Naissance
Magyarországon nincsenek működő szakszervezetek! hol vagyunk mi a skandináv, vagy a francia szakszervezetiségtől?! Nálunk senki sem akar szakszervezeti tag lenni, mert ennek nálunk nincs hagyománya… semmit nem csinálnak, a szakszervezetek még mindig a kommunista múltjukból táplálkoznak!
Sajnos, ez egy általános vélemény hazánkban, hatalmas félreértések övezik a szakszervezetiséget funkcióját illetően. Úgy gondoltam, jó néhány dolognak érdemes lenne utánajárni. A történeti tévedéseket máris helyre tehetjük Lux Judit alapos történeti munkáját elolvasva.
Kevesen gondolnák, de a magyarországi szakszervezetiség története egészen a 19. századra tekint vissza, mikor az ipari forradalom először vetette fel a munkás érdekképviseletek valamiféle szükségességét. 1848. májusában jött létre az első nyomdász árszabály, melyet méltán nevezhetünk az első kollektív szerződésnek, és az első szakszervezetet is a nyomdászok hozták létre 1862-ben. A 19. század végére a nagyipar fejlődésével a munkáslétszám is rendkívül megnövekedett, és szükség volt egy újfajta szakszervezeti politikára, ami nem csupán kulturális és jóléti célokra szolgált már, hanem jogvédelem, a segélyezés és a munkaközvetítés ügyét is felvették a feladataik közé. Az 1890-ben megalakult Magyarországi Szociáldemokrata Párt szorgalmazta a szakszervezetek szakmai alapon történő szerveződését. A szakszervezetek ekkortól egészen 1948-ig kollektív tagjai voltak a pártnak. A megalakulás után tíz évvel megtartották az első országos szakszervezeti kongresszust, 1912-ben pedig 23-28 százalék volt a szakszervezeti tagok aránya a munkásság összlétszámához képest.
„A II. (világ)háború befejeződése után szervezkedhettek az addig eltiltott rétegek: a földmunkások, vasutasok, postások. Alakultak értelmiségi dolgozókat tömörítő szervezetek, a mérnököké és technikusoké, a pedagógusoké, orvosoké, a köz- és magánalkalmazottaké. A szakszervezetek összetétele megváltozott, és létszámában jelentősen növekedett. Növelte a létszámot, hogy a belépők nem egyénileg, önkéntesen léptek be a szervezetbe, hanem dolgozói kollektívák jelentkeztek felvételre. Voltak olyan esetek is, hogy egész üzemek dolgozói együttesen léptek be a szakszervezetbe. Központi akaratra és helyi buzgólkodásra terjedt a kötelező szakszervezeti tagság. A kötelező tagság kísérőjelensége lett a tagdíj központi levonása a bérekből.” (L.J)
A Magyar Kommunista Párt és a MSZDP közötti ellentét, miszerint a szakszervezeteket a nyílt politikába kell bevonni, nem pedig a szakmai érdekképviseletet végezni, 1948-ra az előbbi javára dőlt el, amikor vége lett az alulról szerveződésnek, és fentről kezdték a tisztségviselőket kinevezni. Mindazonáltal a háború után egy igen nagy jelentőségű eseménynek számított a szakszervezetek történetében az 1945. évi Iparügyi Minisztériumi rendelet (50775/1945. IpM), ami kifejezetten kormányzati részről szorgalmazta a kollektív szerződések megkötését. Ezek a kollektív szerződések „munkajogi és szociális szempontból fontos vívmányokat tartalmaztak a munkásság számára: rögzítették az „egyenlő munkáért egyenlő bért” elvét, heti 48 órás munkaidőt állapítottak meg, elismerve az ebédidőt.” (L.J) Íme a rendelet szövege:
„Nagy-Budapest területén dolgozó összes fizikai és szellemi munkás bérrendezése tárgyában
Jelen rendelet kihirdetésétől számított nyolc napon belül Nagy-Budapest területén dolgozó összes fizikai és szellemi munkások bérének (fizetésének) helyes és időszerü megállapítása végett úgy a munkáltatók, mint a munkavállalók érdekképviseletei Gyáriparosok Országos Szövetsége és ennek szakosztályai, szakszervezetek, ipartestületek, stb.) paritásos munkabérmegállapitó bizottságokat kötelesek kiküldeni.” (Takács Ferenc, az Ideiglenes Nemzeti Kormány iparügyi minisztere, az MSZDP képviselője)
1948-tól az MKP és az MSZDP egyesülése után a szakszervezeteknek már a kommunisták elképzelései szerint a szocializmus építésének kérdéseivel kellett foglalkozniuk, ez aztán Rákosi alatt csúcsosodott ki. Bár 1956-ban kísérlet történt a szakszervezetiség független alapokra tételére, hogy ismét a munkás érdekképviselettel foglalkozhassanak, a forradalom leverése után maguk a szakszervezetek visszakoztak a kezdődő retorziók hatására.
