Invázió Ukrajnában – Mi volt az ürügy?

„Az amerikaiak elleni tervezés során komoly problémát jelent, hogy az amerikaiak nem olvassák a kézikönyveiket, és nem érzik kötelességüknek, hogy kövessék a doktrínájukat.” – névtelen szovjet doktrínaíró

Vágjunk a közepébe: Miért?

Mit remélt az orosz vezetés, de legalábbis Putyin, hogy ebből a háborúból nyerni fog? Ugyanis Ukrajna elfoglalása – bár ma már ezt sokan elfelejtik – a háború könnyebbik része kellett volna, hogy legyen. Ha sikerült is volna Kijevet és az ország túlnyomó többségét egy-két hét alatt elfoglalni, a célnál egy még nagyobb feladat várt volna az oroszokra. Amennyiben megszállták volna az egész országot, egy, vagy akár több felkeléssel is szembe kellett volna nézniük, ha pedig egy bábkormányt ültettek volna hatalomba, azt azonnal megdöntötték volna, hacsak nem állomásoztatnak komoly haderőt Ukrajnában. Így áll a kérdés, mi volt itt a terv?

Sokan sokféle teóriát állítottak fel, hogy megválaszolják ezt a kérdést. Van elmélet, amely szerint az oroszok Ukrajna földgáz- és kőolajtartalékaira pályáznak, amelyek a Krím félsziget és a Donbassz régió környékén találhatóak.[1] Van olyan teória, miszerint Putyint Alexander Dugin, a Kreml fő ideológusa vezette bele ebbe a háborúba. A fősodratú nyugati média pedig leginkább két teóriát szokott előadni. Az egyik, hogy Putyin a Covid-19 lezárások során megőrült, a másik pedig, hogy Putyin, mióta átvette Oroszország irányítását, azon dolgozik, hogy visszaállítsa a Szovjetuniót/Orosz Birodalmat. Igazából maga Putyin se tudja eldönteni, hogy miről szól ez a háború. A ma már hírhedtté vált „különleges katonai műveletről” szóló bejelentésében a „nácitlanítás” mellett a másik fő érv a Donbassz régió-béli képzeletbeli, humanitárius katasztrófa megoldása volt a fő érv. Azonban a háború kitörése előtt egy évvel Putyin egy cikket is írt az orosz-ukrán egységről és arról, hogy a két nép igazából egy[2] – ezzel az állítással az ukránok többsége láthatóan nem ért egyet – ma már ezt Oroszországon belül és az Euroatlanti régióban is figyelmeztetésnek értelmezik.

Azonban van egy elmélet, amelyet részletekbe menően szeretnék cáfolni. Ez az elmélet az orosz-amerikai kapcsolatok történelmi narratíváját testesíti meg, amely még Putyin háborújának ellenzői körében is nagyon népszerű. Ezen elmélet szerint az oroszok belekényszerültek egy „preventív honvédő háborúba„, amely háborút az Egyesült Államok agresszív NATO terjeszkedése váltotta ki Közép-Európában és amely magába foglalta volna Georgiát és Ukrajnát is.

A NATO – röviden

A NATO egy kölcsönös védelmi paktum – ha az egyik tagját megtámadják, a többieknek a segítségére kell sietnie, viszont, ha egy tag megtámad egy harmadik országot, a többi NATO-országnak nem kötelessége ebben segítséget nyújtani[3]  ̶  mivel a szövetséget a hidegháború kezdetén a szovjet hatalom elrettentésére hozták létre, a szövetség kelet felé történő kiterjesztése joggal értelmezhető úgy, mint egy kísérlet Oroszország megfojtására egy olyan időszakban, amikor az Egyesült Államoknak enyhítenie kellett volna az Oroszországgal szembeni álláspontját. Végül is mit szólna az Egyesült Államok, ha Kína katonai szövetségre lépne például Mexikóval?

A „NATO-terjeszkedés” elmélete

De sok szempontból az elmélet, miszerint az Egyesült Államok a NATO bővítésével provokálta ki az orosz-ukrán háborút, nem is a NATO-ról szól, hanem igazából egy olyan narratíváról, amely harminc év amerikai agresszióról és orosz áldozati szerepről szól. Sok előadás megtalálható online, amely ezt a narratívát mutatja be, de a legnézettebb John J. Mearsheimer előadása 30 millió megtekintéssel.[4] Mearsheimer bizonyos nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó közösségek körében az orosz-ukrán háború „Kasszandrájaként” szerzett hírnevet, és ennek következtében rendkívül polarizáló figurává vált. A rövidség kedvéért alább összefoglaltam a Mearsheimer által is terjesztett elméletet:

1990-et írunk, az Egyesült Államok külügyminisztere, James Baker és Mihail Gorbacsov a Szovjetunió főtitkára a német újraegyesítésről tárgyalnak. A berlini fal leomlása után Gorbacsov azt szeretné elérni, hogy az újra egyesülő Németország semleges legyen, míg Baker azt, hogy NATO-tag maradjon. Baker annak érdekében, hogy Gorbacsov beleegyezését megszerezze Kelet-Németország NATO-csatlakozásához, megígérte, hogy az Egyesült Államok nem terjeszti ki a NATO-t Németországtól keletre, és ez lett volna a történet happy endje, de az Egyesült Államoknak más tervei voltak.

