Az orosz-ukrán háború története – I. rész

Ukrajna történelmének összefoglalása a Szovjetuniótól való függetlenedéstől Euromajdanig

Ezen publicisztika egy négyrészes cikksorozat első része, melynek célja Ukrajna és az orosz-ukrán háború kitöréséhez vezető okok bemutatása. A jelen fejezet Ukrajna közelmúltbeli történelmét tekinti át, különös figyelemmel azon eseményekre, amelyek véleményem szerint az ukrán főváros főterén, Nezalezsnosztyi majdanon, 2013. év november végén kitörő forradalomhoz (Euromajdan, később a ’méltóság forradalma’) vezettek.

A teljes cikksorozat célja a háborúval kapcsolatos legelterjedtebb összeesküvés-elméletek cáfolása és a tények mentén egy, talán ezen elméletek világképénél is sivárabb indok bemutatása a háború kitörésére. Röviden összefoglalva az első ilyen összeesküvés-elmélet tételmondata: „A NATO terjeszkedése Kelet-Európában az 1990-es évektől egyre jobban fenyegette Oroszországot, és emiatt Oroszország belekényszerült egy »preventív honvédő háborúba« Ukrajnában.”, míg a másik a „színes forradalmak” teóriája. A két összeesküvés-elméletet és a tényeket, melyek cáfolják magyarázóerejüket, a későbbi fejezetekben fogom tárgyalni.

Ukrajna rendszerváltást követő történelme

Ukrajna posztszovjet történelme nagyban hasonlít a kelet-európai térség volt szovjet tagköztársaságainak és a varsói országoknak a berlini fal leomlása utáni történelméhez. Ezen történelem első lépése a függetlenedés a Szovjetuniótól, melyet Ukrajnában az 1991-es augusztusi szovjet puccs után kiáltottak ki, 1991. december 26-án. Ukrajna története párhuzamosan követi Magyarország, valamint a varsói országok és a volt szovjet tagköztársaságok történetét: hurráoptimizmus; a piacgazdasági rendszer bevezetésére tett próbálkozások; a kollektivizált földtulajdon, a nemzeti tőke (gyárak, vállalatok, ingatlanok, iparágak) privatizálása; gazdasági krízisek a nemzeti valuta leértékelődésével valamint a kamatlábak és az infláció megugrásával[1] párhuzamosan; a vagyoni eloszlás egyenlőtlenségének megugrása (oligarchák megjelenése)[2]; strukturális kiigazítási program[3], lassú gazdasági növekedés, kilábalás a gazdasági krízisekből és egy autoriter államfő, Leonyid Kucsma (Ukrajna elnöke 1994-től 2004-ig) megjelenése.

Az Ukrán Nemzeti Bank alapkamat rátájának alakulása, alapkamat értékek változása, 1992 – 2004

Az ukrán infláció alakulása, havi értékek, 1995 – 2004

Kucsma bukása

Leonyid Kucsma bukása 2000. november 28-án kezdődött, amikor is egy, a testőre által készített, több mint 500 órás hangfelvétel gyűjtemény került nyilvánosságra, amely az 1998 és 2000 közötti irodai megbeszéléseit tartalmazta. A felvételeken szerepel többek között kenőpénz elfogadása, képviselők megfenyegetése, megbeszélések arról, hogy hogyan lehetne választásokat manipulálni. Ezen felül elhangzik egy illegális fegyverkereskedelmi megállapodás egy radarrendszerről az akkori iraki elnökkel, Szaddám Huszeinnel és ami, a legmarasztalóbb, egy beszélgetés a kormány belügyminiszterével, Jurij Fedorovics Kravcsenkóval, amelyben Kucsma megkéri, miniszterét, hogy „intézzen el” egy zavaró újságírót, ami furcsa egybeesés, ha figyelembe vesszük, hogy a zavaró újságírót, nevezetten Georgij Gongadzét, 2000. november 2-án holtan találták a Kijev közeli Tarashcha város melletti erdőben[4]. A holttestet lefejezték és savval öntötték le.

A fent leírt események zavargásokhoz vezettek, amelyek 2000. december 15-étől 2001. március 9-éig tartottak, az erőszakmentes tüntetéssorozatnak a korabeli ukrán ellenzék az ’UKB’ nevet adta, amely magyarra fordítva azt jelenti ’Ukrajna Kucsma nélkül’. A tüntetéssorozat hatásásra Kucsma népszerűsége 9% alá csökkent, ezzel a korabeli ukrán politikusok közül az egyik legnépszerűtlenebbé vált. A nyugati országok részéről a tüntetéssorozatra adott reakciók nagyobbrészt szimbolikus, diplomáciai lépések voltak. Kivéve az Egyesült Államokat, melynek korabeli nagykövete Ukrajnában megszerezte a hangfelvételeket, kivizsgáltatta az FBI-jal azok hitelességét, majd közzétette az erről készült jelentést[5], mely további olajat öntött a tűzre. A tüntetéssorozatra reagálva Kucsma rövid időn belül kiábrándult az európai integrációból és a nyugatos politikából, melyet korábban képviselt, és elkezdett az oroszok irányába fordulni, mivel Oroszország a krízis elejétől a végéig támogatta kormányát és nem ismerte el a felvételeket hitelesnek, ellentétben az Egyesült Államokkal.