A 60-as évektől az MSZMP kijelölte az ekkor kb. 90%-os tagsággal bíró szakszervezetek szerepét a szocializmus építésében: A Munka Törvénykönyve szerint a szakszervezetek jogosultak voltak a kollektív szerződés megkötésére, és ők látták el továbbra is a munkavédelmi, egészségvédelmi, társadalombiztosítási feladatokat, szervezték az üdülést és (elméletben) létezett vétójoguk is jogsérelem esetén. Véleményezési joguk is volt az üzemi élet területén, de a gyakorlatban általában figyelmen kívül hagyták őket.
A 70-es, de még inkább a 80-as évektől kezdve a társadalom nagy változásokon ment keresztül, az életszínvonal növekedni kezdett, megjelentek az első kisvállalkozások, a fusizás, a csúszópénz, tehát a láthatatlan jövedelmek, s ez bontogatni kezdte azt a képzetet, hogy csak állami forrásból származhat a jövedelem. A szakszervezeti élet területén is egyre jobban belefásultak a munkavállalók a taggyűléseken való részvételbe, mert a munkáltató valójában nem vette figyelembe az általuk elmondottakat. A szakszervezet formálisan működött ugyan, de a tagság már nem érezte, hogy értük dolgoznának. A 80-as években, a független lengyel Szolidaritás szakszervezet megalakulása után a szakszervezet tisztségviselőinek a munkahelyekkel közvetlenebb kapcsolatban lévő része érezte, hogy nem szolgálhatják ki egyszerre a hatalmat, és képviselhetik a vele szemben állók érdekeit, születtek is műhelymunkák szervezeti változtatásokra, de ezek nem tudtak áttörni a kereteken. A szakszervezetiség nem sokban különbözött az MSZMP tagságtól a gyakorlatban, mert senki nem érezte függetlennek őket. A rendszerváltás után a szakszervezeti vagyonokkal való elszámolási kötelezettség is egyfajta elégtétel vételként maradt meg az emberekben.
A rendszerváltás után
A rendszerváltás környékén (1988) indult egy változás az első SZOT-on kívüli független szakszervezet, a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete (TDDSZ) megalakulásával, és még ebben az évben megalakították a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligáját (LIGA). 1990-ben megalakították a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségét (MSZOSZ) továbbá a közalkalmazotti, köztisztviselői és kulturális szférát tömörítő Szakszervezetek Együttműködési Fórumát (SZEF). A konföderációk közül a Munkástanácsok Országos Szövetsége az egyetlen, ami kifejezetten keresztény szociális szakszervezetként határozta meg magát, valamint abban is eltért a többi szakszervezettől, hogy a privatizációhoz is máshogyan viszonyultak, ugyanis kifejezetten támogatják a munkavállalói résztulajdonlást. Tehát egy új, plurális szakszervezeti világ kezdett kialakulni a sok új politikai párttal párhuzamosan, mely lehetőség ugyanúgy magában hordozott előnyöket, mint hátrányokat is.
Sem a szakszervezetek, sem a társadalom nem készült fel erre az új kihívásra. A sokféle szín egyrészt sokféle érdeket, véleményt tud képviselni, másrészt viszont mindezt a sokféleséget a hatékonyság és a cél érdekében meg kellene tanulni összehangolni. Ahogy Palkovics Imre, a Munkástanácsok elnöke mondta: „Magyarországon a munkavállalók saját érdekképviseleti kultúrájának hagyománya a rendszerváltáskor nem volt meg, és sajnos ezt azóta sem sikerült elterjeszteni, mert ment a szakszervezetek közötti csatározás is, amit a mindenkori kormányok jól ki is használtak”. A 2018-as rabszolgatörvény néven elhíresült túlóratörvény elleni sikertelen fellépés egy igen jó példája annak, mi történik akkor, ha a szakszervezetek rosszul mérik fel, mi is lehet a legfontosabb eszköz a kezükben, amivel rákényszeríthetnék a döntéshozókat a törvény visszavonására. Hiába voltak tárgyalások és tüntetések is az országban, az országos sztrájk lehetőségét csak a MASZSZ vetette fel. Pedig ez olyan szinten bénította volna meg a gazdaságot, hogy a kormánynak erre reagálnia kellett volna. De ez már sajnos azzal a kormánnyal szembeni szélmalomharc része volt, aminek eltökélt céljai közé tartozott minden jog központi irányítás alá vételének törvénybe iktatása.