Az Egyesült Államok megszervezte a Szovjetunió összeomlását, majd arra kényszerítette az újonnan született Oroszországot, hogy tönkretegye a saját gazdaságát azzal, hogy túl sokat privatizál[5]… vagy túl gyorsan[6]… vagy azzal, hogy nem adott Oroszországnak elég segélyt… vagy azzal, hogy túl sok segélyt adott Oroszországnak[7]… vagy a támogatás túlzott kondicionálásával… vagy a támogatás nem elégséges kondicionálásával, attól függően, melyik közgazdászt kérdezzük. Ma már mindenki átsiklik ezen a ponton. Miután az Egyesült Államok megbénította Oroszországot nem tartotta magát az ígéretéhez és annektálta Csehországot, Lengyelországot, Szlovákiát és Magyarországot a NATO-ba és állította, hogy soha nem volt megállapodás arról, hogy a NATO-t Németországtól keletre nem terjesztik ki. Ezután megtagadta Oroszországtól a NATO-csatlakozását, bizonyítva, hogy a nyitott ajtók politikája hazugság volt, és hogy a bővítés célja inkább Oroszország bekerítése volt. Majd felrúgta a ballisztikus rakéták elleni szerződést és azonnal elkezdte az elfogórakéták telepítését Közép-Európába és annektálta a Baltikumot is. A NATO-csapatok így Szentpétervártól egy köpésnyire kerültek, és csak ezután, amikor az Egyesült Államok megpróbálta befejezni Oroszország bekerítését Georgia és Ukrajna annektálásával a NATO-ba, döntött úgy Oroszország, hogy nincs más választása, mint visszavágni és megvédeni önmagát, először Georgia megtámadásával, majd a Krím annektálásával. Az Egyesült Államok azonban arroganciájától megrészegülve megtagadta Oroszországtól az önvédelem jogát, így Oroszország kénytelen volt eszkalálni és teljes körű inváziót indítani Ukrajna ellen.

A következő a kérdés: megtette-e mindezt az Egyesült Államok? Részben igen, de nagyon sok kontextus hiányzik a fenti felsorolásból és talán egyszerűbb, hogyha az elejéről kezdünk.

A német újraegyesítés

1990-et írunk, a berlini fal leomlott és az Egyesült Államok külügyminisztere, James Baker és Mihail Gorbacsov a Szovjetunió főtitkára, az Egyesült Királyság, Franciaország és a két Németország külügyminisztereivel a német újraegyesítésről tárgyalnak. Két lehetőség van számukra az asztalon: Németország újra egyesül, de kilép a NATO-ból és egy Ausztriához hasonló semleges állammá válik a NATO és a Varsói Szerződés[8] országai között, vagy Kelet-Németország beleolvad Nyugat-Németországba és az egyesült Németország a NATO tagja lesz. A semleges opciót mind az Egyesült Királyság, mind Franciaország külügyminiszterei élesen visszautasították, mert féltek attól, hogy ez mit jelentene a kontinens jövőjére nézve, Németország militáns múltjának fényében. Akkoriban azzal érveltek, hogy ahhoz, hogy Németország demokratikus maradjon és az európai egységbe és stabilitásba fektessen, egész Németországot be kell vonni az európai intézményekbe, mint a NATO és az EGK[9].

Levéltári bizonyítékok arra utalnak, hogy Baker felajánlotta, hogy nem terjeszti ki a NATO-t kelet felé, ha a szovjetek beleegyeznek, hogy Németország a NATO-ban maradjon. Azonban azt nem fejtette ki, hogy ez pontosan mit is jelent. Az újraegyesítésről szóló egyezményben csupán annyi szerepel, hogy Németország területén, pontosabban a volt NDK részén nem létesíthetőek új NATO bázisok, fegyverrendszerek, ezen túlmutató interpretációja a mondatnak értelmetlen, mivel ekkor még senki sem sejtette, hogy a Szovjetunió és vele együtt a Varsói Szerződés egy éven belül össze fog omlani. Amikor 1990 szeptemberében aláírták a Németország újra egyesüléséről szóló egyezményt, Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon is több tízezer szovjet katona állomásozott.

Levéltári bizonyíték Baker ajánlatáról[10]

További probléma az állítással, miszerint az Egyesült Államok megígérte, hogy a NATO nem fog tovább terjeszkedni, hogy Baker főnöke, George H. W. Bush elnök visszavonatta külügyminiszterével az ajánlatot, mivel túl barátinak találta azt. James Baker ajánlata egy hipotetikus elképzelés volt arról, hogy miben lehetne megállapodni egy hatoldalú tárgyaláson Kelet- és Nyugat-Németország újraegyesítésének feltételeiről. Ezen a konferencián az Egyesült Államok le tudta tárgyalni a szovjetekkel a nem német NATO-csapatok Kelet-Németországba történő telepítésének tilalmát. A németek azonban, akik kétségbeesetten el akarták érni, hogy végbe menjen az egyesítés, úgy döntöttek, hogy az amerikai delegáció háta mögött megolajozzák a dolgot azzal, hogy azt mondják az oroszoknak, hogy nem lesz bővítés.[11]

Bush visszavonja az ajánlatot

Miért nem kényszeríttette ki Gorbacsov, hogy a NATO-terjeszkedésről egy külön megállapodás rendelkezzen? – Leginkább azért, mert a Szovjetunió gazdasága összeomlóban volt és az újra egyesült Németországtól segélyeket kapott, ami életben tartotta a szovjet gazdaságot. Gorbacsovot minden oldalról támadták. A szovjet tagköztársaságok vezetői több autonómiát szerettek volna, az emberek az üres polcok végét szerették volna, míg a KGB és a Politbüro keményvonalas kommunistái a birodalom egyben tartását[12], amely a Baltikum államainak, más államok által ugyan el nem ismert, függetlenedési kísérletével elkezdett összeomlani, a német egyesülés után.