Ennél is fontosabb volt azonban, hogy Kucsma kormányának két tagja, Viktor Juscsenko (miniszterelnök, 1999-2001) és helyettese, Julija Timosenko is népszerűbbé vált Kucsmánál. Juscsenko korábbi gazdasági tapasztalatai miatt került a kormány élére – miniszterelnökké válása Ukrajna ezredforduló környéki szörnyű gazdasági helyzete miatt következett be (Juscsenko korábban az Ukrán Nemzeti Bankot vezette és az ország függetlenedésekor az ukrán nemzeti valuta, a hrivnya, hiperinflációból való stabilizálásában segédkezett.). Mivel az IMF megtagadta további összegek lehívását a korábban biztosított strukturális váltást elősegítő hitelkeretből, Kucsma Juscsenkót nevezte ki miniszterelnöknek, kifejezetten azzal a céllal, hogy tegye rendbe az ukrán gazdaságot és elkerülje a fizetésképtelenség beállását, Juscsenkó pedig Timosenkót nevezte ki helyettesének.

Timosenko egyike volt az ukrán energiaipari oligarcháknak, azonban Ukrajna függetlenedése után ezen oligarchák belső harcainak áldozatává vált és elvesztette vagyona jelentős részét. Ezután „rebrandelte” magát mint az „emberek oligarchája”. Az oligarcha, aki meg tudja állítani a többi oligarchát, mert ismeri őket és a trükköket, amelyeket alkalmaznak. Miniszterelnök-helyettesként sikerült 4 milliárd dollárnyi adózási kiskaput bezárnia az ukrán energiaipari oligarchák előtt, így Ukrajna elkerülte a fizetésképtelenséget. Juscsenko, a krach elkerülése után arra használta a fennmaradó összegeket, hogy kifizesse az elmaradt nyugdíjakat, ami rendkívül népszerűvé tette.[6]

Ahhoz, hogy Kucsmának esélye legyen a következő választás megnyerésére, úgy kellett eltávolítania mind Juscsenkót, mind Timosenkót, hogy ez ne hasson vissza negatívan saját népszerűségére. Ezért először okirat-hamisítás és földgázcsempészet vádjával kényszerítette Juscsenkót, hogy kirúgja Timosenkót majd utóbbit néhány hétre bebörtönöztette (ez nem az utolsó alkalom lesz, hogy Timosenko börtönbe kerül). Amikor ez nem működött, kirúgta Juscsenkót és a helyére a karizmátlan és ismeretlen Viktor Janukovicsot (2002-2004) választotta, mint miniszterelnök. Azonban Juscsenko egy új pártot alapított, amely azonnal esélyessé vált Kucsma pártjának leváltásra. Kucsma rájött, hogy nem fogja tudni legitim eszközökkel megnyerni a következő választást. Ezt felismerve beletörődött politikai sorsába és kiválasztotta politikai utódját, jelenlegi miniszterelnökét, Viktor Janukovicsot. Azonban ahogy már írtam, Janukovics nem volt se ismert (korábbi politikai tapasztalat egy kinevezéses regionális kormányzói pozíció volt), se karizmatikus. Ezért kampányolás vagy programalkotás helyett a 2004-es választásokat megpróbálta egy nyelvi alapú kultúrharccá változtatni. Juscsenko ellen lejárató kampány indult, amelyben oroszellenes ukrán fasisztának tüntették fel, aki el fogja törölni az orosz kisebbségek nyelvi egyenlőségi jogait és leválasztja az ukrán ortodox egyházat az oroszról. A kampány alatt egy TV-vitára is sor került, mely különösen fontos az események megértésének szempontjából. A felek között a következő párbeszéd zajlott le:

Viktor Janukovics: Viktor Andrejovics, ha Ön azt gondolja, hogy nyerni fog és Ukrajna elnöke lesz, akkor nagyon téved. Ha nyer, Ön Ukrajna egy részének lehet az elnöke.

