„Az olyan fickók, mint maga, az úgynevezett „valóságalapú közösségben” vannak. Úgy gondoljátok, hogy a megoldások a felismerhető valóság körültekintő tanulmányozásából születnek. A világ már nem így működik: Most már egy birodalom vagyunk, és amikor cselekszünk, mi teremtjük meg a saját valóságunkat. És amíg ti tanulmányozzátok ezt a valóságot – megfontoltan, ahogy akarjátok -, mi újra cselekedni fogunk, más, új valóságokat teremtve, amelyeket ti tanulmányozhattok, és így rendeződnek majd a dolgok. Mi vagyunk a történelem színészei… és nektek, mindannyiótoknak, csak az lesz a dolgotok, hogy tanulmányozzátok, amit mi csinálunk.” – anonim fehér házi tanácsadó (állítólag Karl Rove)
A kelet-ukrajnai háború
2014. április 12. – 2022. február 24.
A furcsa reakció a média részéről az orosz-ukrán háború kitörése előtti katonai mozgósításra nem a szkepticizmus volt, hogy a háború ki fog törni, hanem a bosszantóan önelégült szkepticizmus dühös és sértett kifejezése. Hiszen a háború kitörése előtt az Egyesült Államok nem kért meg egyetlen országot sem, hogy „higgyen neki”. Az analízisük műholdas képekre volt alapozva, melyeket közzétettek a sajtó számára[1], ennek ellenére talán az iraki háború hagyatékaként, a nagyobb angolszász hírportáloktól kezdve (CNN[2], NBC, Fox News, The Nation[3], Guardian[4]) a kisebb és nagyobb angolszász influenszerekig (Candace Owens, Jordan Peterson, Jimmy Dore, Hasan Piker, Peter Hitchens, Glenn Greenwald) senki nem vette komolyan az Egyesült Államok külügyminisztériumának és védelmi minisztériumának figyelmeztetéseit 2022. február 24-éig.
Ez a szkepticizmus olyan általánosan jellemző volt, hogy inkább egyfajta világnézet megvédésének tekinthető. Sokan a szélsőségeket (mindkét oldalt) okolják ezen szkepticizmus kialakulásért, de ahogy a fenti felsorolásból is látjuk, jobb, illetve baloldali hírportálok és influenszerek egyaránt csatlakoztak ehhez a szkepticizmushoz. Ez egy ideológiák fölött álló jelenség volt. Mindez Oroszország Kelet-Ukrajnát megszálló döntéséhez vezethető vissza, egy régióéhoz, melynek másik neve a Donbasz.
A Krím annektálásától Szlavjanszkáig
A Krím annektálása után az Ukrajnában élő lakosság körében a polgárháborús konfliktus elkezdett átalakulni egy nyelvi megosztottságon alapuló konfliktusból generációs konfliktussá. Ehhez az internetes médiumok terjedése és a megváltozott médiafogyasztási szokások vezettek. Ahogy a világon mindenhol, úgy Ukrajnában is a fiatalabb generációk hírfogyasztásuk jelentős részét a közösségi médiából, de minimum online platformokról szerzik be, míg az idősebb generációk TV-s hírműsorokból. Ez a különbség pedig jelentős eltérést okozhat egy adott személy percepciójában, hiszen a Kelet-Ukrajnában fogható TV-k jelentős részében a Euromajdant, mint egy oroszellenes, neonáci hatalomátvételt adták le[5], míg ugyanezt szabadabb internetes platformokon a demokrácia és a szabadság győzelmeként.
A valóságban Janukovics távozása után, az új, ideiglenes kormány legfontosabb pozícióiba (elnök, miniszterelnök) Julija Timosenko pártjának mérsékelt tagjai kerültek[6], név szerint Olekszandr Turcsinov, Timosenko második embere, mint ideiglenes elnök és Arszenyij Jacenyuk, Timosenko pártjának akkori elnöke, mint ideiglenes miniszterelnök.
Az ideiglenes elnök és miniszterelnök (balról jobbra)
Azonban, mivel az új kormányt kinevezték és nem megválasztották, mindez nem számított. Az új kormány ígéretei az orosz kisebbségek felé süket fülekre találtak. Ez részben orosz befolyásolásnak is köszönhető volt, mivel ahogy azt a cikksorozat előző részében is írtam, a Euromajdan ellen tüntetők legalább egy részét az orosz állam fizette és utaztatta. Így a Krím annektálása után, félve, hogy a Euromajdan elleni tüntetések egy újabb orosz annektálási kísérletbe torkolhatnak, a korábban Euromajdan mellett tüntetők ellentüntetőkké váltak. Így a „méltóság forradalma” először csak további utcai harcokat hozott. A nyugati média pedig szívesen visszhangozta azt az orosz narratívát, miszerint ez egy etnikai alapú konfliktus Ukrajnán belül, leginkább azért, mert ez így működött a balkáni háború idején és a nyugati média legutoljára ekkor foglalkozott komolyan Kelet-Európával. Ez azonban továbbra sem okozott polgárháborús szituációt, csupán tüntetéseket és ellentüntetéseket, sérülteket és megrongált ingatlanokat. A Kreml rájött, hogy muszáj Ukrajnának további lökést adni, ha azt akarja, hogy egy polgárháborús helyzet alakuljon ki. A hihető tagadhatóság érdekében ezt a lökést ki kell szervezniük egy kvázi-állami szereplőnek. Így aztán egy tervet eszeltek ki.