Ezért Gorbacsov, hogy a felszínen maradjon, szakértők és közgazdászok egy csoportját hívta segítségül, akik megalkották az 500 napos programot[13], egy tervet, amely az államilag irányított gazdaságot viszonylag gyorsan, de rendezett módon vegyes piacgazdasággá alakította volna át. A terv lehetővé tette volna, hogy az élelmiszerek visszakerüljenek a polcokra és elég autonómiát biztosított volna a tagköztársaságoknak, hogy ne kelljen felbomlania a Szovjetuniónak. Azonban ahhoz, hogy ez működjön, sok segélyre lett volna szükség. Így Gorbacsov az 1991-es év első felét azzal töltötte, hogy körbejárta a világot, hogy gyakorlatilag kalapozzon – az Egyesült Államoktól kapott válasz pedig az volt, hogy talán később.[14] Ami bár nem jó, de elfogadható volt, mivel Németország, Dél-Korea és Szaúd-Arábia már folyósított segélyeket és kölcsönöket a Szovjetuniónak, csupán ki kellett volna tartania Gorbacsovnak még egy évig és akkor majd…

…az 1991-es augusztusi puccs

Az augusztusi puccskísérlet mindössze öt napig (1991. augusztus 18– 22.) tartott, de az utolsó szög volt a Szovjetunió koporsójában. A puccskísérlet a kommunista keményvonalasok utolsó dobása volt arra, amit ők úgy láttak, hogy a Szovjetunió „megmentése”, avagy a birodalom egyben tartása. A puccs gyengén szervezet és erőtlen volt, azonban azt elérte, hogy az Új Unió Szerződés elfogadásán habozó Ukrajna vezetőit a függetlenedés irányába tolja. A puccs után 5 nappal kikiáltották az ország függetlenségét. Oroszország, látva, hogy egy muszlimok és ázsiaiak által dominált Unióban maradna, új szuverén vezetőjével, Borisz Jelcinnel az élén szintén elhagyta az Uniót és a Szovjetunió összeomlott. Ahogy az általában szokás a puccskísérleteknél, csupán abban voltak sikeresek, hogy véglegesen elpusztítsák azt, amit meg akartak menteni. Ahogy Dan Stone megfogalmazta:

„A puccs volt az utolsó fuvallat azok számára, akik megdöbbentek és elárulva érezték magukat a Szovjetunió kelet-európai birodalmának hirtelen összeomlása, valamint a Varsói Szerződés és a KGST[15] ezt követő gyors megsemmisülése miatt. Sokan mindenekelőtt Gorbacsov német politikájának következményeitől tartottak, nemcsak azért, mert a tisztek munkanélkülivé váltak, hanem azért is, mert a Nagy Honvédő Háborúban elért eredményeket feláldozták a német revanchizmusnak és irredentizmusnak – elvégre ez volt a Kreml legnagyobb félelme a háború vége óta.”

A 90-es évek

Ebben a helyzetben a most már orosz reformerek rájöttek, hogy sokkal keményebb választás előtt állnak, mint a többi köztársaság. Az új Oroszországban a minisztériumokat, a titkosszolgálatokat, a nehéz- és más iparágakat és a hadiipari komplexumot, illetve gyakorlatilag mindent, ami valamilyen szempontból értékes volt és hatalmat adott korábban mind olyan emberek irányították, akik részt vettek, de minimum szimpatizáltak a puccsal.

Jelcin meg volt győződve[16][17] arról, hogy a következő reakciós puccsnak csak úgy tudja elejét venni, ha eltávolítja ezeket az embereket a hatalmukból, amihez szüksége volt egy működő piacgazdaságra, de ezt a két tervet egyszerre és azonnal kellett megvalósítani, különben vagy hatalomban maradnak a „rossz” emberek, vagy nem lesz egy működő piacgazdaság, más nyelven egy fait accompli elé kellett állítani a volt szovjet erős embereket. Ez természetesen azt jelentette:

  • hogy úgy kellett privatizálni a különböző állami tulajdonokat, hogy nem volt meg a jogi keret a tulajdonjog védelmére,
  • hogy az árszabályozást úgy kellett megszüntetni, hogy a pénzkínálat nem volt szabályozva,
  • hogy a gazdaság szerkezetátalakítását szociális védőháló kiépítése nélkül kellett végrehajtani.

Más szóval, a reformerek számára nem volt más választás, mint az állam elpusztítása vagy a brezsnyevi korszakba való visszatérés. Így a reformerekből forradalmárok lettek, és Oroszország szociáldemokrácia-kísérlete az anarcho-kapitalizmus kísérletévé vált, előre látható eredményekkel:

  • inflációs válság,
  • parlamenti válság,
  • utcai bűnözési válság,
  • szervezett bűnözési válság,
  • korrupciós válság,
  • alkoholizmus-válság,
  • bankválság,
  • államadósság válság,
  • két polgárháború és egy iszlamista felkelés, mind 10 év alatt.

„Az orosz emberek számára a demokrácia a bűnös anarchia szinonimája, soha nem látták a demokráciát működő jogállami mechanizmusként, nem tudják, mi az!” – Boris Altschuler

És a keményvonalasok, akik ezt a kimenetelt kikényszerítették? A következő 20 évet a külföldiek és természetesen a zsidók hibáztatásával töltötték.[18]

Mindeközben az Egyesült Államokban

Bill Clinton hivatalba lép 1993-ban, nulla külpolitikai tapasztalattal, 100%-ban belpolitikai kérdésekre összpontosító programmal és azonnal külpolitikai dilemmával szembesül. Oroszországban a káosz az úr és 50% az esélye annak, hogy az elkövetkező 10 évben az orosz államiság teljesen összeomlik[19]. Ha nem tesz az Egyesült Államok valamit Kelet-Európa többi országának védelme érdekében, akkor lehet, hogy ezen országok Oroszországgal együtt süllyednek el[20], de ha megpróbálják megvédeni ezeket az országokat, akkor az oroszok ezt agressziónak értelmezhetik és akaratlanul a szakadékba taszíthatják Oroszországot azzal, hogy megpróbálják Kelet-Európát bebiztosítani, miközben, ha kielégítik Oroszországot, az az Egyesült Államok irányába mozdulhat el.