Viktor Juscsenko: Senki nem fog bezáratni orosz nyelvű iskolákat, senki sem fogja Ukrajnát kettéválasztani, ahogy az az egész országban plakátokon látható, amelyeket a kormányzati oldal helyezett el. A Krím mindig az ottlakókhoz és Ukrajnához fog tartozni, senki nem fogja bekeríteni Luhanszkot és Donyecket szögesdróttal. Ön egy komoly ember, ne ismételje el ezeket a mítoszokat… Ukrajna egységére tekintsünk úgy, mint egy templomra, amelyet minden politikusnak védenie kell és amikor veszít, nem kell egy szomszédos országba futnia és kijátszani a szeparatizmus/föderalizmus kártyáját.[7]

Juscsenkó, Janukovics és Timosenko balról jobbra

Ukrajna etnikai megosztottsága

Meglehetősen elterjedt nézet, hogy Ukrajna megosztott ukránok és oroszok között. Ez részben igaz, de félrevezető. A valóság az, hogy Ukrajnában szinte mindenki beszél oroszul (a posztszovjet időkből és az orosz birodalomi időkből fennmaradt adottság ez) és a 2001-es első és eddig utolsó népszámlálás eredménye alapján, a lakosság kb. 70%-a beszél ukránul. Amikor Ukrajnában oroszokról, etnikai oroszokról, vagy orosz ajkúakról beszélnek, a népesség azon százalékát értik alatta, akik nem tudnak ukránul beszélni, ők körülbelül a lakosság 30%-át jelentik.

Ukrajna etnikai megoszlása a 2001-es népszámlálás szerint[8]

Az igazi társadalmi törés az országon belül az ezredforduló környékén háromtényezős volt:

az első csoportot a szélsőjobboldali ukrán nacionalisták alkották;
a másodikat a nagyvárosok (Kijev, Lviv, Harkiv, Odessza) polgárai, akik számára az elsődleges társadalmi kérdés a gazdasági helyzet javítása és így az EU-csatlakozás volt;
a harmadik pedig az orosz ajkú régiók lakosai, akik a korábbi Szovjetunió területének ipari központjaiban, valamint a Krím félsziget területén éltek, amely területek a háború előtt és a rendszerváltás után Ukrajna rozsdaövezetévé váltak.

Az első csoport nagyrészt Timosenkót támogatta, a második Juscsenkót míg a harmadik Janukovicsot, de mivel mindhárman ugyanabból az adminisztrációból jöttek (Kucsma nevezte ki őket), és mivel mindhárman nagyjából ugyanazt a platformot (EU-csatlakozás) képviselték, Janukovicsnak kellett egy további ügy, amellyel megkülönböztethette magát Juscsenkótól, ez pedig az Egyesült Államok lett.

2004-ben, egy évvel az iraki háború kezdete után, az USA presztízse meredeken zuhanni kezdett a globális közösségben, Juscsenkó felesége pedig amerikai volt, így aztán a Kucsma által irányított állami média azt a képet kezdte festeni Juscsenkóról, hogy az USA bábja, aki el fogja tépni Ukrajnát Oroszországtól, hogy becsatolja a NATO-ba – amely egy furcsa vád volt, tekintve, hogy Kucsma, Janukovics elnöke, volt az, aki kétségbeesetten szerette volna, hogy Ukrajna csatlakozzon a katonai szövetséghez. Kucsma e cél elérésének érdekében, az iraki háború kitörését követően 1000 ukrán katonát küldött Irakba, mintegy megvesztegetve az akkori amerikai elnököt, George W. Bush-t.[9]

Mivel Kucsma kezében volt az állami tévé, a vád ráragadt Juscsenkóra és hozzá vonzotta az első társadalmi csoport (az ukrán nacionalisták) jelentős részét. Ez pedig idegessé tette Putyint és a Kremlt. Nem bármilyen etnikai erőszaktól való félelem miatt az ukrajnai oroszokkal szemben, inkább azért, mert az ukrán nacionalizmus, orosz szemszögből, azzal az orosz kulturális identitással megy szembe, hogy ők a nép, amely felszabadította az ukránokat Hitler alól, nem az, amely újra elfoglalta Ukrajnát Sztálinnak.

Mindezzel azt illusztrálom, hogy az ukrán etnikai konfliktus a 2000-es évek elején inkább hasonlított egy amerikai kultúrharcra, mint egy balkáni, etnikai alapú konfliktusra. A legtöbb politikus és ukrán oligarcha számára az ügy nem volt más, mint egy eszköz, amit választások idején cinikusan felhasználhattak a ’saját tábor’ mozgósítására. Egy bohózat.

Mivel már kétszer használtam a ’kultúrharc’ szót, úgy gondolom, érdemes kibontani, hogy mit is jelent ez – nem a történelmi, hanem a jelenkori jelentését tekintve. A szó jelenkori jelentése az én értelmezésemben: felhajtást gerjeszteni olyan társadalmi problémák körül, amelyek vagy csak a társadalom egy nagyon minimális százalékát érintik, vagy teljes egészében kitaláltak. Az Egyesült Államok 9/11 utáni történelmében ezt néhol sikeresen, néhol kevésbé sikeresen használja a politika a társadalom képzelt problémák mentén való megosztására. Miért lehet ezt a 2000-es évek Ukrajnájában történő eseményekkel analógiába hozni? Mert legkésőbb a Krím annektálásáig a probléma generált volt: nem követtek el etnikai atrocitásokat az orosz kisebbség ellen, az orosz nemzetiségűek beszélhettek oroszul és oroszul taníttathatták gyermekeiket. A kérdés csupán azután vált tényleges problémává, miután a politika elvesztette a kontrollt az általa generált indulatok felett.