A 2/3-os FIDESZ-KDNP kormány munkajogi kártéteménye
A 2010-es fideszes 2/3-os kormányváltás után jövő törvénykezési gőzhenger a szakszervezeteket is sújtotta. A kormány mindent a teljes ellenőrzése alá akart vonni, így a munkavállalói érdekek felügyeletét is. Ugyan az Alaptörvény »Szabadság és Felelősség« fejezeten belül két paragrafusban közvetlenül foglalkozik a szakszervezetekkel, és garantálja tevékenységüket, beleértve kollektív szerződéskötési jogukat és munkabeszüntetési jogukat, de ezen jogok megvalósulását már semmivel nem garantálja. Nemcsak hogy kivették a korábbi alkotmányban még benne lévő háromoldalú érdekegyeztető fórumot, az Országos Érdekegyeztető Tanácsot (OÉT) az Alaptörvényből, de helyére a kormány egy tőle függetlenül működő konzultációs fórumot hozott létre, a Nemzeti Gazdasági és Társadalmi Tanácsot (NGTT), ami csupán egy kétoldalú konzultációs fórum, így nem kell semmilyen törvényi felelősséget vállalnia azért, ami ott történik. A sztrájktörvény módosítása a sztrájkjog ellehetetlenülését eredményezte, ezzel pedig megágyazott a kormány a munkavállalók szabad kizsákmányolásának. Bár sok dolog nem teljesen egyértelmű a törvényben, a munkavállalók körében újra elterjedt a kádári érából jól ismert egzisztenciális félelem légköre a tiltakozásokkal kapcsolatban. Ez a légkör jellemzi a pedagógus társadalmat is, amit sok vezető szóbeli figyelmeztetésekkel erősít.
A 2012. évi Munka törvénykönyve nemcsak a munkavállalók számára tartalmazott hátrányos passzusokat, de közvetlenül érintette a szakszervezeteket is. Az a tény, hogy 10%-hoz kötötték a kollektív szerződéskötéshez fűződő jogukat, a csökkenő taglétszámú szakszervezeteket nyilvánvaló hátrányba sodorta. Ezt az intézkedést készítette elő az a kormányzati rendelkezés, melynek értelmében 2012. januárjától kezdve közszolgáltatási ágazatban működő szakszervezetek esetében a tagdíjat nem vonják le automatikusan a havi fizetésből, illetve nem utalják át az illetékes szakszervezetnek. Emiatt több szervezet vesztette el tulajdonképpen véglegesen tagdíjfizetőinek felét. Mondhatnánk erre, hogy a szakszervezetek ágazati összefogással oldják meg ezt a 10%-os küszöböt, csakhogy erről a törvény már előrelátóan rendelkezett: szakszervezeti szövetség esetén minden egyes szakszervezetnek külön-külön is kell rendelkeznie a 10%-kal.
Ezzel párhuzamosan a kormány a közalkalmazottak és a rendvédelmi szervezeteknél dolgozók számára ingyenes kötelező tagságú kamarákat hozott létre (mint például a pedagógusok esetében a Magyar Pedagógus Kart), amik természetesen nem alulról szerveződő képviseletek, azaz nem a dolgozókat képviselik. A múltbeli tapasztalatok alapján a pedagógus szakszervezetek a 2023. januárjától hatályba lépő tagdíj levonás megszüntetése miatt további taglétszám csökkenéstől tartanak.
Láthatóan a kormány célja minden szférában a szakszervezetiség megszüntetése, amellyel a dolgozók kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek. A szakszervezetekre pedig a munkavállalói jogok képviselete végett igenis szükség van. Ők azok, akik kollektív szerződéskötésre lennének jogosultak a munkavállalók és a munkáltató között egy megfelelő érdekegyeztető fórumon. Ez nem kommunista hagyomány, hanem európai szintű és hagyományú jog. Európai szintű probléma a szakszervezeti tagság csökkenése is, ennek ellenére például Franciaországban, ahol a munkavállalói jogok képviseletének mintaszerű hagyománya van, a 10% alatti tagság ellenére is köttetnek kollektív szerződések: mert a szakszervezet ilyen joga nem a taglétszámhoz, hanem egyéb kritériumokhoz kötött. Németországban pl ágazati szinten működnek a kollektív szerződések, nem csupán egy cégnél, hanem az egész országban érvényes lesz minden az iparágban működő cégre. Jó minta sok helyütt van, meríteni volna honnan.