Oroszország szervezett egy akciót, melyet a XIX. századi Egyesült Államokban úgy neveztek el, hogy „filibuster”. A szó politikai értelme magyarul obstruálást jelent, a katonai értelmére azonban sajnos nincs jó magyar szó. Katonai értelemben ez olyan akció, melyet egy adott ország hadseregének önkéntesei hajtanak végre egy másik országban, hivatalos kormányzati engedély nélkül. A Krím annektálását végrehajtó katonai erőkből válogattak ki olyan önkénteseket, akik sem hivatalos kormányzati parancsot nem kaphattak, sem katonai jelvényeket nem viselhettek, hogy beszökjenek Kelet-Ukrajnába.
Hogy ki vezette ezt az egységet? Igor ’Sztrelkov’ Girkin[7], egy GRU (Hírszerzési Főigazgatóság) ezredes, aki önkéntesként harcolt a csecsen háborúkban, a boszniai szerbek oldalán és az orosz-georgiai háborúban is. Girkin támogatója az orosz cárista mozgalomnak, amely visszaállítaná a cári Oroszországot, mint abszolút monarchiát. Munkát is kapott, mint biztonsági tanácsadó, ezen mozgalom milliárdos, oligarcha támogatójától, Konstantin Malofeevtől, aki a tervet részben finanszírozta is. Girkin mindemellett háborús emléktárgy gyűjtő és az I. világháború alatt kirobbanó orosz forradalom újrajátszója, természetesen a fehérek oldalán. A kelet-ukrajnai háború nagyrészéről pont miatta tudunk, mivel jelentős részét vlogok formájában megosztotta egy videómegosztó portálon. A terv, amit Girkin kitalált, elegáns volt, ha nem is egyszerű. Az Ukrajnába beszökő, válogatott, speciális kiképzést kapó orosz katonák Kelet-Ukrajna nagyobb városaiban, a hajnali órákban, kormányzati és önkormányzati épületeket foglalnak el, majd átadják azokat, helyi, orosz szakadárok kezére, akik, mire megérkezik a média, elmondhatják, hogy egyedül foglalták el az épületeket. Egy pár nap káosz után, ami alatt Kelet-Ukrajnában mindenki átáll az oroszok oldalálra – legalábbis ezt feltételezték – az orosz hadsereg bevonulhat és újonnan, vérontás nélkül annektálhatja a területet.
Igor ’Sztrelkov’ Girkin
A terv végrehajtása során több városban sikerült elfoglalni különböző kormányzati épületeket, főleg Donyeckben és Mariupolban, de mivel ezek az egységek nem voltak túl jól felfegyverezve, az ukrán rendvédelmi szervek többnyire figyelmen kívül hagyták őket, miközben az élet haladt tovább és a lakosság egy tárgyalásos megoldásra várt.
Girkin azonban 2014. április 12-én elfoglalt egy egész várost, Szlavjanszkát, Donyeck megye nyugati részén. Ha az orosz hadsereg ténylegesen bevonul, ahogy azt eredetileg tervezték, ez nem lett volna különösen fontos. Azonban az oroszok csak gyülekeztek a határnál és vártak. Az ukrán hadsereg is csak várakozott, leginkább azért, mert ekkor még alig volt működőképes és mert féltek, hogy egy katonai beavatkozás a többségében oroszok lakta területen kiprovokálná az orosz hadsereg támadását. Ez Szlavjanszka lakosainak komoly problémát jelentett, hiszen a város egy olyan katonai csoport kezében került, amelynek nem volt semmilyen felhatalmazása, semmilyen korábbi tapasztalata a kormányzásban, semmilyen felkészültsége és semmilyen igazi szervezettsége. Más szavakba öntve, Szlavjanszka statárium alá került, egy katonai egység által, amelynek nem volt parancsnoki lánca, vagy ha jobban tetszik, Szlavjanszkában a káosz lett az úr.