Azonban a Kreml nem értette a viccet és Kucsma sikeresen elérte, hogy Putyinék fenyegetésnek vegyék Juscsenkót, annak ellenére, hogy ő mindent megtett az oroszellenesség vádjának lemosása érdekében. Így Oroszország több mint 300 millió dollárral támogatta Janukovics kampányát, és Putyin korábbi kampány menedzsere, Gleb Pavlovsky vette át Janukovics kampányának vezetését, aki a pénz nagyrészét TV-hirdetésekre fordította. Amikor ez nem hozott eredményeket, a Kreml elérte, hogy az orosz ortodox egyház pátriárkája, aki egyben az ukrán ortodox egyház feje is, Janukovicsot támogassa a választásokon. Amikor pedig ez sem javította Janukovics helyzetét, a Kreml megpróbálta megmérgezni Juscsenkót… és amikor ez sem működött egyszerűen csak megpróbálták elcsalni a választásokat.[10]

Viktor Juscsenko a mérgezés előtt, illetve a mérgezés után

Narancsos forradalom

A probléma a fenti befolyásolási kísérletekkel az volt, hogy a lakosság előre láthatta, hogy a regnáló hatalom meg fogja próbálni elcsalni a választásokat. Így amikor az „exit pollok”[11] és a hivatalos eredmények között több mint 10% különbség volt senkinek nem kellett várnia hivatalos vizsgálatokra, hogy tudja mi történt, több százezer ukrán mozdult meg egyszerre.

Kucsmának két választási lehetősége maradt: megpróbálja erőszakkal megtörni a tüntetőket, vagy kiegyezik Juscsenkóékkal. Ő a kiegyezést választotta, aminek eredményeképp új, szabad választást írtak ki, amelyet Juscsenko nyert meg, így ő lett az ország harmadik szabadon választott elnöke, míg Julia Timosenkót, aki ebben a küzdelmében támogatta, miniszterelnökké nevezte ki.

Csupán egyetlen probléma volt. Juscsenko és Timosenko nem kedvelik egymást, sőt kifejezetten utálják egymást és rosszul működnek együtt, ez az ellenségeskedés pedig személyes okokra vezethető vissza. Két éven belül Juscsenko menesztette Timosenkót miniszterelnöki pozíciójából. Azonban a 2006-os ukrán parlamenti választások lehetetlenné tették, hogy mást válasszon Timosenkón kívül miniszterelnöknek, mivel Juscsenko pártja kisebbségbe került az ukrán parlamentben. Egy valakin kívül. Az a valaki pedig nem más volt, mint a 2006-os választás győztese, Viktor Janukovics, az ellenfél, akinek nagy valószínűséggel keze volt a Juscsenko ellen elkövetett merényletben (a mérgezés pontos története máig homályos, nem lehet tudni, hogy az orosz titkosszolgálatok egyedül hajtották végre a merényletet vagy Janukovics tudtával).

Azonban Juscsenko nem tudott együtt dolgozni Janukoviccsal sem, így őt is menesztette és újra pozícióba emelte Timosenkót, de a kettejük közti munkakapcsolat továbbra sem javult, ezért Juscsenko megpróbált – alkotmányellenesen – új, előrehozott választásokat kiírni. Az ország vezetésében ez a három politikus gyakorlatilag semmiben sem tudott egyetérteni, együttműködni, ha valamelyik bármilyen témában pozíciót váltott, a másik kettő az ellenkező pozíciót vette fel, puszta rosszindulatból.

Mindez nem változott a 2008-as gazdasági világválsággal sem. Azonban ennél is problematikusabbá vált, amikor Oroszország 2009 januárjában, a tél közepén csökkenteni kezdte az Ukrajnát elérő földgáz mennyiségét, valószínűleg jobb árak kiharcolása érdekében. A még miniszterelnök Timosenkónak új szerződést kellett kötnie Oroszországgal a gázárakról, amely szerződésben jelentősen megemelkedett a gáz ára. Ez komoly népszerűségcsökkenést okozott számára, és mind Janukovics, mind Juscsenko egy áruló narratívát kezdtek el Timosenkoról generálni. Azzal vádolták Timosenkót, hogy szándékosan kötött Ukrajna számára kedvezőtlen szerződést. Kormányzásuk utolsó két évében, Juscsenko és Timosenko gyakorlatilag csak egymás szabotálásával foglalkozott. Ez tökéletes teret teremtett Janukovics számára.

Janukovics a 2010-es választásokra kanyarodva elküldte az orosz tanácsadóit és amerikaiakat bérelt fel (Paul Manafortot, Donald Trump 2016-os kampányfőnökét és Ted Devinet, Bernie Sanders 2016-os kampányfőnökét). Az új tanácsadók pedig azonnal elkezdtek Janukovics eladhatóságán dolgozni, aminek a fókusza az EU-csatlakozás volt.

