai alapon, egy személyben döntheti el, hogy megkegyelmez-e a környezetszennyezőnek, vagy sem.
Egy nagyvállalat profitmaximalizáló logikája szerint ez azt jelenti, hogy nem gond ha kevésbé tartja be a törvényi előírásokat, nyugodtan spórolhat például a biztonsági óvintézkedéseken. Ha például üzemi baleset lesz és környezetszennyezés történik, elegendő ha a gazdasági szereplő egy szerződésben vállalja, hogy helyrehozza az okozott károkat, megszünteti a szennyezés forrását, vagy felszámolja a szabálytalan működést. Semmi bírság, semmi szankció, semmi elrettentő erő. Ugyanis a jogszabály-módosítás következtében a hatóság ez esetben nem is szankcionálhatja a törvénytelenül működő céget. Ráadásul a szerződés tartalmának összeállítása aránytalan terhet ró az így is szűkös erőforrásokkal gazdálkodó hatóságokra. Mégha egy olyan kormányról is lenne szó, mely nem építette volna le az elmúlt tíz évben a környezetvédelmi hatóságot, nem szántotta volna be a környezetvédelmi minisztériumot és annak szellemiségét, és éppen nem a nagytavaink utolsó természetes partszakaszainak privatizációján és lebetonozásán dolgozna, akkor sem fogadható el egy jogállamban, ami most történik. Egy miniszteri utasítás nem írhatja felül a jogszabályt! És ez a jogszabály rossz célt szolgál, hiszen környezetkárosításra buzdítja a cégeket. Annyira pedig ne nézzük le kormányunkat, hogy nem képesek megírni egy valóban a Dunaferre vonatkozó rendeletet, ha ez lenne a céljuk. Ezért aggodalmunk és a magyar környezetvédelemért érzett gyászunk jogos.
Ennél súlyosabb probléma, melynek ez a kormányrendelet csak egy tünete, hogy az elmúlt harminc évben politikai elitünk – beleértve a nagyvállalati érdekeket hűen kiszolgáló balliberális kormányokat is – nem fogja fel, mennyire szerencsések vagyunk, hogy a Kárpát-medence kivételes természeti kincsei vesznek minket körbe. Erre a természeti és táji gazdagságra épül a mezőgazdaságunk, az iparunk, a szociális jóllétünk, és bizony a kultúránk is. Ezért is jó magyarnak lenni. De ezek a természeti erőforrások nem végtelenek! Takarékosan és felelősséggel kell bánnunk vele, jó kertészként (vagy tájépítészként) óvnunk kell a jövő nemzedékeknek. A klíma- és ökológiai válság korában védelmük kiemelt jelentőségű, a nemzeti prioritások között a helyük. A Második Reformkor szemlélete, a reformkoriság arról is szól, hogy ideológiák és pártérdekek felett állóan meg kell teremtenünk a zöld nemzeti minimumot. A törvényeinknek pedig a jóllétünk, és nem nagyvállalatok profitmaximalizáló céljainak kiszolgálása érdekében kell megszületnie.
Reméljük, hogy a kormány ezt a környezetpusztító rendeletet visszavonja. Ugyanakkor, ha a rendelet visszavonása meg is történne, akkor is sok a dolgunk! A környezeti kérdésekben széles körű társadalmi párbeszédet kell kezdenünk és meg kell alkotnunk a nemzeti minimumot az erdeink és vizeink megőrzéséről, a környezetkímélő gazdaságpolitikai szemléletmód kialakításáról, a magyar táj védelméről, és a GDP mutató mellett egy jólléti mutató megalkotásáról, azért, hogy a jövőben egyetlen kormánynak se forduljon meg a fejében a Kárpát-medence természeti kincseinek elherdálása.
Ahogy természeti környezetünkkel bánunk, úgy bánunk nemzetünkkel, barátainkkal, családunkkal és önmagunkkal. A Második Reformkor ennek szellemében a zöld párbeszédnek is katalizátora kíván lenni, és ehhez a célhoz keresni fogja a szövetségeseket. Tudatos jelent, élhető jövőt!