Girkin egyik első lépése, Szlavjanszka elfoglalása után, egy „népi polgármester”, Vjacseszlav Ponomarjov – egy veterán, helyi lakos a szovjet-afgán háborúból – kinevezése volt. A megválasztott polgármestert bebörtönözték. Mi volt a „népi polgármester” első dolga? – Egy pogrom indítása a város roma népessége ellen[8]. A település elfoglalása során Girkin és csoportja lezárta a városba vezető főbb utakat és ellenőrző pontokat állított fel. A „népi polgármester” kinevezése után ezeken az ellenőrző pontokon újságírók és nemzetközi megfigyelők kezdtek eltűnni – legtöbbjüket csupán bebörtönözték és később szabadon bocsátották, de nem mindet – egy helyi önkormányzati képviselő, Volodimir Rybak holttestét később a város közelében található folyóban találták meg, a holttest kínzás jeleit mutatta.[9]
Ezek az események felháborították az Ukrajna nyugati részén élőket, de Ukrajna keleti részén (Donbasz, Luhanszk) kevesen halottak róla. Az elfoglalt városokban a szakadárok első dolga volt megszüntetni a Nyugat-Ukrajnában fogható TV-csatornákhoz való hozzáférést, így egyfajta „foton függöny” keletkezett nyugat és kelet Ukrajna között, ami jelentősen befolyásolta az ott élők percepcióját az eseményekről. Mindkét oldal más-más valóságban élt, amelyet a különböző médiaforrásokhoz való hozzáférés hozott létre.
Így amikor az ukrán kormány engedélyt adott a hadsereg számára, hogy szerezze vissza a kontrollt a szakadárok által ellenőrzött területek felett, akár katonai erővel is, a Nyugat-Ukrajnában élők között a többségi vélemény az volt, hogy a szakadárok eszkaláltak először, míg a Kelet-Ukrajnában élők között a többségi vélemény az volt, hogy az ukrán kormányzat eszkalált először. Ez a percepcióból fakadó különbség pedig egyre fontosabbá vált, ahogy a konfliktus haladt előre.
Mindeközben a Nyugat-Ukrajnában folyó tüntetés-ellentüntetés sorozat nem állt le, hanem tovább fokozódott. Odesszában ez hat Euromajdan-párti tüntető halálához vezetett. Megtorolandó a történteket, a Euromajdan-párti tüntetők átmasíroztak az ellentüntetők táborához, hogy felgyújtsák azt. Az ellentüntetők a táboruk melletti épületben barikádozták el magukat. A két tábor ekkor elkezdett egymásra lőni és egymást Molotov-koktélokkal dobálni. A Molotov-koktélok hatására az épület kigyulladt és 42 ember szörnyethalt. A tűz maga egy véletlen egybeesés hatására vált ennyire pusztítóvá. Egy kisebb tűz az épület főbejáratának barikádjánál átterjedt a főfolyósóra, ahol – bár ezt senki nem tudta, de – volt egy generátor egy teli üzemanyagtartállyal. Amikor elérte a tűz a generátort, az egy óriási robbanást és tűzoszlopot okozott, megölve ezzel a fenti szinteken lévő 42 embert, de amikor mindez megtörtént, ezt még senki nem tudta, úgyhogy az orosz médiának tökéletes üzemanyag volt a kultúrharc fokozására.[10]
Így amíg a tűz által okozott sokkhatás Nyugat-Ukrajnában arról győzte meg a lakosságot, hogy deeszkaláljon és nyugtatni próbálja a kedélyeket, addig Kelet-Ukrajnában, az oroszpárti média hatására a lakosság jelentős részét sikerült meggyőzni, hogy a banderiták tényleg hatalomra kerültek és a konfliktus egzisztenciális.
Ukrajnában 2014. május 15-én rendeztek új választásokat, így az odesszai tűzeset után a közélet nagyrészt ezzel foglalkozott, míg a szakadárok egy toborzási kampányba kezdtek és nemcsak a helyi lakosok között. A neonáci Orosz Nemzeti Egység Párt alakított egy légiót, a Nemzeti Bolsevik Párt alakított egy milíciát, egy csecsen zászlóalj, a Vosztok Zászlóalj csatlakozott a szakadárokhoz. Nemcsak Oroszországból érkeztek azonban külföldiek a szakadárokat segíteni. Baloldali spanyolok, akiket beszívott az orosz média, szintén csatlakoztak a szakadárok oldalán és létrehoztak egy ’Antifasiszta Zászlóaljat’, amely vállt vállnak vetve küzdött amerikai és svéd neonácik mellett.[11] Egy magát Don Kozákoknak, valamint egy magát Orosz Ortodox Hadseregnek nevező csoport is csatlakozott a harchoz, továbbá egy motoros banda, az Éjszakai Farkasok is csatlakoztak a szakadárokhoz.
A májusi választásokat követően az új ukrán kormány, Petro Porosenko elnökkel az élén, eléggé legitimnek érezte hatalmát, hogy újra kontroll alá vegye a függetlenedni kívánó területeket (Donyeck, Luhanszk). Azonban, mivel a szakadároknak korlátlan mennyiségű, „zsákmányolt” páncéltörő rakétáik és légvédelmi rákétáik voltak, a csata lassan haladt és mindkét oldalon nagy szerepet kapott a tűzérség.[12] Továbbá, mindkét oldalon nagyobbrészt önkéntesek harcoltak pár hét képzéssel, amely az ukrán oldalon neonácikat is jelentett (Azov Zászlóalj), Ukrajnának azonban volt légiereje és bár a szakadárokat az oroszok időnként megerősítették Oroszországból érkező munícióval és önkéntesekkel, a helyi lakosokból toborzott szeparatista hadsereg soha nem tudott felállni. Girkin nem tudta tartani Szlavjanszkát, ezért ultimátumot intézett a Kremlnek – Küldjetek segítséget, küldjétek be a hadsereget vagy minden odavész! – Moszkva viszont hallgatott.