Ahogy azt korábban említettem, az ország társadalmi megosztottságának egyik csoportja a nagyvárosok polgársága, akik politikailag leginkább az EU-csatlakozást óhajtják. Hogy miért? Empirikusan, egy ukrán lakos szemszögéből nézve, Lengyelország, amely az 1990-es évek elején körülbelül azon a szinten állt gazdaságilag, mint Ukrajna a 2010-es évek elejére háromszor olyan gazdag lett.[12] Az ukránok pedig, mint minden ember, jobban szerettek volna élni.

Janukovics kampánytanácsadói azt a képet keltették róla, hogy pontosan a jó orosz kapcsolatai miatt fogja tudni ő Ukrajnát bejuttatni az EU-ba – és ez működött. Janukovics megnyerte a 2010-es elnökválasztásokat.

Janukovicstól Euromajdanig

Győzelme után Janukovics egyből megkezdte az oroszok kiengesztelését. Aláírt egy 30 éves szerződést az orosz flotta szevasztopoli bázisának fenntartásáról. Ez lehetetlenné tette Ukrajna csatlakozását a NATO-hoz, mivel ehhez szükséges, hogy harmadik ország a csatlakozó ország területén ne tarthasson fenn katonai bázisokat. Ráadásul az ukrán parlament egy olyan törvényt is elfogadott, amely lehetetlenné tette az elnök számára bármilyen nemzetközi katonai szövetséghez történő csatlakozást. Ezek a lépések megosztóak voltak, de keresztülmentek.

Azonban Janukovicsnak volt egy további napirendi pontja: a bosszú. Amikor Janukovics miniszterelnök volt – mind Kucsma, mind Juscscenko – alatt, az állami vagyon jelentős részét nem lehetett privatizálni, mivel a kommunistáknak vétójoga volt. Azonban Janukovics meg tudta őket győzni egy állami vagyonelem privatizálásáról. Ez a vagyonelem a kommunista vezetők korábbi nyári üdülője volt, egy óriási kastély. Janukovics sikeresen értékesítette a kastélyt egy kis befektetőnek, saját magának.[13]

A 2010-es választások idején Timosenko ezt az ügyet többször is felhozta, legismertebben a TV-vitájukban, és azzal fenyegetőzött, hogy hatalomra jutása esetén újra államosítani fogja a kastélyt. Mikor azonban Janukovics győzött, Timosenkót börtönbe csukta, újra. Azonban nem tudta mivel meggyanúsítani, ugyanis Timosenko a politikai élethez csatlakozása óta távol tartotta magát a korrupciós ügyektől. Így aztán Janukovics az Oroszországgal kötött földgázszerződést vette elő, és azzal gyanúsította újonnan Timosenkót, hogy szándékosan kötötte meg az Ukrajna számára kedvezőtlen szerződést és ezzel elárulta Ukrajnát.

Ezek a belpolitikai események (politikai ellenfél bebörtönzése koholt vádak alapján) visszalépést jelentettek Ukrajna demokratizálódásában és elfogadhatatlanok voltak az EU számára. Janukovics igaza bizonyítása érdekében egy óriási lejárató kampányt indított Timosenko ellen mind a nyugati médiában, mind otthon, amiben Timosenkót antiszemitaként és Putyin strómanjaként ábrázolták.[14]

Azonban a Kreml ismét nem volt beavatva a viccbe. Ez a kampány pedig, mint egy mellékhatásként, Putyint is összesározta, ami az oroszokat egy paranoid őrületbe küldte. Egy kiszivárgott dokumentum szerint a Kreml már a Krím 2014-es annektálása előtt több mint kételkedett Janukovicsnak és köreinek megbízhatóságában.[15]

Janukovics minderről nem vett tudomást, és ennek ellenére folytatta az EU-n belüli kampányát Ukrajna Európai Unióhoz történő csatlakozása érdekében. Egészen 2013-ig, amikor Oroszország elkezdte szankcionálni Ukrajnát azzal a nem titkolt céllal, hogy lépjen vissza az EU-s társulási szerződés aláírásától.[16] Az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok ezt csak egy alkudozási háborúnak ítélték, aminek akkor még nem tulajdonítottak túl nagy jelentőséget. Oroszország azonban úgy kezelte a konfliktust, mint egy egzisztenciális krízist. Oroszország akkori speciális ukrajnai nagykövete, Szergej Glazjev, akinek szerepe jelentős lesz a cikksorozat további részeiben is, azzal fenyegetőzött, hogy ha Ukrajna aláírná a társulási egyezményt az EU-val az „semmissé tenné Ukrajnát, mint államot” és „orosz katonai beavatkozáshoz vezetne”[17].