Az amerikai külpolitika legfőbb nevei szintén 50-50 eloszlásban gondolkodtak a témáról:

Támogatta a NATO bővítését:

  • Anthony Lake – nemzetbiztonsági tanácsadó 1993 és 1997 között;
  • Henry Kissinger – nemzetbiztonsági tanácsadó 1969 és 1975 között, külügyminiszter 1973 és 1977 között;
  • Zbigniew Brzezinski – nemzetbiztonsági tanácsadó 1977 és 1981 között

Ellenezte a NATO bővítését:

  • George F. Kennan – külpolitikai szakértő, az Egyesült Államok nagykövete a Szovjetunióban, Jugoszláviában;
  • William Perry – védelmi miniszter 1994-1997;
  • Soros György – filantróp, örökös bűnbak

Közép-Európa szerepe és ereje

Akkor miért döntött végül az Egyesült Államok úgy, hogy megkockáztatja a hihetetlenül instabil Oroszországgal való ellentétet? Itt jön be a képbe Közép-Európa szerepe és ereje. A fent röviden bemutatott NATO-terjeszkedés elmélet ellenzői között általános kritika, hogy az elmélet nem veszi figyelembe, hogy a volt Varsói Szerződés országai elsöprő többségben csatlakozni akartak a NATO-hoz. Azt mondani, hogy az Egyesült Államok terjesztette ki a NATO-t, egyet jelent azzal, hogy a bábunak tekinted a Közép-Európai országokat és népeiket, de még ez a kritika sem teljes, mert csak Közép-Európa szerepét veszi figyelembe, nem pedig az erejét.

A visegrádi országok nem úgy lettek NATO-tagok, hogy addig könyörögtek az Egyesült Államoknak amíg az meg nem sajnálta őket. Lengyelország bezsarolta magát és a többi visegrádi országot a NATO-ba.

1994-ben a Clinton adminisztráció első terve Közép-Európa számára nem a NATO kiterjesztése volt, hanem egy egyfajta „NATO-váróterem” kialakítása, amit a PFP[21]-nek hívtak. A PFP-hez mindenki csatlakozhatott Európában egyszerre, különösebb felhajtás nélkül. A PFP lehetővé tette, hogy a közép-európai országok és az Egyesült Államok hadseregei együttműködjenek, így elősegítve a demokratikus átmenetet, valamint mindez azt is jelentette, hogy a csatlakozni kívánó közép-európai országok NATO-ba való beengedésének előkészítő munkáját bejelentés és az orosz presztízs sérelme nélkül lehetett elvégezni.

Azonban a négy visegrádi országnak, Lengyelországnak, Csehországnak, Szlovákiának és Magyarországnak mindez kevés volt. A visegrádi országok biztonsági garanciát akartak, a NATO 5. cikkelyét akarták (az egy elleni támadás az összes elleni támadást jelenti) és senki nem akarta ezt jobban, mint a lengyelek. Evégett Lech Walesa, a korabeli lengyel elnök meghívta Jelcint Lengyelországba egy állami vacsorára, leitatta és aláíratott vele egy dokumentumot, amelyben az szerepelt, hogy Oroszországnak nincs ellenére, hogy Lengyelország csatlakozzon a NATO-hoz[22]. Amikor ez nem működött, lengyel tisztviselők arra kezdtek utalni, hogy az 5. cikkely szerinti védelem nélkül Lengyelországnak nincs más választása, mint elindítani egy nukleáris fegyverkezési programot[23] és amikor ez sem működött, elhagyták a nukleáris fegyverkezéssel való fenyegetést és meglépték az igazi nukleáris opciót – elkezdtek Washingtonba járni és prominens republikánus politikusokkal találkozni.[24]

Muszáj megérteni, hogy nem csak Lech Walesa és Václav Havel nevének volt nagy súlya nemzetközileg. Az Egyesült Államokban hatalmas közép-európai emigráns közösségek éltek, és többségük az akkori billegő, közép-nyugati államokban telepedett le. Már csupán az utalás, hogy Walesa és Havel a republikánusok mellett kampányolnának, rémisztő gondolat volt a demokratikus Clinton-adminisztráció számára. Egy félelem, ami csak még jobban elmélyült amikor a republikánusok taroltak a 1994-es félidős választásokon, így aztán Clinton beadta a derekát.

Levéltári bizonyíték Clinton félelméről a közép-nyugati államokkal kapcsolatban

Orosz válasz

Voltak jó, de téves okok arra, hogy Oroszország még ezt a provokációt is eltűrje, és tovább haladjon a Nyugat felé és akár csatlakozzon is a NATO-hoz. Az egyik ok Kína volt. Nem volt nehéz megjósolni, hogy az amerikai hegemóniát fenyegető legfőbb veszélyt a gyorsan növekvő, nukleáris fegyverekkel rendelkező, az Egyesült Államok lakosságának négyszeresét kitevő Kína jelenti majd. A kínai kormányzat hírhedt most is, és akkor is hírhedt volt a megbízhatatlanságáról ezért az Egyesült Államok külügye abban reménykedett, hogy az oroszok rájönnek idővel, hogy több félnivalójuk van Kínától, mint az Egyesült Államoktól és hogy majd az Egyesült Államoktól fognak védelmet várni Kína ellen. Sajnos azonban, orosz szemüvegen keresztül nézve, a kínai kiszámíthatatlanság a legfőbb érv volt a NATO-csatlakozás ellen, hiszen, ha bármilyen konfliktus kialakulna a NATO és Kína között, az az oroszokat tenné a frontvonalra.

