Meglehet, kicsit félrevezető ez a cím, mivel az elmúlt években valóban temérdek mennyiségben ömlött ez a mantra a köznyilvánosságra. Főleg az úgynevezett keresztény-konzervatív oldal felől, a balliberális tömbre vonatkoztatva. Elsőrendűen a gyermekek szexuális érzékenyítését érintő programok kapcsán. Már most itt teszek egy gyors gyónást: én ezzel maximálisan egyetértek. Azonban hozzá kell tennem két dolgot. Egyfelől ez sem logikát, sem erkölcsöt tekintve nem jogosít fel senkit arra, hogy például a homoszexualitást összemossa a pedofíliával, és az emberek ezirányú tudatlanságát kihasználva kovácsoljon magának ebből hatalmi tőkét, tovább mélyítve ezzel azt a társadalmi hézagot, ami már-már lassan inkább egy Mariana-árok, mintsem repedés. Másfelől pedig azt, hogy ez a problémakörnek csak egy része, mely általuk ki lett emelve, és ez nem véletlen, hiszen ebben a problémakörben a komplett politikai és médiaelit nyakig benne van. A valódi probléma mostani írásom tárgya, nevezetesen az, hogy a politika gusztustalan módon rendre kihasználja a gyermekeket, még pontosabban a gyermeki lét étoszát és társadalmi szerepét, ezzel folyamatosan mérgezve ezt a rendkívül kitett korosztályt.
Mint a közélet és a történelem iránt olthatatlan kíváncsiságot érző ember, azt tapasztaltam tanulmányaim és megfigyeléseim során, hogy nem nagyon volt olyan korszak az emberi történelemben, ami hagyta volna a gyermeket gyermeknek lenni. Nagyon kicsi kortól kezdve a felnőttek azon vannak, hogy a gyermekek gondolkodását egyrészről a társadalom, másrészről a saját igényeiknek megfelelően befolyásolják. Az én olvasatomban Feldmár András ezt érti az egyik művében a ’hipnózis” fogalma alatt. Például ha valaki az arisztokráciához tartozik, akkor gyermekébe nemcsak közvetetten a minták alapján ülteti bele gyermekébe az arisztokrata identitást, hanem közvetlen módon is, különböző atyai monológok és okítások útján is. Számon kérik a gyereken a saját politikai és társadalmi nézeteiknek illő magatartást, kialakítják bennük a mi és ők viszonyrendszert, és sok esetben meg is követelik tőle, hogy a családjukhoz és családi identitásukhoz méltó társasággal ismerkedjen, barátkozzon, házasodjon. Elkezdik szépen lassan lebontani a gyermekkorhoz tartozó idealizmust, kíváncsiságot és nyitottságot, cserébe továbbadják a világ által már megalkuvásra késztetett, reményt és bizalmat vesztett romlott felnőtti státuszuk minden elvi megfontolását és létrontó axiómáik tömkelegét. Lényegében minden korban a gyermekek meg lettek fosztva saját gyermekkoruktól. A negyvenes években elvitték őket frontra, a diktatúrákban be kellett állniuk a vezér mögé biodíszletnek, a feudális berendezkedésben jobb esetben kötelező jelleggel kellett fontos urak és úrnők társaságában megjátszani magukat, rosszabb esetben mehettek a földekre kapálni és vigyázni a jószágokra. Az ókori Spárta gyermekeinek helyzetébe meg inkább bele se mennék.
Azt hinnénk, hogy a polgári demokrácia, a tömegkommunikáció, a modern társadalom kialakulásával ez már a múlté. Az a szomorú hírem, hogy annak ellenére, hogy az életkörülmények ténylegesen jobbak, s valóban több a lehetőség arra, hogy a gyerekek túllépjenek szüleik világán, még mindig nem igazán lépett túl a társadalom, és kiváltképp a politika azon, hogy a gyerek, az gyerek, nem pedig kisméretű felnőtt. Egyrészről a szülői manipuláció, és saját identitásuk kialakulásának folyamatos megakadályozása még aktuálisan is zajlik, másrészről a médiában rájuk zúduló hazug, állatias, álszent vagy szimplán a tapasztalat hiányát kihasználó tartalmak egész garmadája mutatja meg nekik az utat egy megrontott felnőttkorhoz. Ha ez önmagában nem lenne elég, a politika rendre kihasználja a gyermeki lét státuszát, kvázi használja őket arra, hogy a szüleiket, majd később őket magukat manipulálják a beléjük fecskendezett és tudattalanjukba elcsíráztatott létrontó hazugságokkal. Ez egy jóvátehetetlen bűn, amelyben mindegyik politikai hatalom, nyilvánosság és rendszer vétkes. Három példát szeretnék bemutatni, három különböző aspektust, három különböző politikai, társadalmi és média példát arra, hogy milyen gátlástalan módon próbálják a gyermekekkel legitimálni önnön politikai és hatalmi céljukat a különböző elitek és aktorok.