Janukovicsot teljes meglepetésként érte, hogy Oroszország elkezdte szankcionálni országát, mivel Janukovics körein belül az általános nézet az volt, hogy Oroszország félelmét Ukrajna nyugati orientációjától már enyhítették a szevasztopoli bázis fenntartásával és a törvénnyel, mely megtiltotta az elnöknek, hogy bármilyen katonai szövetségbe beléptethesse Ukrajnát, ezért találkozót kezdeményezett Putyinnal. Nem tudjuk, mi történt ezen a találkozón, csupán azt, hogy Janukovics ezt követően, több évnyi tárgyalás után, az Európai Unió Vilniusban tartott keleti partnerségi csúcstalálkozóján nem volt hajlandó aláírni Ukrajna társulási egyezményét az EU-val, és több milliárd eurónyi támogatást követelt az Európai Uniótól az Ukrajna elleni orosz szankciók ellensúlyozására.[18]

Az EU ekkor még nem értette az Oroszország által jelentett fenyegetést, és már a találkozó előtt több európai vezető is inkább tartotta tehernek Ukrajnát, mint lehetőségnek, ezért nem volt hajlandó támogatásokért cserébe aláírni Ukrajnával a társulási egyezményt, így Janukovics a Vilniusi találkozóról üres kézzel távozott.

Azonban a kudarc nem volt opció Janukovics számára. A választásokat egyetlen ígérettel (EU-csatlakozás) nyerte meg és ezután úgy nézett ki, hogy mindenkit csak megvezetett.

Euromajdan

Euromajdan – minden híresztelés ellenére – egy össztársadalmi tüntetéssorozatból vált forradalommá, a tüntetéseket, melyek 2013. november 21-én törtek ki, Janukovics vilniusi döntése okozta. A tüntetések spontán alakultak ki miután kiderült Janukovics döntése. A tüntetők eredetileg az Európai Unió melletti csatlakozás mellett álltak ki azonban a tüntetés rövid idő belül átfordult egy Janukovics lemondását és új választásokat követelő tüntetéssorozattá.

A tüntetések eredeti támogatóit a társadalom azon része alkotta, amely amúgy is elégedetlen volt Janukovics elnöki teljesítményével, de a tüntetőkkel szembeni fellépés a biztonsági szolgálatok oldaláról annyira eltúlzott volt, hogy inkább növelte a tüntetések támogatását, mint csökkentette volna azt. Az alapvetően elégedetlenségből kiinduló tüntetéssorozatra rövid időn belül rátelepedett a politika és a három főbb ellenzéki párt vezetői váltak a tüntetések vezetőivé. Ez a három ember: Arszenyij Jacenyuk, egy fiatal technokrata politikus, aki Timosenko pártját vezette, míg ő börtönben ült; Vitalij Klicsko, az egykori nehézsúlyú profi ökölvívó, aki kvázi megörökölte Juscsenko bázisát, miután utóbbi távozott a politikából; és Oleh Tyahnybok, a szélsőjobboldali, ultranacionalista Svoboda párt elnöke, aki a 2012-es ukrán parlamenti választásokon meglepő sikereket ért el.

Arszenyij Jacenyuk, Vitalij Klicsko és Oleh Tyahnybok balról jobbra

Ahogy a mozgalom nőtt és egyre inkább intézményesült, Janukovics megpróbált egy rendkívül homályos tüntetésellenes törvényjavaslatot keresztülvinni a parlamenten, amely gyakorlatilag a tüntetés bármilyen formáját büntethetővé tette volna.[19] Ez tovább növelte a tüntetések támogatottságát, mivel a lakosság egyre jobban félteni kezdte alapvető szabadságjogait. A tüntetések továbbterjedtek Janukovics bázisára, az ország keleti és déli régióira. Érzékelve, hogy vesztett pozícióban van, Janukovics tárgyalásokba kezdett a három legnagyobb ellenzéki párt vezetőjével.

Az oroszok mindezt úgy értékelték, hogy mindvégig igazuk volt Janukoviccsal kapcsolatosan és tényleg elárulja őket, főleg azután, hogy kiderült: az amerikai nagykövetség vezetésével folynak a tárgyalások. Ezért további diplomáciai, gazdasági és politikai nyomást helyeztek Janukovicsra, hogy erőszakkal vessen véget a tüntetéseknek. Janukovics csapdába került. Mind a pártja, mind a biztonsági szolgálatok megosztottak voltak a hozzá hű lojalisták és a demokraták között.

A tárgyalások eredménye egy olyan kormányzati felállás lett volna, melyben Janukovics elnök marad, de a tüntetéseket vezető pártok elnökei bekerülnek a kormányba, mint miniszterek és az egész kormányzat, mint ideiglenes, ügyvezető kormány működött volna, az az évben esedékes választásokig. Az egyezményt aláírták, azonban az aláíráson az orosz nagykövet nem vett részt. Az eseményen ott volt azonban az akkori lengyel külügyminiszter, akit felvett a jelenlévő médiumok kamerája – egy olyan pillanatban, amikor nem lett volna szabad – ahogy a következőket mondja:

„Írjátok alá! Ha nem írjátok alá, statáriumot fog kihirdetni, behívja a hadsereget és mindannyiótokat megöl!” – Radoslaw Sikorski[20]

Ez a mondat jól illusztrálja a helyzet súlyosságát.