Mindemellett Oroszország folyamatosan vegyes jeleket adott, a Jelcin által Walesának adott felhatalmazó levél mellett Oroszország soha nem tudta tisztázni, hogy mi is a problémája a NATO bővítésével[25]. Néha azt akarták, hogy a NATO-t a maga teljességében egy militarizált EBESZ váltsa fel, néha Jelcin tisztviselői azt mondták, hogy nem bánják, hogy a NATO bővül, de aggódnak, hogyan reagálnak majd a nacionalisták és a választók otthon, de leggyakrabban arra panaszkodtak, hogy a NATO bővítése megalázó. A megaláztatásra való panaszkodás pedig valószínűleg a legrosszabb módja volt annak, hogy meggyőzzék az Egyesült Államokat arról, hogy ne bővítse a NATO-t. Mert az Egyesült Államok szemszögéből nézve a megaláztatás elkerülhetetlen része egy birodalom elvesztésének. A hollandokat 1949-ben Surabayánál, a briteket 1956-ban Szueznél, a franciákat 1962-ben Oránban, sőt még az Egyesült Államokat 1973-ban Saigonban is megalázták. Egy birodalom elvesztésének megalázónak kell lennie! Az Egyesült Államok külügye pedig azt remélte, hogy az oroszok idővel mindezen túl fogják tenni magukat és általában itt szokott elveszni még egy fontos szempont. Clinton nem csak egyszerűen bejelentette a NATO bővítését, tárgyalásokba kezdett Jelcinnel és elérte, hogy Jelcin belemenjen a NATO bővítésébe, mert akármennyire is káosz uralkodott Oroszországban a 90-es években, még mindig elég erős volt, ahhoz, hogy megakadályozza a NATO bővítését. Ezt demonstrálták is Moldovában, 1992-ben, amikor ugyanazt a taktikát játszották el, amit 2014-ben és 2022-ben is. Egy etnikai szeparatista háború finanszírozása és annak katonai támogatása, az ország, de facto, azonban nem de jure megosztása és az erőszak felhasználása arra, hogy Moldovát arra kényszerítsék, hogy beleegyezzen, hogy soha nem fog csatlakozni a NATO-hoz. Ha 1992-ben nem is mutatták volna ki az oroszok a foguk fehérjét, Oroszországnak akkor is hatalmas befolyása volt a nukleáris fegyverekkel való fenyegetés formájában. Ezt mindenki értette, csak senki sem akarta kimondani.

Így amikor Jelcin először elkezdett panaszkodni Clintonnak, hogy a NATO bővítése szembe megy a hallgatólagos megállapodással a német újraegyesítési egyezményből, az Egyesült Államok kormányzata publikusan úgy válaszolt, hogy a NATO bővítéséhez nincs szükség orosz engedélyre és hogy nem volt semmilyen hallgatólagos megállapodás, de négyszemközt Clinton engedményeket tett Jelcin irányába, hogy megvásárolja az együttműködését.[26] Mik voltak ezek az engedmények?

  • 4,5 milliárd dollárnyi segély Oroszországnak,
  • egy egyezmény/ígéret, hogy az újonnan csatlakozó NATO-országokban nem lesznek nukleáris fegyverek telepítve[27],
  • egy egyezmény/ígéret, hogy az újonnan csatlakozó NATO-országokban nem lesznek komoly hagyományos fegyverek vagy állandó bázisok telepítve[28] és ami a legfontosabb volt,
  • egy egyezség Clinton és Jelcin között, hogy mindez nem lesz bejelentve 1996 őszéig[29].

Levéltári bizonyíték az egyezségre Clinton és Jelcin között

Hogy miért 1996 őszéig[30]? Mert Oroszországban 1996 nyarán (1996. július 3-án) tartottak elnökválasztást, míg az Egyesült Államokban 1996 őszén (1996. november 5-én) volt elnökválasztás. Így 1996 ősze volt a tökéletes időszak amikor segíthetett Clintonnak politikailag, de nem okozott túl nagy kárt Jelcinnek politikailag.

De miért kellett hazudni róla? – Nos, egyrészről mindkét adminisztráció politikai céljainak megfelelő volt a hazugság. Clinton számára lehetőséget biztosított, hogy keménynek tűnhessen a republikánusok előtt, akik egyre inkább ellene voltak mindennemű multilateralizmusnak, ami a clintoni külpolitika alapja volt. Továbbá az orosz együttműködéssel Clinton meg tudta védeni az 1975-ös helsinki záróokmányt, az egyezményt, ami kimondta, hogy a különböző nemzeteknek szuverén joga eldönteni, milyen szövetségi rendszerhez tartoznak.

Jelcin számára ez politikai fedezet volt a nacionalisták ellen, amiért elfogadta az alkut, hiszen nem Lengyelországot adta át a segélyekért, hanem rá lett erre kényszerítve az Egyesült Államok által, minden igyekezete ellenére.