Girkin feladta Szlavjanszkát. Szlavjanszka eleste a mézeshetek végét jelentette az oroszoknak, több okból is. Ebből a legfőbb az orosz megszállás alatti életbe való betekintés volt, amit a helyieknek biztosítottak a szakadárok. Amikor Girkin elhagyta a várost, kb. 40 ember továbbra is eltűntként volt nyilvántartva. A feltételezés az volt, hogy őket máshol tartják fogva és majd elengedik őket idővel és bár a legtöbbükkel ez történt,[13] nem mindannyiukkal. Négy protestáns helybélit csupán azért végeztek ki, hogy a kocsijukat elvihessék. Ezen felül a helyi lakosok, akik eredetileg támogatták a szakadárokat, most az ukránok mellett álltak ki. Mint kiderült, valójában keveseket érdekelt ténylegesen az Oroszországhoz való csatlakozás, a helyi lakosok csupán a győztes mellett akartak kiállni és a konfliktus elején úgy gondolták, hogy az biztosan Oroszország lesz.[14][15] Ezt tetézte az is, hogy az orosz média propagandája, miszerint, ha visszatér az ukrán hadsereg, mészárlást fog rendezni az orosz kisebbség körében, nem történt meg, ezt látva a helyi lakosság többsége megértette, hogy a harc mégsem olyan egzisztenciális, mint azt korábban gondolták. Továbbá Girkin döntése, hogy visszavonul Szlavjanszkából, magát a szeparatista mozgalmat is két részre osztotta.[16] Girkin, érezve, hogy a Kreml el fogja árulni, azt kezdte el bizonygatni, hogy Moszkva nem támogatta őket mindennel, ami meg lett ígérve. A szakadárok egyik fele neki hitt és Putyint hibáztatta, a másik Moszkvának és Girkint hibáztatta, hogy túl gyáva volt egy utolsó emberig tartó harcot megvívni.
Ezen a ponton érdemes elgondolkodni, hogy az orosz felsőbb vezetés itt még mindig „szabadon” távozhatott volna az általa kreált konfliktusból, csupán haza kellett volna hívni ügynökeiket Ukrajnából, azt állítani, hogy soha nem is voltak ott és lenyelni azt a minimális kínosságot, hogy a Krím kifejezetten könnyű elfoglalásához képest Kelet-Ukrajnát nem sikerült ilyen egyszerűen elfoglalni. A Krím továbbra is orosz lett volna, Ukrajna továbbra sem csatlakozhatott volna a NATO-hoz. Ehelyett azonban az oroszok újonnan eszkalálták a konfliktust.
Invázió (2014. július 11 – 2015. február 18.)
2014. július 11-ével kezdődően az oroszok elkezdték a Kelet-Ukrajnai ukrán állásokat Oroszországból rakétasortüzekkel támadni, így támogatva a szeparatistákat.[17] Amikor ez nem fordította meg a küzdelem menetét, annak érdekében, hogy kompenzálják az ukrán légierő túlerejét, egy fejlettebb orosz légvédelmi rendszert (BUK) adtak a szakadárok kezébe – és erre a részére a történetnek nagy valószínűséggel mindenki emlékszik – 2014. július 17-én a szakadárok a légvédelmi rendszert egy civil utasszállító repülő, a Malaysian Airlines Flight 17 ellen használták fel, megölve az összes, gépen tartózkodó civilt, pontosan 298 lelket. A holland balesetfeltáró bizottság szerint a légvédelmi rendszert aznap szállították át Oroszországból a szakadárok által kontrollált területre és nagy valószínűséggel ez volt az egyetlen alkalom amikor használták. A katasztrófa bekövetkeztével a fegyverrendszert visszaszállították Oroszországba.
A szakadárok ezzel az egy lövéssel több civilt öltek meg, mint az ukrán hadsereg a háború eddigi pontjáig[18] és a Nyugat, elsősorban az Egyesült Államok, csak ezután kezdte komolyan szankcionálni Oroszországot. A Krím annektálását követően az Egyesült Államok nagyobbrészt szimbolikus, személyeket érintő szankciókkal reagált. Az utasszállító lelövése után kezdte meg az amerikai kormányzat az orosz energiapiac szankcionálását. Az oroszok az amerikai szankciók kihirdetése után elindították a tényleges inváziót, amit Girkin korábban óhajtott. 2014. augusztus elején körülbelül 4000-5000 szerződéses katona, harcjárművekkel és minden szükséges felszereléssel kelt át a hivatalos orosz-ukrán határon[19] és bekerítették a szakadárok ellen korábban sikereket elérő ukrán harci egységek jelentős részét. A bekerítés után a szakadárok megegyeztek az ukránokkal, hogy a bekerített egységeket egy humanitárius folyosón keresztül visszaengedik a front mögé, azonban az oroszoknak más terveik voltak és mészárlást rendeztek.