A szerződés aláírása után azonban egy furcsa esemény történt: Janukovics másnapra eltűnt Ukrajnából. A nyugati médiában ez úgy jelent meg, hogy a népharag elüldözött egy diktátort. A valóság azonban sokkal sötétebb volt. A szerződés egyik melléklete szerint felállítottak volna egy független bizottságot, mely döntött volna arról, hogy a biztonsági szolgálatok a tüntetéssorozat különböző napjain megfelelően jártak-e el, amikor több alkalommal éles lőszert használtak a tüntetők ellen[21]. Janukovics biztonsági szolgálatának vezetői pedig azt hihették (vagy meggyőzte őket valaki erről), hogy Janukovics épp most dobja őket a busz alá – így aztán inkább ők szúrták hátba Janukovicsot.[22]

Valaki a biztonsági szolgálatoktól elrendelte a rendőrség visszavonását minden kormányzati épülettől. A biztonsági szolgálatok vezetői az állomány jelentős részével együtt, egyszerűen csak eltűntek. Pár hét múlva azonban újra megjelentek nem máshol, mint a Krím félszigeten, ami már úton volt az annektálás felé.

A biztonsági szolgálatok felszívódásával már senki sem állt Janukovics és a dühös tüntetők között, a majdani, szélsőjobboldali milíciákon kívül. Ami annyit jelentett, hogy Janukovicsnak vagy nulla befolyással kellett volna újra tárgyalnia az ellenzéki pártok vezetőivel megkötött egyezményét, vagy amit tud bepakol egy helikopterbe, és elhagyja az országot. Janukovics a második opciót választotta.

Janukovics eltünésével az ukrán állam az összeomlás szélén állt, így végül – egy nagy valószínűséggel alkotmányellenes folyamatban – saját pártja támogatásával, Janukovicsot eltávolították az elnöki székből, és felállítottak egy ideiglenes kormányt.

Janukovics Oroszországban jelent meg újra, azt állítva, hogy a szavazás az eltávolításáról alkotmányellenes, és még mindig ő az elnök – ez nagy valószínűség szerint igaz is volt. Azonban lett volna jogi megoldás a problémára: visszamegy a hazájába és perre viszi az ügyet. Ő azonban nem volt hajlandó visszatérni Ukrajnába a magára és családjára jelentett fenyegetésre hivatkozva.[23] Azzal azonban, hogy így döntött, megteremtette a tökéletes ürügyet Oroszország számára, hogy beavatkozzon Ukrajnában.

Az ország keleti részén sugárzott TV-csatornák jelentős részét egy oroszbarát ukrán oligarcha, Viktor Medvedcsuk birtokolta. Az ideiglenes kormány kihirdetése után, a keleti részen fogható médiumok olyan történeteket kezdtek el terjeszteni, miszerint az új kormány tele van szélsőjobboldali fasisztákkal, és be fogja tiltani az orosz nyelv használatát. Bár a Svoboda tényleg része volt az új kormánynak, 38 fős frakciójukkal a 450 fős Verhova Radában közel sem a legerősebb frakciót alkották az új kormányban (a Svoboda az elkövetkező választásokon rendre 1-2% körüli eredményeket fog elérni).

Ez ellentüntetéseket eredményezett az ország keleti részén, és a Majdan egyfajta paródiájaként, orosz támogatással minipuccsok törtek ki a keleti régiók székelyein. A puccsok vezetői pedig függetlenedést hirdettek ki, majd segítséget kértek Oroszországtól. Akkoriban mindenki azt hitte, hogy ezek tényleges tüntetések/forradalmak; az ellenkezőjére csak akkor derült fény amikor kiszivárgott egy telefonhívás, melyben Szergej Glazjev a tüntetők fizetéséről és szervezéséről beszél.[24][25][26] Ennek az „ellen-Majdannak” nem lett érdemi eredménye a Krím félszigeten kívül, ahol azonban az ellentüntetőknek volt segítségük.

Spetsnaz egységek, jelvények nélkül, egy légideszantos hadművelet keretében Szevasztopol mellett landoltak, lefegyverezték a rendőrséget, majd az ukrán katonai bázisokat ostrom alá vették.[27] Ezután egy a függetlenedésről szóló népszavazást hirdettek ki májusra, amelyet szinte azonnal lecseréltek egy új, két hét múlva rendezendő, Oroszországhoz való csatlakozásról szóló népszavazásra, amelyen az igenek 95%-kal nyertek, 90%-os részvétel mellett. Ez az eredmény tekintettel arra, hogy a területet az utolsó népszavazás szerint csupán 60%-ban lakják oroszok, erősen megkérdőjelezi a népszavazás hitelességét.