Clinton 1996. október 22-én jelentette be a NATO bővítését és mind Clinton, mind Jelcin megnyerték a választásaikat, de a Clinton és Jelcin közti kapcsolat speciális volt. Kölcsönösen kedvelték egymást, de nem tudták áthidalni az adminisztrációik és az országaik közötti szakadékot. Ráadásul az általuk véghez vinni próbált közeledést a két ország között mindkét oldalon szabotálták a parlamentjeik és rövid időn belül mindkettőjüket jóval agresszívabb utód követte.

A híres kép, amely megörökítette a Clinton és Jelcin közti speciális kapcsolatot

Bush beleköp a levesbe

George W. Bush esetében kevesebb árnyaltságot kell alkalmazni. Egyoldalúan felrúgta a ballisztikus rakéták elleni szerződést, anélkül, hogy a Kongresszust, még kevésbé Oroszországot előre tájékoztatta volna. Lerohanta Irakot, és ezzel meggyőzte a világot, hogy az Egyesült Államok túlságosan megalomán ahhoz, hogy világrendőrként megbízzanak benne. Elkezdett elfogó rakétákat telepíteni Európában, és végül, de nem utolsó sorban, Franciaország, Németország és több tanácsadójának tanácsa ellenére is Ukrajna és Georgia NATO-tagságára törekedett. Ahelyett, hogy Oroszországnak cserébe bármit felajánlott volna, csak úgy a semmiből tette mindezt és Oroszország reagált.

George W. Bush háborút hirdet Irak ellen

Az orosz-georgiai háború

Az orosz-georgiai háború 2008 augusztusában tört ki és könnyen össze lehet kapcsolni az orosz indíttatást a háború megindítására Bush 2008 áprilisában, a bukaresti NATO-csúcson elmondott beszédével, amelyben támogatta Ukrajna és Georgia csatlakozási törekvését. Georgia és Ukrajna azt remélte, hogy csatlakozhat a NATO-tagsági cselekvési tervhez és bár a NATO-tagok üdvözölték a két ország tagsági törekvéseit és egyetértettek abban, hogy „ezek az országok a NATO tagjai lesznek”, 2008 decemberére halasztották a kérésük vizsgálatát. Azonban mindez elég volt az oroszok számára, hogy megtámadják Georgiát.

A háború menete

Tehát az ügy lezárva? A Mearsheimer nevével fémjelzett teória még mindig alapvetően igaz? Ha az Egyesült Államok nagyobb önmérsékletet tanúsított volna a NATO terjeszkedésével kapcsolatban, Oroszország nem szállta volna meg Ukrajnát. Az elmélet megmagyarázza, ha nem is igazolja Oroszország 2008-as georgiai invázióját. De most Ukrajnáról beszélünk, hat év telik el a georgiai háború és a Krím annektálása között – és ez az a hat év, amely alatt Mearsheimer elmélete részben értelmesből szégyentelen hazudozásba torkollik. 2008-ban volt ugyanis az, amikor ez az elmélet sok követőre talált, mind a washingtoni intézményrendszeren belül[31], mind azon kívül[32]  ̶  és az egyik követő az Egyesült Államok 44. elnöke volt.

Georgiától a Krímig – az Obama-évek

Miután Barack Obama lett az elnök, Oroszországot visszaengedték a G8-ak közé, megállapodás született az elfogórakéták Európából való kivonásáról, és bár az Egyesült Államok soha nem mondott le nyilvánosan arról, hogy Ukrajnát és Georgiát beengedje a NATO-ba, Obama megismételte, hogy a csatlakozáshoz az országoknak területi integritásra és a csatlakozásról szóló népszavazásra van szükségük. Georgia az Oroszországgal vívott rövid háborúja után nem rendelkezett teljes területi integritással, Ukrajnában pedig a lakosság többsége akkoriban ellenezte a NATO-hoz való csatlakozást.

Az ukránok tovább léptek, megválasztották Viktor Janukovicsot, és beleegyeztek, hogy újabb 30 évre befogadják az orosz haditengerészeti támaszpontot Szevasztopolban, kizárva magukat a NATO csatlakozástól a 2040-es évekig. Ez a kiengesztelődés először működött, Oroszország beleegyezett a stratégiai nukleáris fegyverek jelentős csökkentésébe, beleegyezett, hogy amerikai csapatok Oroszországon keresztül utazhassanak Afganisztánba és szankciókat vezetett be Irán ellen, hogy nukleáris tárgyalásokra kényszerítse őket.

Aztán kitört a Euromajdan.

Oroszország annektálta a Krímet és belekezdett a cikksorozat második fejezetében tárgyalt kelet-ukrajnai háborújába, amit a szakadárok által lelőtt utasszállító repülőgép elpusztításáig csak és kizárólag eszkalált. Az Egyesült Államok, mi több az Európai Unió külügyminiszterei és külpolitikai, illetve geopolitikai szakértői nem értették, hogy miért történik mindez, miután a kollektív Nyugat a Euromajdan előtt és után is mindent megtett, hogy Bush ámokfutása után, ami a georgiai háborúhoz vezetett, visszacsábítsák az oroszokat a tárgyalóasztalhoz. Az olyan emberek, mint Angela Merkel és Barack Obama ezért próbálták meg több alkalommal is felajánlani Putyinnak a kivezető utakat, mert mindketten többé-kevésbé arra a következtetésre jutottak, hogy Vlagyimir Putyin egyszerűen csak hibát követett el, és a megfelelő bátorítással vissza lehet csalogatni a tárgyalóasztalhoz.