- Kispolgár
Ez a neve Tóta W. Árpád agyszüleményének, mely a tervek szerint egy gyermekeknek szóló közéleti újság. Bevallom őszintén, amikor erről elsőnek hallottam, csak nem értettem, amikor elkezdtem utánajárni, és elkezdtem játszadozni a gondolattal, akkor már a kezdeti sokkot felváltotta a felháborodás. Engedjék meg, hogy idézzem, hogy az újság mit tűzött ki célul:
’A gyerektartalmak mindenről szólnak, csak a világról nem: mackókat, szuperhősöket és hercegnőket próbálnak eladni nekik. Ezen akarunk változtatni.
A kispolgár egy applikáció lesz, amely nem dinoszauruszokról és pónikról mesél, hanem ugyanarról, ami apát és anyát foglalkoztatja.’’
Ez tipikus példája annak, milyen az, amikor egy gyereket számon kérnek, hogy miért nem felnőtt. Óvatosan tenném fel a kérdést: baj az, ha egy gyereket a Tom és Jerry meg a legózás érdekel, nem pedig Kelet-Magyarország leszakadása, az Orbán-kormány adópolitikája és az abortusz egyházi reprezentációja? Persze, ezek fontos témák, csak nem egy tíz-tizenkét éves gyerek számára. Véleményem szerint arról van szó, hogy a többek közt Tóta W. vezette liberális közvélemény annyira nem tud mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy nem fogják tudni leváltani a NER-t, hogy ennek minden nyűgét és baját rátukmálják a gyerekeikre, ’Ha most Süsü helyett egy kis közgazdaságot olvasgatsz, Petike, jóapádnak és jóanyádnak végre nem kell az Orbán vezette országban élnie, tedd meg ezt a szívességet nekünk!’ Próbáljuk meg kicsit tágabb kontextusban megfigyelni ennek a lehetséges következményeit!
Egy kedves, pszichológiát hallgató barátom mondta nekem, hogy az a jó a gyermekkorban, hogy akkor az ember nem a problémát keresi mindenben, nem azon spekulálgat, hogy ez meg az a dolog mivel fog járni, nincs meg benne az a paranoia, mint szülőkben, hogy xy így fog kihasználni, stb. Egyszóval még megvan a világhoz való pozitív és érdeklődő hozzáállása, és ennek az idealizmusa. Tényleg erkölcsös dolog a NER-ellentábor növelése érdekében ettől minél hamarabb megfosztani valakit? A cél tényleg szentesíti az eszközt? Ráadásul az a helyzet, hogy minden sajtónak, függetlenül attól, mit gondolunk róla, megvan a saját nézetrendszere, a saját ideológiája, piaci vagy politikai célja és profilja. Így valószínűleg ennek is. A tudatos médiafogyasztó már nagyobb eséllyel tudja kiszűrni, hogy egy-egy cikkben leírt narratíva mennyire a valósághoz, és mennyire a véleménybuborékhoz tartozik. Azonban ezt egy gyerek nem fogja tudni detektálni, jobb esetben azt se tudja, mit jelent a véleménybuborék. Így pedig a gátlástalanok gond nélkül ki tudják ezt használni, és az embereket már az életük kezdetén bele tudják nevelni abba a buborékba, amelyikbe csak szeretnék. Hogy fog így kinevelődni a következő, az elődjénél sokkal autonómabb és tudatosabb médiafogyasztó társadalom? Hát, ennek alapján sehogy. Ahogy én látom, jelenleg ugyanazt akarja Tóta W. csinálni a gyerekekkel, amit a Fidesz és Orbán Viktor oly sikeres csinál az idősekkel. Talán hagyni kellene, hogy idővel kialakuljon a saját politikai identitásuk, de ez csak egy tipp.