A népszavazás sikerességét ünneplő tömeg a Krím félszigeten

Ezzel a jelen cikk végére értünk, de a cikksorozat további részeiben folytatni fogom az áttekintést. Két okból állok meg ezen a ponton: egyrészről az Ukrajnán belüli konfliktus itt vált kultúrharcból egzisztenciális krízissé – az egyik oldal úgy nézett a másikra, mint vérszomjas nácikra, akiket az USA helyezett hatalomba, míg a másik oldal úgy nézett ellenfelére, mint ötödik oszloposok egy külföldi invázióban; másrészről pedig itt kezdődik az igazi rejtély. Putyin visszafoglalt egy darab területet, amelyet az orosz nacionalisták a Szovjetunió összeomlása óta vissza akartak szerezni. A támogatottsági mutatói a valaha volt legmagasabb szinten állnak. Ukrajna nem tud csatlakozni a NATO-hoz, mivel annak egy chartája hivatalosan kimondja, hogy olyan ország nem csatlakozhat, amelynek fennálló területi vitái vannak. Az ukrán nacionalisták óriásit buktak, mivel harc nélkül engedtek el egy területet. Ha Putyin itt megáll, akkor mindennel elsétálhat, amivel csak szeretne – ehelyett ő eszkalált. Miért? Erre próbálok választ keresni a cikksorozat további részeiben.

Szabó Levente Péter, a Második Reformkor Párt gazdasági igazgatója

[1] 1. ábra: Az Ukrán Nemzeti Bank alapkamat rátájának alakulása, 1992-2004 – Ukrán Nemzeti Bank

[2] 2. ábra: Az ukrán infláció alakulása, 1995-2004 – Ukrajna Állami Statisztikai Hivatala

[3] EFF – Extended Fund Facility, egy USD 2,2 milliárd értékű (később 2,6 milliárdra növelt) hitelkeret, melyet az IMF 1998 szeptemberében hagyott jóvá.

[4] https://www.rferl.org/a/1057789.html

[5]https://www.danskukrainsk.dk/arkiv_1102_2.html#U.S.%20Ambassador’s%20to%20Ukraine%20open%20letter%20to%20the

[6] Åslund, Anders. How Ukraine Became a Market Economy and Democracy. Illustrated, Peterson Institute for International Economics, 2009, 129-139-ik oldalak

[7] Részlet a 2004-es elnökválasztás vitájából.

[8]https://web.archive.org/web/20111217151026/ http://2001.ukrcensus.gov.ua/eng/results/general/nationality/

[9] Åslund, Anders. How Ukraine Became a Market Economy and Democracy. Illustrated, Peterson Institute for International Economics, 2009, 145-ik oldal

[10] Viktor Juscsenko személyes elmondása a 2004-es választásokról – https://www.youtube.com/watch?v=mdqavNccy-I ; https://www.youtube.com/watch?v=TQVWcMJpFng

[11] Exit poll: A választási exit poll a szavazókról közvetlenül a szavazóhelyiségek elhagyása után készített felmérés.

[12] Ukrajna egy főre eső GDP-je 1991-ben 1570 dollár volt, Lengyelországé ugyanekkor 1731. 2012-ben Ukrajna egy főre eső GDP-je 3105 dollár volt, Lengyelországé 14 271 dollár.

[13] https://www.pravda.com.ua/articles/2011/11/9/6742106/ https://www.pravda.com.ua/articles/2010/07/29/5262151

[14] https://www.buzzfeednews.com/article/rosiegray/exclusive-how-ukraine-wooed-conservative-websites

[15] https://zn.ua/ukr/internal/o-komplekse-mer-po-vovlecheniyu-ukrainy-v-evraziyskiy-integracionnyy-process-_.html

[16] https://www.economist.com/europe/2013/08/24/trading-insults

[17] Ukraine’s EU trade deal will be catastrophic, says Russia | Ukraine | The Guardian

[18] https://www.spiegel.de/international/europe/war-in-ukraine-a-result-of-misunderstandings-between-europe-and-russia-a-1004706.html

[19] What was prohibited and restricted for Ukrainians by the new law? – BBC News Ukraine

[20] https://www.dailymail.co.uk/news/article-2564573/Is-end-bloodshed-sight-Deal-reached-Ukraine-crisis-week-violence-thats-left-75-people-dead.html ; https://www.thetimes.com/article/europe-must-act-fast-to-stop-a-rerun-of-crimea-takeover-g566dhdjjdh

[21] The first people killed in the protests on Hrushevsky Street | INSIDER

[22] https://www.nytimes.com/2015/01/04/world/europe/ukraine-leader-was-defeated-even-before-he-was-ousted.html

[23] https://www.nytimes.com/2014/02/24/world/europe/as-his-fortunes-fell-in-ukraine-a-president-clung-to-illusions.html

[24] Early Memo Urged Moscow to Annex Crimea, Report Says – The New York Times