A „szakértők”, akik a „NATO-terjeszkedés” elméletén szereztek maguknak hírnevet, ezt a részét a történetnek egyszerűen csak átlépik és ezért utálja őket a külpolitikai elit. Nem azért, mert nehéz igazságokat mondanak a korrupt nyugati politikai elitnek. Hanem mert a Nyugat több, mint 6 évig azt csinálta, amit ők akartak és amikor nem működött, csak átírták a történeteiket, hogy az új narratívájuknak megfeleljen. Még ez a fajta karrierista revizionizmus is megbocsátható lenne, ha nem lenne más az oltáron, mint a hírnevük, de most már lényegesen több forog a kockán.

Összefoglalva, rossz ötlet volt a NATO kiterjesztése Közép-Európára?

Nagy valószínűség szerint – nem magyar szemszögből nézve – igen. Egy olyan időszakban, amikor az Egyesült Államoknak különös figyelmet kellett volna fordítania az orosz demokrácia stabilizálására, Bill Clinton megrontotta ezt a kapcsolatot azzal, hogy elsietett egy olyan politikát, amelyet nem kellett volna elsietni, hogy kielégítsen egy különleges érdekeltségű szavazócsoportot egy októberi, meglepetésszerű kampányfogás érdekében egy választáson, amelyet valószínűleg amúgy is megnyert volna. Washingtonban pedig mindenki keresztbe tette az ujját és reménykedett, hogy minden rendben lesz, hiszen a történelem végét éltük…

Az 1996-os amerikai elnökválasztás eredménye

Akkor tehát a NATO terjeszkedése Közép-Európában szentesíti Oroszország ukrajnai háborúját? Nem erkölcsi értelemben, csak amorális, geopolitikai értelemben? – Nem, a „NATO-terjeszkedés” elméletének lényege nem a geopolitika, hanem az az állítás, hogy az Egyesült Államok különösen gonosz és kétszínű. Az Egyesült Államok pedig nem különösen kétszínű, mert az országok nem érző, gondolkodó lények, tartós személyiségjegyekkel – hanem eszmék. Az Egyesült Államoknak nem lehet kétszínű külpolitikája, egyáltalán nincs külpolitikája, az elnököknek van külpolitikájuk, és ezek között kevesebb a folytonosság, mint azt az emberek hinni szeretnék.

Például amikor Jelcin először kezdett panaszkodni, hogy a NATO bővítése sérti a James Bakerrel kötött íratlan megállapodást, az Egyesült Államok külügyminisztériumában már nem volt senki, aki az idősebb Bushnak dolgozott volna orosz ügyekben. Az előző kormány pedig alig tájékoztatta Clintonékat, amikor távoztak hivatalukból, így az új külügyeseknek heteken át kellett felkutatniuk nyugalmazott német és amerikai tisztviselőket, csak hogy megkérdezzék, miről beszél Borisz Jelcin.

Maga a „NATO-terjeszkedés” elmélete nem azért fontos, mert igaz vagy hamis, hanem mert tökéletesen illusztrálja a demokráciák és autokráciák közti külkapcsolatok örökös problémáját. Az autokráciák a demokráciák kaotikus ügyeskedését rosszindulatú cselszövésnek tekintik, a demokráciák pedig hajlamosak azt gondolni, hogy az autokráciával kapcsolatos problémáikat a következő rendszerváltás fogja megoldani. Ezért aztán a sértett érzések garantáltak az orosz-amerikai kapcsolatokban. De a sértett érzések nem egy jó külpolitika alapjai, még ha Oroszország jogosan is érezte magát feljogosítva arra, hogy egy, az egész volt Szovjetuniót magában foglaló befolyási övezetre tegyen szert. Ukrajna megtámadása nem fordította volna vissza a Baltikum NATO-csatlakozását, és nem akadályozta meg Ukrajna NATO-csatlakozását, mert Ukrajna eleve nem is tudott csatlakozni a NATO-hoz (Szevasztopol), és ha mégis, Oroszország megállhatott volna a Krímnél, és  ̶  nem hiszem el, hogy ezt geopolitikai szakértőknek kell magyarázni  ̶  Oroszországnak van nukleáris elrettentő ereje, egyáltalán nincs szüksége szárazföldi ütközőállamokra! Semmi realizmus nincs abban, hogy a sértettséggel helyettesítjük azt, hogy egy háború az országodat erősebbé, nem pedig gyengébbé teszi.

Most, hogy cáfoltam a „NATO-terjeszkedés” elméletét, a cikksorozatom negyedik, záró részében szeretném bemutatni, hogy szerintem miért tört ki a háború. Azt azonban előre szeretném leszögezni, hogy furcsa történetet fogok előadni és a tévedés jogát fenntartom.

Szabó Levente Péter
A Második Reformkor Párt Szakmai és Gazdasági Igazgatója

[1] Érdemes megjegyezni, hogy a földgáz-elmélet teljesen valószínűtlen. A Krím annektálásával Oroszország csak mintegy 1,7-2,0 milliárd köbméter földgázt lopott el. Amelyből (drágán) legfeljebb évi kb. 28 millió köbmétert lehetne megcsapolni. Ez elég ahhoz, hogy kárt okozzon Ukrajna gazdaságának, de nem elég ahhoz, hogy megváltoztassa az európai energiastratégiai képet. Csak Norvégia évente 113 millió köbméter földgázt exportál.

[2] Article by Vladimir Putin ”On the Historical Unity of Russians and Ukrainians“ • President of Russia

[3] Az iraki háború természetesen a kanonikus példája annak, ahogy az Egyesült Államok képtelen volt rávenni a NATO legtöbb tagját, hogy csatlakozzon katonai akciójához. A NATO-val kapcsolatban konspiratívabban gondolkodó emberek néha a NATO infrastruktúrájának a koszovói és líbiai beavatkozásokhoz való felhasználására mutatnak rá, de mindkét esetben ez egy kompromisszum eredménye volt egy olyan helyzetben, amikor Európa jobban akarta a háborút, mint az Egyesült Államok, de nem voltak meg az eszközei ahhoz, hogy egyedül vívja meg azt.