A fent leírtak jelentős eszkalációt jelentettek, ezt azonban furcsa módon senki nem vette észre. Az oroszok letagadták, hogy elindítottak egy inváziót és a nyugati média elhitte nekik. Amikor az ukrán kormány és az Egyesült Államok külügyminisztériuma szatellit képeket tett közzé az Ukrajnában masírozó orosz katonákról az talán még érhető lett volna, hogy a közvélemény nem hisz nekik az iraki háború miatt, de nem ők voltak az egyetlenek. Orosz katonák posztoltak képeket és bejegyzéseket a Facebookra, miközben bevetésen voltak Ukrajnában.[20] Emellett több interjú is készült orosz katonákkal, akik hadifogságba estek, ahol sorra azt állították, hogy parancsot kaptak az Ukrajna elleni támadásra. A Kreml állítása ezzel szemben az volt, hogy az elfogott orosz szerződéses katonák, akik orosz felszerelésben harcoltak, csupán önkéntesek voltak, akik patriotizmusuktól fűtve úgy döntöttek, hogy szabadságukat Ukrajnában a fronton fogják tölteni – és a nyugati média továbbra is a Kremlnek hitt.
Azonban volt egy társadalmi csoport, aki hitt az ukránoknak – az orosz civilek. Az, hogy hivatásos katonák harcoltak Ukrajnában, azt is jelentette, hogy orosz katonák haltak meg a fronton. Katonák, akik szülőket, özvegyeket, gyerekeket és barátokat hagytak hátra, tele kérdésekkel, hiszen Oroszország hivatalosan nem volt háborúban. Ráadásul mindennek pénzügyi vetülete is volt, hiszen az elhunytak után pénzbeli juttatások jártak vagy a szülőknek vagy az özvegyeknek, de ezen halálozások hivatalos elismerése a háború előfeltételeinek megcáfolása lett volna, miszerint ez egy polgárháború Ukrajnán belül. Az orosz kormányzat az augusztusi jelentős eszkaláció után abban reménykedhetett, hogy csupán pár százan fognak meghalni, amit majd könnyen pénzzel és titoktartási megállapodásokkal el tudnak hallgattatni, azonban ahogy a konfliktus húzódott, egyre több orosz katona halt meg Ukrajnában és egyre nehezebbé vált mindenkit elhallgattatni.
Az orosz propaganda könnyedén tud kitalálni fiktív ukrán szörnyűségeket, de a hősies orosz katonákkal szembeni rossz bánásmódot csak ideig-óráig tudta letagadni. Főleg azután, hogy az orosz kormányzatot az orosz lakosságon belül egyre inkább az orosz nacionalisták támogatták. A kiút az orosz kormányzat számára természetesen további radikalizáció volt – a független médiumok bezáratása, a hivatalos kormányzati média elszabadulása, a háborús özvegyekért létrehozott NGO ellehetetlenítése és az orosz történelem újraírása. Az orosz ellenzéki politikust, Boris Nyemcovot, 2015. február 17-én meggyilkolták – Nyemcov épp Oroszország Kelet-Ukrajnán belüli tevékenységeiről készített egy riportot, amit én is idézek ebben a cikkben. Oroszország elkezdetett elmozdulni egy hibrid rezsimből egy autoriter rezsim irányába.[21]
„Soha nem lehet tudni – az ország most a hazafiak nagy csoportjára és az épeszű emberek kicsiny csoportjára oszlik?” – orosz civil, akinek a fia Ukrajnában esett el
De mindez hosszútávon nem tudta megoldani a rezsim számára a problémát, amit Kelet-Ukrajnában generált, vagyis, hogy egy be nem jelentett háborút vívnak hivatásos katonákkal, miközben az ország, hivatalosan ugyan, de békében van, ezért muszáj volt az oroszoknak tárgyalniuk, ahogy az ukránoknak is. Az Egyesült Államok ekkor még semmilyen katonai, de még csak pénzügyi támogatást se nyújtott Ukrajna számára, ahogy az Európai Unió sem. Ukrajna teljesen egyedül küzdött egy szakadár régióval, amit egy sokkal nagyobb és erősebb ország hadserege támogatott, szemben egy gyenge lábakon álló, bár erősödő ukrán hadsereggel. Így születettek meg a magyar médiában is sokat hangoztatott Minszk I-II tűzszüneti egyezmények (2014. szeptember 5. és 2015. február 12.).