- Pajtás program
Ez is viszonylag friss kezdeményezés, ezúttal a Mi Hazánk részéről. Lényegében ez egy nemzeti gyermekmozgalom. Valahogy nagyon azt érzem, hogy amennyire a Mi Hazánk szeretné propagálni a család, a családi értékek fontosságát, inkább annak paródiáját adja elő kommunikációs fegyverként. Ez a program ugyan előbb volt, minthogy kismama szépségversenyt hirdessenek, de hasonlóan ízléses. Zárójel bezárva. Na most, ha azt hallom, hogy nemzeti gyermekmozgalom, nagyrészt ugyanaz a kritika jut eszembe, mintha az előző példa esetében: Miért nem hagyjuk, hogy a gyermek maga alakítsa ki identitását? Az a gond, hogy a szülő úgy tekint a gyermekére, mint akit rá kell nevelnie a jó ideológiára, mondván: az a helyes út. Csakhogy véleményem szerint a szülőnek az a feladata ilyen téren, hogy megmutassa gyermekének a világ sokszínűségét, megismertesse vele a kultúrát, válaszoljon a legjobb tudása szerint a gyermekben felmerülő kérdésekre, mutasson neki alternatívákat, hogy felnőttként milyen értékrendekből, milyen kulturális irányzatokból stb. választhat. Ugyanez a véleményem egyébként a gendersemleges nevelésről, mint a Mi Hazánk Pajtás programjáról. A szülő önmaga ideológiájának megtestesülését látja a gyermekben, nem pedig egy autonóm személyt, a szerettét. Nyilván egy bizonyos korig a gyermek sorsa, mondhatni természetes módon ki van téve a szülőnek, ez viszont nem azt jelenti, vagy nem azt kellene jelentenie, hogy ki van téve a szülő ideológiájának. Márpedig ebben a helyzetben, a gyermek nem több, mint eszköz. Hogy egy klasszikust idézzek: legszebb magyar ellenállás a bőséges gyermekáldás. Csakhogy ez tulajdonképpen egy fegyverré gyalázza és minősíti le az embert. Ez véleményem szerint kultúra- és erkölcsellenes. Nem lehetne a gyerekeket ebből az egész kultúrharcos politikából esetleg kihagyni? Menjen el a szülő a pajtás táborba, a saját kis körében íjjazzon, beszélje ki magából, hogy a Horthy-korszakban mennyivel jobb volt minden, és menjen haza. De ebbe az ideológiavezérelt mozgalomépítésbe kéretik a gyerekeket nem bevonni, mert megvan a valószínűsége, hogy szeretne ő később mást gondolni a világról. Majd ha már érettebb lesz, és szabad akaratából választja a feminista vitakör helyett a Betyársereget, akkor elmehet teljesen legitimen, szabad akaratából az apjával és az anyjával meghallgatni az Egészséges fejbőrt a Magyar Szigeten, nincs azzal semmi baj, csak ebbe a világba ne legyen belekényszerítve és belemanipulálva. Ahogy a Mi Hazánknak, de egyébként bármelyik párt képviselőinek semmi keresnivalója egy gyermektáborban, úgy a felnőtt homoszexuális aktivistáknak sincs helye az óvodákban és iskolában. Minden ilyen eset ugyanis megpróbálja a gyereket a saját ideológiájának irányába terelgetni, nem foglalkozva azzal, hogy ezt a döntést nem ott, nem akkor és nem ezért kell meghoznia egyik embernek sem. Hagyjunk időt, hogy a fiatal tapasztaljon, gondolkodjon, éljen át élményeket, ismereteket gyűjtsön, előbb vagy utóbb úgyis kialakul benne a saját világlátása, és ha már kialakult és a saját döntéséből vallja ezt meg, az amúgy is sokkal stabilabb és őszintébb lesz, mintha mindezt a szülői elvárások teljesítése végett vallaná!
- Politikai- és médiapedofília
Tudom, agyonhasznált kifejezés, de jelenleg nem tudok ennél kifejezőbbet arra a jelenségre, amikor a politikusok és közéleti személyek a saját brandjük népszerűsítésére használják a családi fotókat, és a különböző közösségi médiafelületeiken osztják meg a nagyérdeművel, hogy milyen boldogok ők, milyen boldog a kis Julcsika, hogy ennek a jó, klasszikus keresztény értékrendű, normális családnak a tagja. Miért tartom ezt arcpirítónak? Mert itt a gyermek még nem is önmaga reprezentációja, hanem az anyja meg az apja sikerének bizonyítéka. Teljesen megszűnik személynek lenni, a saját szülője egy reklámfelületté minősíti vissza. Jelen esetben a példaként említett Julcsika, elsősorban a két felnőtt helyes világnézetének, kiváló életének a terméke, és csak másodsorban a gyerekük. Az már csak hab a tortán, hogy az ilyen gyereknek általában halmozottan nehéz lesz saját személyiségének kibontakoztatása, mert a környezete úgy fog hivatkozni rá, mint ennek meg annak a képviselőnek, celebnek a kölyke, ebből kifolyólag pedig nemcsak a szülei erényeivel fogják azonosítani, hanem a bűneivel is. A szülők így olyan sarat kennek a saját hozzátartozóik arcára, amit azok embert próbáló kitartással tudnak majd csak levakarni magukról.
Azt javaslom, hagyjuk meg a gyerekeknek a felhőtlen gyermekkort. Ez egy szent kor, pusztán politikai érdekből ne húzzuk le ezt a profánba. A gyermeknek nem feladata spekulálni, felnőttek módjára viselkedve folyamatosan mindenben először a rosszat meglátni, s ezzel minden évben egy lépést tenni a kiégés és a teljes reményvesztés felé. Nem feladata apja és anyja zavaros ideológiájának díszletet állni, és nem feladata reklámhordozó felületként funkcionálni. Elég, ha megvárjuk, amíg önmagától hat, alkot, gyarapít – és a haza fényre derül.