[4] Why is Ukraine the West’s Fault? Featuring John Mearsheimer

Vladimir Pozner: How the United States Created Vladimir Putin

Stephen F. Cohen: The Ukrainian Crisis – It’s not All Putin’s Fault (Recorded in 2015)

[5] The Harvard Boys Do Russia | The Nation – ez a cikk, amelyet gyakran bizonyítékként mutatnak be, többnyire egy Anne Williamson nevű nő „How America Created the New Oligarchy” című kitalált könyvén alapul.

[6] A Naomi Klein által írt „The Shock Doctrine” című könyv azt állítja, hogy Bush nyomást gyakorolt Gorbacsovra, hogy sokkterápiát hajtson végre azzal a fenyegetéssel, hogy visszatartja a támogatást, ha Gorbacsov nem adja fel a fokozatos reformokat az 1991-es G7 találkozón, ez azonban ellentmond mind a beszélgetés titkosítás alól feloldott átiratának, mind pedig Gorbacsov emlékirataiban szereplő leírásnak.

[7] Joseph Stiglitz „Globalization and It’s Discontents” című írása főként Stiglitz Világbanknál és a CEA-nál töltött idejéről szól, amely főként azután következett be, hogy Jelcin 1994-ben feladta a sokkterápiát, de Larry Summers-t hibáztatja, amiért nem a jogi reformoktól tette függővé a több támogatást, hanem a több privatizációtól. Amint azt később leírom, az a döntés, hogy 1996-ban sok segélyt adott az Egyesült Államok Oroszországnak, politikai döntés volt, és nem függött sem a privatizációtól, sem a jogállamiságtól.

[8] A Varsói Szerződés – laikus kifejezéssel élve – a Szovjetunió „ellen-NATO-ja” volt.

[9] Európai Gazdasági Közösség – az EU jogelődje.

[10] Memorandum of conversation between Mikhail Gorbachev and James Baker in Moscow. | National Security Archive

[11] Sarotte, M. E. „Not One Inch: America, Russia, and The Making of the Post-Cold War Stalemate” – 3. fejezet

[12] Gorbachev M. S. „Memoirs”

[13] Commanding Heights : Grigory Yavlinsky | on PBS – interjú Grigory Yavlinsky-vel, az 500 napos program egyik szerzőjével, a programról és sikertelenségének okairól.

[14] G-7 Meeting with President Gorbachev, London, July 17, 1991 | National Security Archive

[15] Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa

[16] Commanding Heights : Anatoly Chubais | on PBS – Interjú Anatoly Chubais miniszterelnök-helyettessel és a privatizáció levezetőjével az 500 napos terv bukásáról és Jelcin félelmeiről.

[17] Commanding Heights : Yegor Gaidar | on PBS – Interjú Yegor Gaidarral, Oroszország első miniszterelnökével a Szovjetunió bukása után, ahol részletezi Jelcin félelmeit.

[18] Nevezetesen Soros Györgyöt és a CIA-t. Mindebben természetesen rengeteg szövetségesre találtak a nyugati baloldalon, amelyet nem igazán érdekelt Oroszország, csupán az orosz katasztrófa felhasználása az országukat pusztító dogmatikus, hiperliberális gazdasági ideológia lejáratására.

[19] Sarotte, M. E. „Not One Inch: America, Russia, and The Making of the Post-Cold War Stalemate” – 4. fejezet

[20] The President’s Luncheon Plenary Meeting with the Heads of State and Government of Poland, Hungary, Slovakia and the Czech Republic | National Security Archive

[21] Partnership For Peace – Partnerség a Béke Érdekében

[22] Sarotte, M. E. „Not One Inch: America, Russia, and The Making of the Post-Cold War Stalemate” – 4. fejezet

[23] Sarotte, M. E. „Not One Inch: America, Russia, and The Making of the Post-Cold War Stalemate” – 5. fejezet

[24] Sajtótájékoztató Lech Walesa és Václev Havel részvételével, ahol a republikánus elnökjelölt, Bob Dole bejelenti a republikánusok „A NATO bővítését elősegítő törvény-t”, 1996. június 4-én, 5 hónappal az amerikai elnökválasztás előtt – USA: FORMER POLISH PRESIDENT LECH WALESA VISIT – YouTube

[25] Sarotte, M. E. „Not One Inch: America, Russia, and The Making of the Post-Cold War Stalemate” – 6. fejezet

[26] Sarotte, M. E. „Not One Inch: America, Russia, and The Making of the Post-Cold War Stalemate” – 8. fejezet

[27] NATO – Official text: Founding Act on Mutual Relations, Cooperation and Security between NATO and the Russian Federation signed in Paris, France, 27-May.-1997

[28] NATO – Official text: Founding Act on Mutual Relations, Cooperation and Security between NATO and the Russian Federation signed in Paris, France, 27-May.-1997

[29] Summary report on One-on-One meeting between Presidents Clinton and Yeltsin, May 10, 1995, Kremlin | National Security Archive

[30] Végül 1996 október 22-én lett Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Magyarország NATO csatlakozása bejelentve.

[31] Opinion | What Did We Expect? – The New York Times

[32] The NATO expansion that was bound to fail – Foreign Policy

Categorized in:

Nagyvilág

Tagged in:

, ,