Egy jelmagyarázatokkal ellátott térkép a Minszk egyezmények keretében megegyezett tűzszüneti határokról és demilitarizált zónákról
Azonban azt kevesen szokták az egyezmény kapcsán felemlegetni, hogy az egyezményt a szakadárok – természetesen orosz támogatással – szegték meg két új offenzíva indításával, melyekből az első a donyecki repülőtér visszafoglalására tett kísérlet volt. A csata, amely majdnem négy hónapig tartott (2014. szeptember 28. – 2015. január 21.), a szakadárok győzelmével zárult, de ezt a sikert az orosz tűzérségi túlerő miatt tudták elérni, ami azt is jelentette, hogy a repülőtér körüli települések gyakorlatilag teljesen megsemmisültek, ahogy maga a repülőtér is.[22] A második a Debalceve elfoglalására irányuló offenzíva[23] volt (2015. január 17. – 2015. február 15.), amely szintén az oroszok által támogatott szakadárok sikerével zárult. Továbbá egy Mariupol elfoglalására indított offenzíva is elkezdődött, amit megszakítottak, hogy helyette egy rakétatámadást indítsanak a város ellen.[24] Ez a támadás volt az, ami rengeteg ukrán szemében hősöket generált a ma már nemzetközileg is híres Azov Zászlóaljból, ami a várost védte és ami nem mellesleg neonácikból állt és csupán ezután választották az oroszok a deeszkalációt, 2022. február 24-ig.
Utóhatás (2015. február 18. – 2022. február 24.)
A Mariupol elleni támadást követően a konfliktus egy éles küzdelemből egy alacsony intenzitású konfliktussá vált a tényleges háború kitöréséig, de itt most szeretnék röviden megállni és elemezni az oroszok helyzetét.
Ebből a konfliktusból anyagi értelemben semmit nem nyertek, a terület, amely korábban is gazdaságilag az egyik legszegényebb része volt Ukrajnának, romokban hevert. Ukrajna, ahogy a Krím elfoglalása utána, továbbra sem volt jogosult csatlakozni a NATO-hoz, mivel fennálló területi disputája volt, cserébe a háború az ukránokat még inkább oroszellenessé, nacionalistává, radikálissá és militarizálttá tette, de mégis nyertek és úgy, hogy annak konzekvenciája volt a világpolitikára nézve is. Az oroszok elértek valamit Ukrajnában, aminek lehetetlennek kellett volna lenni. Megtámadtak és brutalizáltak egy szomszédos, kicsi és szláv etnikumú országot és jobb hírnévvel jöttek ki a háborúból, mint amivel belementek. A Nyugati országok lakosainak (Európai Unió, Egyesült Államok) jelentős részének az orosz kormányzat szimpatikusabb volt, mint az ukrán.[25] Oroszország fényes nappal megtámadott egy országot és a világ nagyobbik része elhitte, hogy ez nem történt meg vagy ha igen, akkor az ukránok miatt történt, akik természetesen mind nácik.
Érdemes elgondolkodni ennek a teljesítménynek a mértékén, képzeljük el, hogy háborút vívsz egy olyan ország ellen, amely annyira jó a hitegetésben, hogy a fél világ azt hiszi, hogy fennáll a veszélye annak, hogy olyan nyelvet beszélők ellen követsz el népirtást, amelyet te magad is beszélsz. Ez felveti a kérdést: hogyan tudták ezt megcsinálni?
Vannak természetesen hétköznapi okok. Az orosz támadás Ukrajna ellen az ISIS felemelkedésével párhuzamosan történt. A hónap, amikor a háború felmelegedett Szlavjanszkában, megegyezett Moszul elfoglalásának hónapjával és a hét, amikor megindult a tényleges orosz invázió, megegyezett James Foley lefejezésének közzétételével. Mivel mind az Egyesült Államok, mind az Európai Unió a Közel-Keletre fókuszált, Ukrajnával kapcsolatban csak a deeszkalációra törekedtek. Igazából mindkét nagyhatalom csupán azt akarta, hogy ez a probléma eltűnjön. Emellett tényező volt még Oroszország taktikai hozzáállása is a konfliktushoz, vagyis a hibrid hadviselés vagy az úgynevezett Geraszimov-doktrína, ami mind a sajtóban, mind a Pentagonban komoly fejtörést okozott. A hadviselés ezen módja kombinálja a tényleges hadviselést, a kiberháborút, a terrorizmust és a propagandát. A kelet-ukrán háborúnak része volt a terrorizmus[26] és természetesen a kiberháború is, de mindkettő hatása marginálisnak mondható. Gyanúm szerint az információs háború igazi sikere nem az orosz bűnök elfedésében lelhető fel, hanem abban ahogy az időrendet torzította. A megtörtént események és a média által közölt események időpontja közötti különbség áthidalásával az események sorrendje nem a megfelelő sorrendben jelenhetett meg. Oroszország 2014. február 24-én kezdte meg a Krím annektálását, de például a New York Times csak 2014. március 2-án írt erről először. Így az oroszok azt állíthatták, hogy az annektálás az új kormány beiktatása miatt történt, habár az csak 2014. február 27-én lett kinevezve, vagy a szakadárok lőhettek tüzérséggel sűrűn lakott területről és amikor az ukránok visszalőttek, ezt az oroszok atrocitásnak nevezhették és ujjal mutogathattak az ukránokra, hogy nem tartják be a minszki egyezményeket, amikor ők indítottak két komoly offenzívát, miután aláírták azt.