Renaissance – lehet és kell is megoldás
Ha visszatekintünk az 50775/1945. Ip. M. rendeletre, Magyarországon is van rá történelmi példa, hogy a kollektív szerződések létrejöttét maga a kormány ambicionálta, és biztosított neki fórumot. Ha végre lesz egy demokratikus kormányunk, vissza kellene állítani a háromoldalú Országos Érdekegyeztető Tanácsot, a kollektív szerződéskötéseket francia mintára alapjognak kellene nyilvánítani a munkajogban, és a megkötésére jogosult szakszervezeteket nem kellene a 10%-os küszöbnek alávetni. Meg kellene szüntetni az összes olyan korporatív testületet, ami a szakszervezetek munkajogi érdekvédő szerepét hivatott látszólag átvenni. Eljutottunk odáig is, hogy sajnos ma már vannak olyan nagyvállalatok, akik ellehetetlenítik a szakszervezeti képviseletet a cégeiknél, amit nálunk nem szankcionál hatékonyan semmilyen törvény. A munkavállalót a törvény erejével kell védeni, nem lehet várni arra, hogy az őt védendő szakszervezet majd egyszer eléri a küszöböt, hogy addig vele pedig bármit meg lehessen tenni, amire látjuk, egyre több példa is van. Mit is mondott felszólalásában Schiffer András 2012-ben a parlamentben?
„A munka világának a természete alapvetően különbözik a normál kereskedelmi ügyletek viszonyrendszerétől. A munkajog pontosan azért alakult ki, és azért vált el a hagyományos polgári jogtól, mert kezelni kell azt a helyzetet, hogy a munka világában – akár kisvállalkozásokról beszélünk, akár nagyüzemekről, akár állami intézményekről, akár magánszervezetekről beszélünk – nagyon komoly függőségi, alávetettségi helyzet van. Nem lehet megkerülni azt sem, hogy a kapitalizmus világában valamit kezdenie kell a szabályzónak azzal a körülménnyel, hogy a munka és a tőke között egy alapvető ellentét feszül, a kizsákmányolás ott van a mindennapokban. Éppen ezért arcátlan képmutatás úgy kezelni a munka világát, mint mondjuk, a kereskedelmi ügyleteket. Aki elpolgári-jogiasítja a munkajogot, és gyakorlatilag ezzel felszámolja a munkajogot, az nem tesz mást, mint nem vesz tudomást arról a különbségről, arról a helyzetbeli különbségről, ami egy munkáltató és egy alávetett munkavállaló között van.”
Viszont bármilyen jogot is biztosítunk, azzal a joggal rendelkező kell, hogy tudjon élni. A szakszervezetek számára itt van az igazi munka, még akár a 10%-os küszöbbel is: meg kell tudni mutatni a munkavállalóknak, hogy a szakszervezet milyen valós eredményeket tud elérni, ha rendelkezik kollektív szerződéskötési joggal. Szükséges maguk számára is kijelölni a feladatot, hogyan lehet aktív tagokat toborozni, és megértetni munkavállalókkal, hogy eredményeket csakis az ő tevékeny részvételükkel lehet elérni. A szakszervezeteknek folyamatosan képezni és tájékoztatni kell a tagjaikat, és egy idő után ki tud alakulni az a fajta kultúrája a szakszervezetiségnek, ahol végre mindenki megérti, hogy nem szolgáltatásról van szó csupán, hanem egy önkéntes összefogásról a közös cél érdekében. A civil gondolkodást még sok területen kell tanulnia a magyar polgárságnak, ebben a rendszerváltás óta óriási lemaradásunk van. Zárógondolatként hadd idézzem Karácsony Szilárd, szakszervezeti szervezetfejlesztési szakértő megszívlelendő gondolatait:
„Meg kell tanítanunk a munkavállalókkal, hogy az összefogás az egyedüli lehetőség érdekeik érvényesítésére vállalati, ágazati és országos szinten egyaránt. Feladat van bőven. A szakszervezet nem csodaszer és nem szolgáltató, ahová a tagok befizetik a tagdíjat és az például biztosítja a jóléthez szükséges béreket. Sokan azt hiszik, hogy a szakszervezeti vezetők tehetetlensége vagy lustasága miatt nem javultak a munkakörülmények és a fizetések. Ezt fejezi ki az a kérdés, amit rendszeresen feltesznek a munkavállalók: Mit ad a szakszervezetet? A SZOT adott. Beutalót. De az sem jutott mindenkinek, és az ebből adódó elégedetlenség meggyökerezett bennünk. Egyetlen szakszervezet sem tud elég jó választ adni erre a kérdésre. A jó kérdés csak az lehet, hogy „Mi munkavállalók mit tudunk közösen elérni?”. Erről szól az igazi szakszervezet. Ez benne a lehetőség. Ha összefogunk, és közösen megfogalmazott célok mellé állunk a végrehajtásban is, akkor, ha lassabban is, de lesz eredménye. Az pedig, hogy kihasználjuk-e ezt a lehetőséget, csak rajtunk múlik, senki máson. Ideje nekilátni, mert nem csak óriási bajban, hanem komoly kihívások előtt is állunk!”