Mindez természetesen multiplikáló hatással volt a populistákra, akik a fősodratú médiával – amely amúgy is részrehajló volt az oroszok irányába – szembehelyezkedtek, mivel azt feltételezték, hogy az Ukrajna mellett áll, hiszen, még ha csak nominálisan is, de az Egyesült Államok az ukránokat támogatta. Így a populisták még inkább ukránellenes álláspontokat foglaltak el, hogy ellensúlyozzák az „ukránbarát” fősodratú média elfogultságát, mivel biztosak voltak benne, hogy a fősodratú média az ukránok oldalán áll, de még mindig nem találom teljesen meggyőzőnek mindezeket az okokat, és természetesen egyik sem magyarázza meg, hogy Oroszország miért indított teljes körű inváziót 2022. február 24-én egy olyan konfliktusban, ahol semmit sem nyerhetett, rengeteg vesztenivalója volt, és amelyet nem tud megnyerni.
Ezért a cikksorozat következő részében néhány ismertebb geopolitikai gondolkodó véleményét fogjuk áttekinteni a háború okairól és hogy miért tévednek, mind egy szálig.
Szabó Levente Péter
a Második Reformkor Párt gazdasági igazgatója
[1] Cikk az orosz katonai mozgósítás részletes analíziséről: Tracking Russian Military Vehicles on the Move – bellingcat
[2] New satellite images show buildup of Russian military around Ukraine border | CNN
[3] The Silence of American Hawks About Kiev’s Atrocities | The Nation
[4] John Pilger: In Ukraine the US is dragging us towards war with Russia | Stop the War
[5] Borisz Nyemcov, orosz ellenzéki vezető, halála előtt egy jelentésen dolgozott a donbászi háború eredetéről. Az orosz média felmérése kimutatta, hogy a Jobboldali Szektor, a Majdan-tüntetések során megalakult kis szélsőjobboldali milícia több sajtóvisszhangot kapott, mint bármely más politikai szervezet a világon, beleértve Putyin saját Egységes Oroszország pártját is. – Wayback Machine
[6] A szélsőjobboldali Svoboda, az ellenzéki koalíció részeként természetesen kapott miniszteri pozíciókat, de a fontos hatalmi minisztériumoktól biztonságosan távol tartották őket. Ezek a posztok a következők voltak: a humanitárius politikáért felelős miniszterelnök-helyettes, agrárpolitikai és élelmezésügyi miniszter, ökológiai és természeti erőforrások minisztere.
[7] Az orosz rezsimet ma már nem különösebben érdekli, hogy a történetnek ezt a részét titokban tartsa, ezért a Szlavjanszk ostromát szervező orosz ügynökök közül rengetegen adtak interjút, többen kereskedelmi forgalomba hozták emlékirataikat is a történtekről. Maga Girkin két hosszú televíziós interjút is készített, amelyekben részletesen leírja az Ukrajnában töltött időszakát. A háborús bűnökről szóló élő blogja is megjelent Szlavjanszki naplók címmel. Én elsősorban egy másik harcos, Alekszandr Zsukovszkij 85 nap Szlavjanszkban című emlékiratának angol fordítására támaszkodom, valamint Girkin interjújára Dimitri Gordonnal – (6) Гиркин (Стрелков). Донбасс, MH17, Гаага, ФСБ, полудохлый Путин, Сурков, Божий суд. „ГОРДОН” (2020) – YouTube
[8] Az ukrán megfigyelők és az orosz veteránok között is van némi nézeteltérés abban a tekintetben, hogy ez a pogrom valóban a faji hovatartozásról szólt-e, vagy arról, hogy Ponomarjov a helyi kábítószer-kereskedelmet akarta-e monopolizálni a maga számára. Zsukovszkij az utóbbi magyarázat felé hajlik. – Ukrainian Roma Face Threats and Violence – The New York Times
[9] Az ukrán biztonsági szolgálatok, amelyek az ostrom során feltörték Girkin telefonját, két telefonbeszélgetést hoztak nyilvánosságra Rybak sorsával kapcsolatban. Az egyik hívás, amelyben Girkin azt mondja a horlivkai orosz zászlóalj parancsnokának, Igor Bezlernek, hogy gondoskodjon Rybakról. És egy második hívás Girkintől Ponomarjovnak, amelyben arra kéri, hogy tegyen valamit a rendőrségen lévő holttesttel az őrsön, mert kezd bűzleni. – Intercepted Conversation Between Separatists Regarding the Murder of Volodymyr Rybak
[10] A tűzzel kapcsolatban egy nem kormányzati szakértői testület hosszas vizsgálatot folytatott. Közzétettek egy idővonalat a nap eseményeiről, amelyet a harcról készült mobiltelefon- és tv-kamerafelvételek összeállításával készítettek el. A kronológia itt található: Група 2 травня: The chronology of events that occurred on 2nd of May, 2014 in Odessa (Part 2)
[11] “We fought together, communists and Nazis alike, for the liberation of Russia” | Spain | EL PAÍS English
[12] Zsukovszkij nagyon titokzatos azzal kapcsolatban, hogy Oroszország mennyit szállított a háború első hónapjaiban, például sokat hangoztatja, hogy négy páncéltörő rakétát zsákmányoltak Ukrajnától, és azt állítja, hogy ezek voltak az összes páncéltörő rakétáik. De ő sokkal többről számol be, mint négy tank és repülőgép lelövéséről. (A könyve mindig passzívumban utal a repülőgépek lelövésére). Az ukránok a maguk részéről rámutatnak, hogy a MANPADS-uk úgy van programozva, hogy ne lőjenek a saját repülőgépiekre, és a milíciának biztosan nem lettek volna eszközei a szoftver felülírására. Sok ellentmondásos jelentés szól arról is, hogy az Oroszország által küldött segélyek milyen mértékben jutottak el Ukrajnába, de nem Szlavjanszkába, vagy azért, mert más, a határhoz közelebbi lázadó parancsnokok kisajátították, vagy gyors pénzért eladták őket.
[13] Simon Ostrovsky a VICE News tudósítója, aki a Krím annektálásától a Kelet-Ukrajnai háborúig végigkövetett az eseményeket, mesél saját elrablásáról. – Simon Ostrovsky Describes His Kidnapping: Russian Roulette In Ukraine (Dispatch 31)
[14] 85 nap Szlavjanszkában, Zsukovszkij
[15] A New York Times egy nem hivatalos felmérést is végzett Szlavjanszka lakosai körében, miközben 2022-ben az orosz erők bekerítették a várost. Becsléseik szerint az evakuálást megtagadó lakosok mintegy fele, akik a város lakosságának mintegy negyedét teszi ki, várta, hogy újra Oroszországhoz csatlakozhasson. A valódi oroszbarátok számát valahol 12-13%-ra tették a teljes lakosság arányában. – As Russia Looms, a Ukrainian City’s Loyalties Divide – The New York Times
[16] All Is Not Well in Novorossiya | Foreign Policy
[17] Bár ez egy amerikai mélyállami forrás, mint a 2022-es műholdképek, ez egy nyílt forrású hírszerzési adatokból összeállított anyag, és függetlenül ellenőrizhető (és ellenőrizve is volt). – HPS_English.pdf
[18] A civil áldozatok felosztása egy adott időszakra vonatkozóan, nem is beszélve az áldozatokért való felelősségre vonásról, elég nehézkes. Mivel azonban a háborúnak ebben a szakaszában az egyetlen súlyos csata Szlavjanszkában zajlott, a civil áldozatok becsült számát felhasználhatjuk Szlavjanszka ostromára vonatkozóan. Az ostrom korai, alacsony intenzitású részében 20 civil áldozat volt, akiket többnyire az oroszok öltek meg. Az ostrom hevesebb harcai során a civil áldozatokról nincs hivatalos számítás, de Zsukovszkij becslése szerint naponta körülbelül 5 civil halt meg az ukrán ágyúzás következtében. Ez szinte biztosan hazugság, vagy legalábbis durva túlzás, mivel újságírók is voltak a városban (köztük a DNR-rel szimpatizáló újságírók, mint Graham Philips), akik közül egyikük sem említ ilyen mértékű vérontást. Azonban még ha igaz is lenne, akkor is 150-200 fő közé tenné az Ukrajnának tulajdonítható civil áldozatok számát. Az MH17-es járat 298 embert ölt meg.
[19] A Vice News tudósítása a „titkos” orosz háborúról – The Kremlin’s Secret War: Russia’s Ghost Army in Ukraine (Full Length)
[20] A Vice News tudósítása az Ukrajnában lévő orosz katonákról – Selfie Soldiers: Russia Checks in to Ukraine
[21] Oroszország fokozódó radikalizálódásáról ebben az időszakban, lásd Timothy Snyder: The Road to Unfreedom (A szabadságvesztés útja) című könyvének 5. fejezetét.
[22] https://static.rusi.org/201503_bp_russian_forces_in_ukraine_0.pdf
[23] A civil áldozatok számát tekintve valószínűleg ez volt a kelet-ukrajnai háború legvéresebb csatája.
[24] Ez volt a háború legvéresebb tüzérségi támadása egy város ellen. Az állandó ukrán támadásokról szóló állítások bizonyos értelemben kivetítési kísérletet jelentenek. És nem volt ritka, hogy az orosz propaganda beszámolók a Mariupoli csapásról készült felvételeket használták, és Donyeck elleni ukrán támadásnak adták ki.
[25] Germans say Russia more reliable than the US – DW – 12/09/2017
[26] Példa erre az Egység Gyűlés ellen elkövetett bombás merénylet Harkivban 2015. február 22-én.